Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1
  •  
    1
    Share

Boldizsár Ildikó legújabb két könyvének bemutatóján megemlítette, hogy a Mesék testvérekről testvéreknek c. kötetét tulajdonképpen egy egyszerű kérdés hatására írta meg. Hazafelé bandukolva azon gondolkodtam, hogy olyan könyvet kellene szerkeszteni, ami csak egy hosszú cím volna: Mesék a sorban állóknak, mesék a szatyrot cipelőknek, mesék a villamosmegállóban toporgóknak, mesék az álmosoknak és mesék a jókedvükben fütyörészőknek…stb. Azért, hogy az emberek elhiggyék azt, amiről engem Boldizsár Ildikó már meggyőzött. Hogy a mesék valóban mindig és mindenkor és mindenkihez szólnak…
 
SUSÁNSZKY MÁTYÁS – Nullahategy
 
[dcs_note color=”#202020″ bgcolor=”#FFFFFF” bcolor=”#F2F2F2″ bwidth=”6″ align=”center” rounded=”0″ bottom=”15″ execute=”false”]Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta 15 év elméleti kutatás és 10 év gyakorlati tapasztalat birtokában dolgozta ki azt az egyedülálló meseterápiás módszert, amely a mesék segítségével a belső rend visszaállításában, krízishelyzetek megoldásában, a világ működési rendjének megértésében és elfogadásában segít. Kilenc önálló kötete és huszonhárom mesegyűjteménye jelent meg, aktívan dolgozik a mesék iskolai tananyagba való integrálásában, és a meseterápia szakmai szervezetének megszervezésében. Tanítványai Tündérkeresztanyaként emlegetik…[/dcs_note]
 
061: A mesékkel, meseértéssel kapcsolatos talán legnagyobb nehézség maga a fogalom: a mese. Vagy, ez csak mese. Van lehetősége a mesének régi rangjára emelkedni egy olyan világban, ami nem veszi komolyan a meséket?
 
BI: Többek között azt szeretem a mesékben, hogy egyáltalán nem akarnak “régi rangra emelkedni”, nem nyomulnak, nem erőszakosak, nem hallatják a hangjukat, hanem egyszerűen csak vannak. És azok, akik kíváncsiak rájuk, megtalálhatják őket könyvekben, mesefogadókban, közösségi mesemondási alkalmakon. Szerintem a mai kor embere nagyon is komolyan veszi a meséket, csak nem mindig tudja, hogy azt, amit éppen komolyan vesz, mesének hívják… Például a Gyűrűk Ura, a Csillagok Háborúja is mesét mond el, csak nem belső képek, hanem külső képek segítségével.
 
061: A korábbi, Meseterápia című kötet bevezetőjében arról írt, hogy egyik szeme sír, a másik nevet, mert bár nagyobb figyelem fordul a mesék felé, a valódi cél, hogy több mesét hallgassunk, nem valósult meg. A Fabulárium egy eszköze lehet a mesehallgatás népszerűsítésének?
 
BI: A Fabulárium többek között azért jött létre, hogy erősítse az élő kapcsolatot a történetekkel és a történetmondással. Ebbe nem csak a mesék tartoznak, hanem a mítoszok, a legendák, a mondák, sőt a világ- és magyar irdalom híres történetei is. Egyébként a Mesék felnőtteknek-sorozat indulása óta eltelt hét évben észrevehetően megnőtt a mesék iránti érdeklődés, de még mindig kevés olyan hely van, ahol az emberek kizárólag azért jönnek össze, hogy meséket hallgassanak. Viszont elmondható, hogy egyre többen olvasnak meséket – otthon, egyedül.
boldizsár-Ildikó_forrás_ottawaimagyarok
 
[dcs_note color=”#202020″ bgcolor=”#FFFFFF” bcolor=”#F2F2F2″ bwidth=”6″ align=”center” rounded=”0″ bottom=”15″ execute=”false”]Ha a népmesék egy régi bölcsességben gyökereznek, ahhoz hogy ez a tudás kibontakozzon szárnyakra is szükségünk lehet. Ennek felismeréséhez az a sirály segítette Boldizsár Ildikót, akitől gyermekkorában a Duna-parton repülési leckéket vett. A meseterápiás módzser a sirály hathatós közbejárásaként egészülhetett ki a világon egyedülálló madár-terápiával. A Királyfi születik c. kötetből erről többet is megtudhatunk…[/dcs_note]
061: A mesének van megelőző, magyarázó és preventív funkciója is, ami régen, a felnőttek mesehallgatása során természetes volt. Lehet utcai mozgalom a mesehallgatás, vagy minden eredményes hatása ellenére “száműzve” van a modern világból? Vagy a mese talál rá arra, akinek szüksége van rá?
 
