A mi Bud Spencerünk – Interjú Király Leventével, a Piedone nyomában című portréfilm rendezőjével

Tálcán kínálta magát, hogy ne csak könyv formájában és egykori  örökzöld játékfilmjei újrakiadásaiban, hanem mindent átfogó dokumentumfilmen is megemlékezzenek Bud Spencerről, azaz Carlo Pedersoliról. Először mégis egy magyar fiatalember járta körül az egykori nápolyi sportikon és polihisztor hatvanéves filmes pályafutását, kivételes életútját és személyiségét. A mozikban február 28-tól látható, Piedone nyomában című portréfilm rendezőjével, Király Leventével beszélgettünk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Csak egy közös fotóra vágytál Bud Spencerrel. Hogyan lett ebből portréfilm?  
A filmjein nőttem fel, a mindennapjaim része volt. Ő volt a kedvenc színészem, az iránta érzett rajongás pedig nem szűnt meg felnőtt koromban sem. Mindig is szerettem volna egy közös fotót, erre pedig 2014-ben lehetőségem is nyílt, amikor saját költségen kiutaztam Rómába, hogy interjút készítsek vele. Végig hihetetlenül közvetlen volt velünk, kávét főzött, körbevezetett a lakásában, zongorázott és több nyelven énekelt nekünk a saját szerzeményeiből. Az egész napot ránk szánta volna, de végül csak egy órát beszélgettünk, amiből egy rövid, háromperces vágott anyagot adtunk le a köztévé Jónak lenni jó című műsora számára. Ebben árvereztük el a Zsoldoskatona című, 1976-os filmjében viselt csuklóvédőjét, amit jótékonysági célokra ajándékozott nekünk.

Már akkor felmerült benned, hogy filmet kellene készíteni róla?
Akkor még nem, csak azután, hogy két évnyi szervezőmunka után, 2016-ban végre Terence Hill is ráhajlott egy rövidebb interjúra, miután a jótékonysági célú Jónak lenni jó kedvéért Rómában fogadott. Ez azért is nagy szó, mivel azután, hogy a nevelt fia, Ross Hill tizenhét évesen halálos autóbalesetet szenvedett, teljesen zárkózottá vált és senkinek nem ad interjút. Igazából a két interjú birtokában tudatosult bennem, hogy megérné egy grandiózusabb dokumentumfilmet készíteni Bud Spencerről.

A Piedone nyomában sajtóvetítésén gyakran volt „hoppá-élményem”, kérdés viszont, hogy a hardcore rajongóknak is nyújt-e újdonságot a film Bud Spencerről.
A magam példáján egyértelmű igennel válaszolhatok. Én rengeteget tudtam Bud Spencer életéről, hiszen rajongójaként gyerekkorom óta gyűjtöttem róla az infókat, és persze az interjúra is alaposan felkészültem. De négy évnyi forgatás, szervezés és kutatómunka, negyvenöt Bud Spencerről szóló, a családtagjaival, egykori barátaival, sporttársaival és színészkollégáival készített interjú során olyan sztorik jöttek elő, amelyeket az internet legmélyebb bugyraiban sem találhatunk meg. Hogy csak egyet említsek: a ma már közel kilencvenéves Fofo Buonocore, az egykori úszó- és vízilabdázó társ elmeséli, a világversenyek előtt hogyan szöktek ki a szállásuk ablakán és buliztak hajnalig, másnap a fiatal Pedersoli mégis lazán ontotta a gólokat. Bár sokan tudják, hogy hétszeres olasz úszóbajnok és Európa-bajnoki bronzérmes vízilabdázó volt, aki két olimpián is részt vett, 1952-ben Helsinkiben és 1956-ban Melbourne-ben, ám a világversenyeken átélt kalandjairól csak ebben a filmben kaphat átfogó képet egy rajongó. Kárpáti György, akivel sokszor játszottak egymás ellen a medencében és nagyon tisztelték egymást, szintén mesél a filmben erről az időszakról.

