“A mi zenei világunkat, ízlésünket most egy másik együttesével is össze kellett hangolni” – Interjú Hamar Dániellel, a Muzsikás bőgősével

“Azt a ritmusvilágot, amit egy gyimesi táncban az emberek dobogással adnak a zenéhez, az Amadinda ritmushangszerekkel valósítja meg. Azt mondtuk nekik, ne törődjenek azzal, hogy Gyimesben milyen ritmusképletek voltak, ők mint professzionális ütősök, tegyenek rá olyan ritmusokat, amilyeneket akarnak, amilyeneket ők odaillőnek éreznek” – mondja Hamar Dániel, a Muzsikás bőgőse, akivel többek között az Amadinda ütőegyüttessel közösen készített, Párhuzamok és kontrasztok című lemezről beszélgettünk, elárulta, hogyan jön össze egy gyimesi sirató egy zimbabwei zenei szövettel, de a zenész azt is kifejtette, miért lenne fontos, hogy a népzene mélyebben benne legyen a köztudatban.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Ez a Muzsikás első közös lemeze az Amadindával. Melyek a párhuzamok és melyek és kontrasztok a két együttes között, hogy utaljak az album címére is?
Párhuzam az, hogy ezen a lemezen mindketten népzenét játszunk, mégpedig a lehető legautentikusabb módon, úgy, ahogyan azt a falusi zenészek játsszák. A kontraszt pedig az, hogy ugyanaz az élmény, érzés, gondolat teljesen más formában fogalmazódik meg egy mezőségi zenész kezében szóló hegedűvel, vagy egy afrikai ütőhangszerrel. Az emberi érzés kifejezésmódjában vannak csak különbségek.

A lemezen szereplő dalok közül először a Sirató (Zimbabwe, Gyimes) című ragadta meg a figyelmem. Hogyan jön össze ez a két világ?
Igen, ez egy érdekes darab a lemezen, Éri Pityu (Éri Péter a Muzsikás együttes brácsása – a szerk.) ötlete volt – furulyán játszik egy gyimesi siratót, amely alatt egy zimbabwei pengetős hangszeren játszott zenei szövet van. Erre a ritmikus zenei szövetre kerül tehát egy parlando dallam, ami hihetetlen izgalmassá teszi az egészet. Erre szokták mondani, hogy world music, de mi nem szeretjük ezt a kifejezést, mert ebbe nagyon sok minden belefér… Nem az volt a célunk, hogy valami modernet csináljunk, egyszerűen egy olyan érzés fogott el bennünket, amiről úgy gondoltuk, érdemes nyilvánossá tenni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mindkét együttes több évtizede van a pályán. Mik voltak az első kapcsolódási pontok a Muzsikás és az Amadinda között?
Pont tíz év van közöttünk, amikor mi 45 évesek voltunk, akkor az Amadinda 35, ekkor készült el ez a lemezanyag, amelyen még utána hosszasan dolgoztunk. Az első közös színpadra lépésünk Tolcsvay László Magyar mise című rockoperáján volt, aztán összefutottunk több fesztiválon is a világban, figyeltük egymást, de hogy jöjjünk össze és csináljunk valamit közösen, az Rácz Zoltánnak, az Amadinda vezetőjének volt az ötlete. Meghívott minket a próbatermükbe, ami egy hatalmas helyiség, tele fantasztikus hangszerekkel, és elkezdtünk együtt muzsikálni. Ekkor nyilván nem a modern darabokat vették elő, hanem balinéz, afrikai, polinéz népzenét, amit maguk jegyeztek le és tanultak meg. Olyan izgalmas volt ez a nap, annyira földobott minket, hogy összehoztunk egy közös koncertet, aztán többet is, és ezeknek az anyagaiból raktuk össze a lemezt.

Két évig tartott az utómunkálat? Ez nem kevés…
Egy évig igazából csak érlelgettük a fölvett zenei anyagot: hogy mit tudunk használni belőle, milyen mondanivaló lesz ebből. Bizonytalanok voltunk az elején. Mikor bevonultunk a stúdióba, szinte minden hangot újra akartunk formálni, újra akartunk értelmezni. Szegény hangmérnök a végén már a haját tépte, mert semmivel sem voltunk elégedettek. Ilyen lassan még sosem készült lemezünk… Persze, ez azért is alakult így, mert a mi zenei világunkat, ízlésünket most egy másik együttesével is össze kellett hangolni.