BI: Igen, ez nagyon tetszik: a mese rátalál arra, akinek szüksége van rá. Régi vágyam, hogy legyenek olyan kocsmák, kávézók, éttermek, ahová az emberek azért jönnek el, hogy meséket hallgassanak. Tanítványaimmal most keressük azokat a helyeket, ahol hetente vagy havonta egyszer kitehetjük néhány órára a “Mesefogadó” cégért, és a sör, bor, pálinka, pizza mellé egy-egy személyre, alkalomra szabott mesét is elmesélhetünk. Nem kell, hogy a mesehallgatás mozgalom legyen, bőven elég, ha az emberek tudják, hova kell menniük, ha történeteket akarnak hallgatni.
 
061: Mi belvárosi blogként szeretünk úgy tekinteni a városra, mint egy olyan térre, amely folyamatosan kommunikál a belső világunkkal. Ebből születnek személyes élményeink, benyomásaink. Ön szerint léteik ilyen kommunikáció a belső város és a valóságos között? Születhetnek mesék Budapestből, Budapestről is?
 
BI: Mosonyi Aliz 1982-ben jelentette meg Mesék Budapestről című könyvét, amit nagyon szeretek. És ha már filmekről is szó esett, ne feledkezzünk meg Szabó István Budapesti mesék című, 1976-os filmjéről sem. A városról ma is sok mese keletkezik, csak sajnos nincs senki, aki összegyűjtené ezeket. Szájról szájra terjednek a városi történetek, mint régen…
 
061: Ön melyik mesét mesélné Budapestnek, a városlakóknak?
 
BI: Talán A kő és a kocsisok című bolgár mesét mesélném a legszívesebben, amely a 2013-as Mesekalauz úton lévőknek című könyvemben jelent meg. Ez arról szól, hogy csak akkor hárulnak el az akadályok valami elől, ha nem egymásra mutogatás vagy csodavárás folyik, hanem mindenki részt vesz az akadályok elhárításában.
templomimennyezetkazetta
 
[dcs_note color=”#202020″ bgcolor=”#FFFFFF” bcolor=”#F2F2F2″ bwidth=”6″ align=”center” rounded=”0″ bottom=”15″ execute=”false”]A legfrissebb, a Meseterápia a gyakorlatban c. kötet bemutatója, egyszersmind a meseterápia képzésen résztvevők első végzős évfolyamának bemutatkozója is volt, akik a kötetben esettanulmányaikat írták meg. A végzősök között olyan rekreációval foglalkozó pszichológusokat, terapeutákat találunk, akik árvákkal, fogyatékkal élőkkel, valamilyen függőségben szenvedőkkel, gyógyulni vágyó beteg gyerekekkel, vagy épp haldoklókkal foglalkoznak. Láthatóan a mese máris utat talált a leginkább rászorulók felé. A Fabulárium honlapjának megszületése pedig alkalmat adhat, hogy mi magunk is megértsük ezt a módszert és részeseivé válhassunk a mesékben hívők közösségének.[/dcs_note]
061: Hogyan találhatunk rá a mesékre a mindennapokban? Hová mehetünk mesét hallgatni, hogyan találhat ránk a mesénk?
 
BI:weboldalon hírt adunk majd arról, hol várjuk az érdeklődőket mesékkel. De ami nagyon fontos: nem csak mi szeretnénk mesélni ezekben a mesefogadókban! Mindenkinek van egy története – mi pedig mindenkiét örömmel meghallgatjuk.
 
061: Végezetül egy egyszerű kérdés (nem az!) – hogyan hat a mese? Hogyan hihetünk a mesében?
 
BI: Egyszerű a válasz: a legjobb, ha kipróbáljuk! És akkor az is kiderül, hiszünk-e benne, vagy sem.
 
 ***
 
[dcs_note color=”#202020″ bgcolor=”#FFFFFF” bcolor=”#F2F2F2″ bwidth=”6″ align=”justify” rounded=”0″ bottom=”15″ execute=”false”]

A kő meg a kocsisok

Egy éjszakán nagy fekete viharfelhő kerekedett a hegyekben. Villámok hasogatták az eget, zuhogott a záporeső, megáradt csermelyek rohantak lefele a folyóhoz. A lezúduló víz mindent magával sodort, gyökerestül tépte ki a fákat, mély árkokat vájt, köveket görgetett. A keskeny hegyi út fölé meredő fehér gránitsziklából levált egy jókora darab, és lezuhant a mélybe. Éppen az út közepére esett, mélyen besüppedt a felpuhult földbe, és ott maradt. Reggelre kisütött a fényes, nyári nap. Harmatcseppek ragyogtak a vihartépte leveleken, az esőverte hajlékony fűszálak kiegyenesedtek. Az ébredő falu felől kocsi kanyarodott az útra. Két görbe szarvú fekete bivaly húzta a szekeret. A bakon egy parasztember ült, és vidáman fütyörészett. Ő volt a szatócs a faluban, sóért, kátrányért, kocsikenőcsért ment a városba. A két bivaly, ahogy odaért a nagy kőhöz, megtorpant: a kő eltorlaszolta az egész utat. Balról a szakadék mélyén a zavaros vizű folyó zúgott, jobboldalt meredek sziklák szöktek a magasba – a szekér nem tudta a követ kikerülni. A parasztember, ahogy meglátta a lezuhant követ, megvakarta a füle tövét, leszállt a szekérről, odament, belerúgott, azután a hátával feküdt neki a kőnek, de meg sem tudta mozdítani.