Felteszem, azt is csak kevesen tudják, hogy hat nyelven beszélt, három egyetemre járt, birkózott, bokszolt, rögbijátékos és autóversenyző, mindemellett feltaláló is volt, és a sort még folytathatnám…
Igen, Olaszország legfiatalabb egyetemi hallgatójaként már tizenhat évesen jogot tanult, majd vegyészmérnöki szakra járt, nyugdíjas korában pedig pszichológia szakra iratkozott be, ahol később oktatott is. A hatvanas években egy lemezcégnek dolgozott, zenét szerzett, reklámfilmeket készített, a forgatókönyvírásba és a színészkedésbe is belekóstolt, bár nem készült színészi karriere. Eddig arról sem tudhattunk, hogy bokszolóként harminc kiütéses győzelmet aratott, feltalálóként tucatnyi szabadalmat mondhat magáénak, sőt, óceánjáró hajót is tervezett és épített a családjának. A szakácsmesterség is érdekelte, a kedvenc éttermében pedig megengedték, hogy főzzön a vendégekre, amellett, hogy saját étteremlánca is volt. Fiatal korában egy alkalommal tíz tengerbe esett nézőt mentett ki egy szabadtéri úszóversenyen, az 1980-as irpiniai földrengés utáni mentésben is személyesen működött közre a saját légitársasága helikopterével.

Furcsa, de mintha a portréfilmben megjelenő személyiségre épült volna az a jellegzetes zsáner, amit a saját és a Terence Hillel közös filmjeivel képviselt, holott nem ő írta a forgatókönyveket.
Valóban nem, de nyilvánvalóan számos motívumot az ő életéből építettek bele a filmjeibe. Földön, vízen és levegőben vezetett járműveket, amit a filmekben is bemutatott, a Különben dühbe jövünk sem véletlenül kezdődik autóverseny-jelenettel, Venezuelában ugyanis autóversenyző is volt. Az ökölvívó múlt a Bombajó bokszolóban, a jótékonykodás az És megint dühbe jövünkben, az állat- és környezetvédelem az Én a vízilovakkal vagyokban köszön vissza. Csak felnőtt koromban tudatosult bennem, hogy a mai felhozatallal ellentétben minden filmje lényeges társadalmi üzeneteket hordoz. A drog elleni fellépés, az elesettekért való kiállás, a szegények, az éhezők megsegítése végigkísérte az életét, és megjelenik a filmjeiben is. Igaz, a forgatásokon szinte teljhatalommal bírt, ami persze nem azt jelenti, hogy visszaélt volna a helyzetével, ám azt, ami nem tetszett neki, egyszerűen nem volt hajlandó megcsinálni. A vicces pofozkodáson túl nem tűrte az erőszakábrázolást, a Kincs ami nincs forgatásán például bambuszbotokra cseréltette a bennszülöttek késeit.

És ahogyan a játékfilmjeiből, a róla készült portréfilmből is világosan kiolvashatók az üzenetek. Például amellett, hogy könnyekig meghatóan nyilatkozik rólunk, magyarokról, akad olyan vitatható, ugyanakkor elgondolkodtató állítása is, ami megrepeszti az általánosan lesújtó önképünket. „A magyar nép egy igazi nép, ami rólunk, olaszokról nem mondható el. Mi széthúzunk, önök összetartanak” – mondja ezt a filmben.
Vitatható, de vitathatatlanul őszinte mondat ez tőle, amivel én is egyetértek. Szerintem a bajban mutatkozik meg, hogy a magyar valójában egy összetartó nemzet. Sorolhatnánk erre a példákat, de vegyük csak az árvizeket, amikor ezrével mentek ki az emberek a gátakra, gyerektől az aggastyánig. Amikor Európa-szerte támadnak bennünket, és egy olyan tiszteletreméltó ember, mint Bud Spencer kijelenti, mennyire tiszteli és szereti a magyarokat, és hogy különleges népnek tart minket, amit már a nyelvünk is mutat, annak arra kellene ösztökélnie, hogy még többet tegyünk azért, hogy ne csak jobbnak látszódjunk, jobbak is legyünk. Ezért is sajnálom, amikor azt olvasom egy kritikában, hogy hamis mondatok hangzanak el a filmben és ideje lenne elengednünk végre Bud Spencert. De miért kellene elengednünk? Miért ne állíthatnánk ilyen nemzetközi ikonokat példaként magunk mellé, miért ne emelhetnénk ki egy színészlegendát és mutathatnánk be, mit gondol rólunk?

