A napokban jelent meg Boldizsár Ildikó Mesék a felnőtté válásról című gyűjteménye, melyben nemcsak a mesék hősei, hanem az olvasók is végig mehetnek a titokzatos beavatási szertartásokon. Az olvasók számára a rituálék első szintje az, hogy kézbe veszik a könyvet, majd akkor lépnek a következőre, amikor megtalálják saját meséjüket. Lehet, hogy magához a könyvhöz vezető út sem olyan egyszerű. Ebben segít nekünk Boldizsár Ildikó, a kiváló irodalomtörténész, mesekutató, író, etnográfus és meseterapeuta.

PZL- 061.hu

Orosz és magyar népmeséket tartalmazó köteted is megjelent, de nem jellemző, hogy egy-egy nép meséiből szerkesztettél volna antológiát, vagy egyéb önálló kötetet. Miért?
Nagyon fontosnak tartom megmutatni, hogy a mesék földrajzi helytől és történelmi időtől függetlenül ugyanazokat az emberi problémákat járják körül. Tulajdonképpen azokra az egzisztenciális kérdésekre keresnek válaszokat, amelyekre már a legkorábbi filozófiai és pszichológiai iskolák is megpróbáltak válaszolni. Úgy tapasztalom, hogy a szövegekből való nagyobb merítés – azaz a minél több helyről származó mesék kötetbe rendezése – impozáns képet fest az embert öröktől fogva izgató kérdésekről és válaszokról.

A mesékből nyilván kiolvasható úgymond a nemzetkarakter, de vannak-e mesék, amelyek reflektálnak egy-egy nép történelmére is, akár úgy is, hogy szinte megjósolnak egy-egy sorsfordító eseményt?
Ez a nemzetkarakter-kérdés azért korántsem ilyen egyszerű, nem mondhatnám, hogy „nyilván kiolvasható”. A mese motívumai nemzetköziek, a mese tulajdonképpen az emberiség egyetemes anyanyelve. Csak nagyon elmélyült kutatás, az egyes nemzetek és népcsoportok múltjának, gyökereinek, kulturális és társadalmi meghatározottságának ismerete után vállalkozhatunk arra, hogy az adott népmesekincsben is „rákeressünk” sajátos nemzetkarakterológiai vonásokra, ám akkor is csak módfölött óvatosan. A meséket egyébként inkább az egyetemes emberi érdekli, ezért nem konkrét történelmi eseményekkel foglalkoznak, hanem a történelmi eseményeket kísérő lelki folyamatokkal. A konkrét események bemutatása és megőrzése a mondák és a legendák műfaji sajátossága. Ugyanezen okból a mesék jósolni sem jósolnak, legfeljebb az emberiség mentális hanyatlásáról villantanak fel egy-egy megrázó képet. De ezt sem jövő időben, hanem egyértelműen a jelenbe ágyazottan.

Van-e összefüggés a népmesék „megalkotottságának színvonala” és a polgárosodás folyamata között?
Amikor a népmeséket elkezdték gyűjteni Európában – amit egyébként a Grimm testvérek kötetének 1812-1815 közötti megjelenése indukált –, a gyűjtők népi mesemondóktól „szerezték be” a szövegeket. Ugyanakkor az volt a céljuk, hogy a polgárok és a polgári gyerekszobák számára tegyék elérhetővé a meséket. Ehhez szükség volt a beszélt nyelv irodalmiasítására, stilizálására, az egyes motívumok megváltoztatására vagy elhagyására, a nyelvjárások egységesítésére. Emiatt az „igazodás” miatt a korai gyűjtemények kétségkívül tükröznek valamennyit a polgári gondolkodásból és értékrendből. Ugyanakkor a folklorisztikában – épp az úgynevezett „budapesti iskola” működésének köszönhetően – alapkövetelmény a mesemondás körülményeinek minél pontosabb rögzítése és a nyelvjárási sajátosságok tiszteletben tartása. Így áll elő az a helyzet, hogy a hazai könyvkiadásban megtalálhatók az eredeti szövegek és a stilizált, irodalmiasított változatok is. Én szinte minden irodalmi változatnak megkeresem az eredeti verzióját, mert olykor sajnos nagyon lényeges motívumok hullottak ki a polgárok vélt ízlése nyomán átalakított szövegekből.

