Néhány hete új premierrel állt a Művészetek Palotája színpadára a Recirquel Újcirkusz Társulat. A Recirquel Vági Bence rendező-koreográfus vezetésével magyar artistákból alakult 2012-ben, legfontosabb célkitűzése, hogy megismertessen a világgal egy közép-kelet-európai, magyar újcirkusz irányzatot. A társulat a magyar cirkuszművészet hagyományait megőrizve dolgozik a műfaj megújításán, amelyben az artisták mellett ugyanolyan hangsúlyos a zene, a tánc, az ének és a színház. A Recirquel hamarosan ismét nekivág a világnak, premier után és skóciai útjuk előtt beszélgettünk a társulat alapítójával, Vági Bencével.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Mikor fogalmazódott meg a fejedben az újcirkusz társulat alapításának a gondolata?
Valójában mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd lesz egy társulatom, bár akkor még táncban és színházban gondolkodtam. Skóciában járva, a Fringe fesztiválon láttam először újcirkusz előadást. Azonnal magával ragadott a produkció és attól kezdve nem tudtam kiverni a fejemből a látványt és újra meg újra előtörtek belőlem az érzések, amit az előadás kiváltott belőlem. Attól kezdve nem volt más vágyam, minthogy egyszer újcirkuszi előadást szervezzek. Mindig nagyon érdekelt a varieté, a kabaré világa, imádtam a Kabaré és a Chichago musicaleket. Amikor Edinburghben megláttam az újcirkusz világát, ahol együtt volt a tánc, a színház, a látvány, a varieté és a zene, azonnal tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Akkor még nem társulatban, hanem inkább produkciókban gondolkodtam és elkezdtem tervezni az előadást, majd pedig csapatot verbuválni hozzá.

Vági Bence, a Recirquel alapítója (Fotó: Csibi Szilvia)

Hogyan gyűjt az ember csapatot egy ilyen összetett produkcióhoz?
Budapesten, az artistaképzőben nyitott fülekre találtam, mind az oktatók, mind a diákok nagyon jól fogadták a kezdeményezést. Először csak egy előadásra készültük, a Sziget Fesztiválra jelentkeztünk be egy produkcióval. Az első évben elutasítottak, nem hitték, hogy egy efféle produkciónak sikere lehet. De aztán esélyt kaptunk és imádta a közönség!  Ettől kezdve felgyorsultak az események és az élet még többet is adott az eredeti álmom beteljesítésénél, hiszen nemcsak létrejött egy újcirkusz társulat, de a Recirquelt idén meghívták Skóciába, a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiváljára, az Edinburgh Fringe-re is. Ott állhat színpadra a társaság, ahol annak idején az alapítás gondolata megfogalmazódott a fejemben.

Mit játszotok majd Edinburghben és milyen lehetőségeket hozhat a társulat számára egy ilyen fellépés?
A Párizs Éjjel című előadással készülünk, összesen 22 alkalommal adjuk majd elő Skóciában. Ez az egyik legösszetettebb színpadi produkciónk, nagyon sokat várok tőle. Rengeteg új meghívást hozhat ez a fellépés, hiszen ezen a fesztiválon mindenki ott van, aki a szakmában számít, ilyenkor választják ki a szervezők a színházaik és fesztiváljaik következő évi produkcióit.

Párizs Éjjel című előadás (Fotó: Nagy Attila)

Turnéztatok már a világ szinte mindetáján, számos fellépésetek volt Párizsban, sőt indítottatok évadot a Cirque Du Soleil színházában, Montreálban. Gondoltad volna, amikor megálmodtad a Recirquelt, hogy szépen építkezve ilyen messzire el lehet jutni?
Az álmom mindig az volt, hogy nemzetközi porondra léphessünk és a világ minden táján megismerhessen bennünket. Ma már tudjuk, hogy nemzetközi szinten az élvonalban maradni nagyon kemény feladat és nagyon sok munkával és küzdelemmel jár.

Valahol egy kritikában azt olvastam, hogy a Recirquel az újcirkusz kelet-európai verziója. Létezik ilyen? Miben más a ti produkciótok, mint mondjuk egy francia újcirkusz társulaté?
Azt hiszen, ez leginkább belülről fakad, egyfajta lelkiség. Nem a látványban, hanem érzésekben nyilvánul meg. Bennünk, magyarokban egy picit több a fájdalom, több a mély érzelem. Az identitáskeresés, az, hogy az ember honnan jött és milyen hagyományokat hordoz magában, mindig meghatározzák a produkciót. A társulat tagjai, a díszlettervező, Sárik Péter zeneszerző és jómagam is mind-mind innen, a közép-kelet európai térségből származunk. Hiába végezzük az iskoláinkat nyugaton, hiába járjuk be a világot, attól még a gyökereink megmaradnak. A közép-kelet európai örökség, a hagyományok és az ide kötődő érzelmek mindig is ott lesznek a produkciónkban.  Azt gondolom mély és felszínre törő érzelmek, nagy fájdalmak és sugárzó boldogság jellemzi a darabjainkat. Az a titkunk, hogy sosem a kizárólag a látványos show-ra törekszünk, hanem arra, hogy megszólítsuk a közönséget és az érzéseikre hassunk. Nálunk sohasem a mutatvány a lényeg, hanem az érzések, amelyekről szólnak. Azt hiszem a Recirquel produkcióiban azt szereti a közönség, hogy más új cirkusz produkciókhoz képest sokkal inkább előtérbe kerül a színház. A mi előadásaink nemcsak szórakoztatnak, hanem egy kicsit elgondolkodtatnak, azt hiszem, ez megérinti a közönséget.