Más hangsúlyos üzenetei is vannak a filmnek. Például vallásról, kereszténységről.
Ezek között szerepel a kereszténység melletti kiállás. Bud Spencer felvállalta katolikus vallását, istenhitét, büszkén kimondja és vállalja, hogy mindent, amit az életében elért, Istennek köszönheti. Egy tömegek által rajongott és tisztelt embertől ennek nagyon fontos üzenete van akkor, amikor a keresztény gyökerű Európában a városi lakosságnak csak a töredéke jár templomba, a világ számos helyszínén pedig üldözik a keresztényeket. Manapság tapasztalhatjuk, hogy az emberek immunisak a nemes gondolatokra, Bud Spencer személyiségén keresztül viszont reményeim szerint a fiatalokat is megérintik ezek a jó üzenetek. Egy másik, a filmben elhangzó üzenet az a szerény, de fontos, és nekünk magyaroknak különösen megszívelendő életfilozófia, hogy ne foglalkozzunk a lényegtelen dolgokkal, mert az apró bosszúságok is megmérgezik a mindennapjainkat. Ahogy ő mondta: Futtetenne! Azaz legyints rá. Abban, hogy legyőzte a rákbetegséget, biztosan szerepet játszott ez a felfogás is. Nem keseredett el, végezte a dolgát, nem szólt senkinek a bajáról, tudomásul sem vette. A negyedik üzenet pedig, hogy a földi létünkben mindenre találunk időt és közben nagy dolgokat alkothatunk, amit szintén a saját életútja szemléltet a legtökéletesebben.  

Az M5 csatorna kiemelt szerkesztője vagy, tévés szakemberként korábban is sok interjút, riportot készítettél a közmédia számára. Mozivászonra dolgozni azonban más tészta. Milyen új kihívásokat jelentett számodra elkészíteni egy ilyen pörgős, egészestés, mondhatni rendhagyó portréfilmet?
Amikor az ember csupa szeretetből dolgozik valamin, benne van a szíve, a lelke, azt nem tekinti munkának. Nehézséget szinte csak az interjúalanyok feltérképezése és felkeresése jelentett. Öt országban forgattunk, így nagyon sokat kellett utaznunk, és a jogdíjak kifizetése is okozott némi riadalmat. Irgalmatlanul magas összegeket kellett kifizetnünk a bejátszásokért, annak ellenére, hogy harminc-negyven éves filmekről beszélünk. Ha azokat nem tudtuk volna kifizetni, veszélybe került volna a koncepció, hogy a legjobb filmjelenetekkel és soha nem látott archív felvételekkel tegyük színesebbé, igazán pörgőssé és szórakoztatóvá a portrét. Saját költségen álltam neki a filmnek, de szerencsére menetközben jött a mecenatúraprogram támogatása, mellette pedig cégek, önkormányzatok, magánszemélyek és lapszerkesztőségek is besegítettek. Szóval egy széleskörű összefogásban valósult meg a film, ami nélkül nem derült volna ki, hogy Bud Spencernek milyen különleges élete és személyisége volt.

Mi maradt a vágóasztalon?
Mivel idén lenne kilencven éves, kilencven percesre vágtuk a filmet. Bár egy dokumentumfilm esetében ez nagyon is hosszú játékidő, ahhoz édeskevés, hogy 45 interjú minden érdekes részlete belekerüljön. Ezért még ebben az évben egy könyvet is szeretnék kiadni Bud Spencerről, amiben azok a történeteket és interjúkat írom meg, amelyek a filmből teljesen vagy érdekesebb részleteiben kimaradtak.