Ha egy népcsoport közelebb áll az archaikus formákhoz, akkor a meséikben is esetleg több a kozmikus jelentéstartalom?
Igen, ez így van. A mese addig őrzi az archaikus formákat, amíg azoknak jelentésük van a mindenkori mesehallgatók számára. Mára egy csomó rendkívül fontos motívum eltűnt volna, ha a gyűjtés nem kezdődik meg az utolsó pillanatban. Egyébként pont azért oly divatos manapság a mesefejtés és a meseelemzés, mert óriási távolság alakult ki a kód és a kulcs között. Az igény megvan a kódok értésére, de a kulcsokhoz már nehéz hozzáférni.

Vannak-e stiláris különbségek a népek meséi között? Vannak mesék, ahol tömörebben, egyszerűbben fogalmaznak, más mesékben választékosabban, hosszabb mondatokban beszélnek?
Hát óriási különbség van egy szikár eszkimó mese és egy érzékszervi tobzódásokban gazdag perzsa vagy indiai mese között! Sok-sok mese elolvasása után egyértelműen fel lehet ismerni, hogy az adott mese melyik meserégióból származhat a hét nagy meserégió közül.

Jót tesz-e a mesének, ha kiemelik az archaikus közegéből, és behelyezik egy tudatos terápiás, tudományos világba?(Ilyenkor csak egy-egy üzenet célba juttatására fókuszál a közlő, ami ártat a mesék komplex feltárásának?)
A mese nagyon jól meg tudja védeni magát, már azzal is, hogy nem nyílik meg ott, ahol nem bánnak vele tisztességesen. A terápiában például mindig komplex jelentéstartalommal dolgozunk, sosem csupán egy adott üzenettel. Hosszú, olykor hónapokig, sőt évekig tartó hermeneutikai folyamat ez.

Kell-e tartani attól, hogy a mesék a kortárs újrapozicionálások után Coelho-féle bölcsességek lesznek? Azaz: leredukálják azokat egy-egy tanulságra, bombasztikus bölcselet felmondására…
A mese ezt sem engedi… Egyetlen történetet sem lehet közhellyé alakítani, mert a megértésbe fektetett energia, a megértés során bejárt út hozzátartozik a komplexitásához. Minden mese egy-egy rejtvény, és sok időbe telik, míg összeállnak a részletek.

Lehet, hogy a férfiaknak (fiúknak) szánt beavatási meséket a lányok nem is tudták a maguk teljességében megérteni és fordítva? Segíthet a Mesék a felnőtté válásról című könyved abban, hogy elfogadóbbak legyünk egymással szemben? Azaz a fiúk például jobban átérezzék a nők kiszolgáltatottságát, stb…
Ez volt az egyik célom: jobban megérteni egymás nehézségeit. De ebben a kötetben nincsenek kiszolgáltatott nők! Érző, érzékeny, boldogságukért keményen megdolgozni kész mesehősnők kerülnek elő a történetekben. És a fiúk között sem találni sárkányölő hőst, mert nem szerettem volna leegyszerűsíteni, egy elcsépelt motívummal bemutatni a felnőtté válás nehézségeit. Ezek a mesebeli fiúk és lányok mind mást tanulnak meg a bejárt útjuk során.

A kötet szerkesztésénél miért tartottad fontosnak külön választani a két nemet? Miért volt fontos, hogy ugyanannyi legyen a fiú és a lány mese?
Egyrészt azért, mert így igazságos, másrészt azért, mert így tükrözi pontosan a valóságot. A felnőtté válásról szóló mesék azt mutatják, hogy a közös jellemzőkön túl vannak olyan speciális „összetevők”, amelyek a női vagy a férfi felnőtté avatások sajátosságai voltak. A népmesék megőrizték ezeket a különbségeket, így nem volt nehéz dolgom kitalálni a könyv szerkezetét.

Nagyon sok, közel negyven könyved jelent meg. A Mesék a felnőtté válásról megjelenése ugyanolyan örömmel tölt el, mint amikor a kilencvenes évek elején először vetted kézbe az új könyved?
Nem lehet megszokni és megunni azt a pillanatot, amikor kézbe veszel egy új könyvet. Hihetetlen nagy boldogság, büszkeség, ugyanakkor sok-sok szorongás van egy ilyen pillanatban. Mert odáig csak a te személyes ügyed volt, hogy megszülessen egy új könyv – innentől kezdve viszont egy másik működés lép életbe, amit már nem irányíthatsz. Végső soron azok döntenek egy könyv sorsáról, akikre mindvégig gondoltál – még ha nem is mindig tudatosan –, az Olvasók. Ilyen szempontból mindig nehéz és szorongató elengedni egy könyvet.

Képek: Boldizsár Ildikó archív