– Tyűha, jókora szikla esett ide az éjjel! Nem tehetek mást, várok, míg valami erősebb ember vetődik erre, aki elbír vele.

Azzal leült az út szélére, elővette bicskáját, fogott egy fadarabot, és farigcsálni kezdte. Kisvártatva újabb szekér érkezett, megrakva tűzifával. Piros öves, tagbaszakadt török lépkedett a kocsi mellett. Már messziről kiabált:

– Hej, testvér, miért éppen az út közepén állítottad meg szekeredet? Húzódj félre egy kicsit, hadd kerüljelek ki, sietős dolgom van!

– No, ha sietős, hát csak siess – felelte a szatócs. – De előbb el kell gördítened az a sziklát az útból, addig nem tudsz továbbmenni.

– Miféle sziklát? – kérdezte a török.

– Itt van, ni, a bivalyaim előtt, nézd meg a saját szemeddel!

A török előrement, körüljárta a nagy követ, aztán levette az ujjasát, lökte a követ erről, taszította arról, de ő sem tudta megmozdítani.

– Nincs itt mit tenni – csóválta ő is a fejét. – Meg kell várnunk, míg idevetődik valaki, aki erősebb nálunk, hogy megtisztítsa az utat.

Azzal leült a szatócs mellé, és cigarettára gyújtott. Ne telt bele sok idő, megjelent a konflis. Idős, görnyedt hátú ember volt a kocsisa, vékony nyakú, eres kezű. Szaporán csattogtatta a lovak hátán az ostort. Amikor megtudta, miért vesztegel előtte a két szekér, a konfliskocsis felkiáltott, fürgén leugrott a bakról, körültipegte a követ, mint egy kotlóstyúk, de ő sem tudta megmozdítani. Hamar beletörődött, leült a másik kettő mellé, és várt.

Hamarosan érkezett két taliga, csergékkel borítva, megrakva cserépedényekkel. A gazdáik a közeli vásárra iparkodtak, és roppantul bosszantotta őket, hogy nem tudnak továbbmenni. Egyikük nagyon mérges volt, és hogy megbüntesse a hatalmas követ, nagyokat csapkodott rá az ostorral. Jót nevettek rajta a kocsisok. Telt-múlt az idő, dél felé járt. Már egy egész karaván vesztegelt a kő innenső oldalán. Csak úgy nyüzsögtek a türelmetlen utasok a kő körül, egymás után gyürkőztek neki, de egyik sem tudta arrébb mozdítani a gránitsziklát. Egyszer csak egy aprótermetű öregember tűnt fel az úton. A vállán egy bot, azon vitt egy kosár cseresznyét. Amikor a csoportosuláshoz ért, az öregember köszöntötte a kocsisokat, azzal már ment is tovább.

– Jó neked, hogy nincs szekered, könnyen kikerülöd a követ, és eladhatod a cseresznyédet a piacon! – kiáltotta utána irigyen az egyik fazekas.

– Jöhetnétek ti is! – felelte az öregember.

– Már hogy mehetnénk?

– Ésszel és szívvel, fiam.

– Nem ész meg szív kell ide, hanem erő – felelte a fazekas. – Mindannyian megpróbáltuk, de senki sem tudja arrébb lódítani ezt a követ.

– Az ám, csakhogy egyenként próbáltátok. Miért nem próbálkoztok együtt? Annyian vagytok, hogy egy regiment kitelne belőletek! Lássatok neki közösen! Ha azt hiszitek, hogy valaki arrébb rakja nektek ezt a követ, hát arra ugyan várhattok!

– Igaza van az öregnek! – kiáltotta a konfliskocsis. – Emberek, testvérek, gyertek, próbáljuk meg együtt elgördíteni a sziklát!

Nekiveselkedtek a kocsisok a nehéz kőnek, a markukba köptek, megtaszították az egyik oldalról, és nagy erőlködéssel legördítették a hegyoldalon. A szikla hatalmas dübörgéssel zuhant a szakadékba. Most már szabad volt az út, indulhattak tovább…

(Forrás: Ravasz Péter (1975.), Csíkhelyi Lenke fordítása. Móra könyvkiadó)

[/dcs_note]

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1
  •  
    1
    Share