Bud Spencer hatvan éve kezdett filmezni, és a mai napig nagyobb kultusz övezi itthon, mint a hazájában. Hogyan lehetséges az, hogy még a hazájában sem készült róla dokumentumfilm?
Őszintén szólva, nem tudom… Talán van abban valami, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Vagy talán még az olaszok sincsenek tisztában azzal, mennyire sokoldalú, szeretetreméltó és aranyszívű ember volt. Miközben három generáció nőtt fel a filmjein, csak Németországban és Magyarországon milliós rajongótábora van. Nemrég a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatójával, Gian Luca Borghesével készítettem interjút, aki azt mondta, hogy bár az olaszok is szeretik, még nem jutottak el oda, ahová a magyarok, azaz még nem kezelik és értékelik a helyén Bud Spencert.

Négy évig forgattál, negyvenöt interjút készítettél, köztük magával Bud Spencerrel. Mi volt az, ami ezeken a személyes találkozásokon a leginkább megérintett?
Amikor másfél évvel a halála előtt kint jártam nála Rómában, az interjú alatt megpróbált felállni a székből, de nem sikerült, ezért a kezemet nyújtottam neki. Nagyon furcsa érzés volt, hogy az ember, akit gyerekkoromban csillogó szemekkel néztem, ahogyan legyőzhetetlen igazságosztóként pofozza a rosszakat, most elesett öregemberként segítségre szorul, hogy felálljon a zongora mögül. Az a pár pillanat nagyon megrendített, és életemben először szembesített igazán azzal, hogy mindenki felett kérlelhetetlenül eljár az idő. De a közvetlensége is nagyon megérintő volt, fantasztikusan kedves és jóságos, sztárallűrök nélkül ember volt.

Az interjúk során egyetlen elejtett megjegyzés vagy történet sem jön szembe, ami árnyalta volna a róla kigömbölyödő makulátlan képet?
Nem igazán, pedig ez ügyben több interjúalanynál is próbálkoztam. Egyedül Sal Borgese tűnt kissé sértettnek. Ő az a színész, aki Anulut alakította a Kincs, ami nincsben és rengeteg Bud Spencer-Terence Hill filmben szerepelt. Azt mondta, a Banános Joe című filmben is játszott volna, de Spencer kérésére kivették. Láthatóan fájó emlék volt ez neki, de végül kihagytam a filmből, mivel azt nem sikerült kideríteni, hogy mi állhatott a háttérben. Riccardo Pizzuti, egy másik állandó színésztársa, akit szintén mindegyik filmjében elkalapált, azt mesélte, hogy a forgatások alatt folyton hívták Bud Spencert bulizni, de soha nem lehetett rávenni, haláláig hűséges maradt a feleségéhez, akivel 57 évig éltek boldog házasságban.

„Nagyon szeretem a hazátokat, szeretem Magyarországot. Emlékszem, hogy a Margitszigeten játszottam életem legeslegjobb vízilabda mérkőzéseit. A magyar barátaim sokszor írtak nekem, mindig elküldték az újságokat, amelyek a sporteredményeimről számoltak be. Egy igazán nagy nemzet a tiétek, már csak a történelmét tekintve is. Képzeljétek el, vagy 10-15 alkalommal játszottam a margitszigeti uszodában. Köszönöm mindegyikötöknek. Köszönöm mindazt, amit ettől a nemzettől kaptam. A szeretetet, a nagyszerű mérkőzéseket, amiket játszottunk a sport dicsőségére. A rajongóimnak pedig köszönöm, hogy a rajongóim lettetek, mert ez azt jelenti, hogy a filmművészeten keresztül sok-sok embernek sikerült átadnunk valamit. Nagyon köszönöm! A legmelegebb üdvözletem mindenkinek.” (Bud Spencer)

Vezető kép: Horváth Péter Gyula