Legújabb darabotok az Adieu! amelyet a Művészetek Palotájában láthat a közönség. Itt a történet főszereplői bohócok, akikről mindenkinek él egyfajta kép a fejében. De az Adieu! másról szól nem?
Egy kicsit igen, egy kicsit nem.  Ahogy a modern tánc is sok esetben kötődik a klasszikus baletthez, úgy az új cirkusz produkciókban is számos alkalommal fellelhetőek a hagyományos cirkuszi alapok, ezeket nem is szeretnénk megtagadni. Egy olyan darab esetében, amely alapvetően a humor eszközeivel mond el egy történetet, mindig találunk kapcsolódási pontot a hagyományos cirkuszi bohócok produkcióival.

A bohócokon nemcsak nevetünk, de valahol az ő előadásuk egyfajta görbe tükörképe is a színpadon szereplő művészeknek, nem?
Igen, alapvetően a bohóc az egyetlen, aki kineveti önmagát, aki kifigurázza a színpadi produkciót. Talán ettől érezzük úgy, hogy görbe tükröt tart a többi művészeti ág produkciói felé. Nem véletlen, hogy rengeteg festményen, képen, irodalmi alkotásban és zeneműben szerepelnek és töltenek be fontos szerepet a bohóc figurák.

Adieu! című előadás (Fotó: Posztós János)

Az Adieu! esetében a sztori is nagyon fontos.
A darabot két fiatal művészünk, Lakatos Leonetta és Pintér Áron találták ki. Ők nagyon régóta barátok, általában párt alkotnak a színpadi produkciókban is. Ez a darab egyfajta esszenciája az ő eddigi szerepeiknek, egy páros történet, melyet a produkció időben visszafelé haladva mesél el.  Nagyon egyszerű sztori: egy idős özvegyasszony visszatekint az életére, képzeletben rég elhunyt férjével együtt járják végig újra az utat, amit korábban már megtettek közösen. Leonetta és Áron játsszák a darabot.

Nagyon nehéz folyamat lehet visszafelé haladni az időben, színpadi körülmények között.
Nagyon különleges folyamat volt a darab színpadra állítása. Neil Fisher rendezővel azon dolgoztunk, hogy megvalósítsuk két fiatal álmát. Egy csodálatos világot álmodtak meg, a mi feladatunk volt, hogy ezt színpadképessé tegyük. Hasonló folyamat ez, mint amikor egy színházban színpadra visznek egy történetet, egy drámát, amit előtte csak olvasni lehetett, de a rendező és a színészek által életre kel a színpadon. Az Adieu! színpadra állítása egyben azt is mutatja, hogy a társulatnál öt év alatt felnőtt egy olyan artista generáció, amely nemcsak a színpadon alkot nagyot, hanem a színházi szakma egyéb fortélyait is elsajátította. A darabot a két főszereplő írta, az artista-koreográfus Illés Renátó volt, artistánk, Herczeg Ricsi pedig nemcsak dublőrként tűnt fel a színen, hanem az emelőmotort is kezelte. A Recirquel néhány év alatt egy kreatív alkotóműhellyé is vált.

Technikailag hogyan valósítottátok meg, hogy a történet visszafelé halad az időben?
Nagyon sokat gondolkodtunk ezen és vitáztunk erről. Próbáltuk maszkokkal, álarcokkal „öregíteni” Leonettát, de nagyon nehéz volt mozogni ezekkel a kellékekkel.  Így végül arra jutottunk, hogy egy molett idős hölgyként indul a darabban, és ahogy „visszafiatalodik” a történet szerint, fokozatosan kerülnek le róla a rétegek. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a módját, hogy a lakás, ahol a történet játszódik, szintén visszafelé haladhasson az időben: fokozatosan tűnnek el belőle dolgok, egyre kevesebb bútor és berendezési tárgy lesz benne. Az életben, ahogy telik az idő, egyre több holmit halmozunk fel magunk körül ezt szerettük volna visszafordítani.

Cirkusz az Éjszakában című előadás (Fotó: Nagy Attila)

Nagyon érdekes, hogy a darab ugyanúgy hozza vissza a jelenbe a régit, ahogyan azt az újcirkusz is teszi, modern eszközökkel biztosítva a régi cirkuszi hagyományok jövőjét. Nem?
Valójában én abban hiszek, hogy az újcirkusz műfaja leginkább színház. Van benne egy kis tánc, egy kis akrobatika, cirkuszművészet, de leginkább a színházi elemek adják az ízét és a zamatát. Azt hiszem, az a legjobb, amikor egy előadás érzelmeket vált ki a közönségből. Hogy ezt színháznak, táncnak, vagy újcirkusznak nevezzük, tulajdonképpen nem is fontos. Talán minden együtt.

Vezető kép: Adieu! előadás (Fotó: Posztós János, Müpa)