Nem csak cédén, de bakeliten is kihozzák az anyagot. Ezt miért tartották fontosnak?
Először a bakelitre gondoltunk, mert úgy gondoltuk, hogy ez a zenei világ csak egy szűk réteget érintene meg. Másrészről, a vinyl teljesen más dinamikákat és hangszereloszlásokat tesz lehetővé, emiatt teljesen más a hangzása is. Mikor beláttuk, hogy mégiscsak van igény erre az anyagra, a Fonó jelentkezett, hogy szívesen kiadnák cédé formátumban.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A lemez fekete és limitált zöld színben is megjelenik bakeliten, ezzel a gyűjtőknek akarnak kedvezni?
Bevallom, én azt se tudom, ez mit jelent… (nevet) De az biztos, hogy a gyűjtők örülni fognak neki, mert egy igazi különlegesség. Van egy régi, de nagyon jó minőségű bakelitlejátszóm, ami anno méregdrága volt. Egyszer Németországban ez volt a gázsim, hogy ezt be tudtam hozni Magyarországra. Lehet, hogy újra üzembe helyezem.

Holló Aurél, az Amadinda tagja azt mondta egy korábbi interjúban, hogy azért is szereti a közös koncerteket a Muzsikással, mert ilyenkor kicsit tanulnak is egymástól. A Muzsikás mit tanul az Amadindától?
A hozzáállást, a megfogalmazást, az igényességet, a megalkuvás nélküliséget. Hogy ők mit tanulhattak tőlünk? Arról őket kellene kérdezni. Aurél valószínűleg arra gondolt, hogy nekünk vannak olyan meghatározó élményeink, amikor ezzel a zenével az eredeti formájában találkoztunk. Igen, mi ezeket az élményeket szeretnénk mindenhol, minden alkalommal felidézni, visszaadni, mert úgy érezzük, ekkor van értelme és hatása ennek a zenének, ha elsodorja az embert. Bartók élete gyökeres fordulatot vett a népzenével való találkozás hatására: klasszikus zeneszerző zongoraművészből népzenegyűjtő tudóssá vált, és amikor visszatért a zeneszerzői pályára, minden élményét, amit a gyűjtések alatt átélt, belekomponálta a műveibe. Ezek az élmények éltere szólóak.

A Muzsikás a Kárpát-medence zenei hagyományaiból építkezik, az Amadinda pedig az azon túliakból. Hogyan tud ez a kettő mégis összekapcsolódni?
A léleken, a gondolaton, és az érzelmeken keresztül. Azt, ahogy egy erdélyi falusi ember megfogalmazza a gondolatait, egészen más formába önti egy gaboni, egy zimbabwei, vagy egy polinéz ember. Mivel ők az ütős hangszerek nagy specialistái, a világ népzenéiből azokra koncentrálnak, ahol ütős hangszereken fejezik ki ezeket az érzelmeket. Teljesen más zenei stílus az, amikor egy hangszer úgy szólal meg, hogy nincs egy folyamatos, egyenletes hang, hanem egy pillanatban megszólal, aztán jön a következő hang, és így tovább. Ezeknek a ritmikus megszólaltatása is varázserővel bír. Nem véletlen, hogy a sámánok is doboltak. Tréfából szoktam Joubert francia aforizma mestert idézni, aki egy könyvében úgy fogalmazott: “A dobszó elűzi a gondolatokat. Mi sem természetesebb, mint hogy a dob kiváltképp katonai hangszer.” Ezt húszéves koromban nagyon frappánsnak éreztem, ma már tudom, hogy ezek csak féligazságok. Amikor a rossz gondolatokat kiűzi valami, és bejönnek a jó gondolatok, az egyáltalán nem baj. Ez a fajta ritmikus, nagyon erős lüktetéssel való hatás a gyimesieknél a mai napig megvan. Éppen ezért a gyimesi zene az, ahol az Amadindával közösen játszunk. Azt a ritmusvilágot, amit egy gyimesi táncban az emberek dobogással adnak a zenéhez, az Amadinda ritmushangszerekkel valósítja meg. Azt mondtuk nekik, ne törődjenek azzal, hogy Gyimesben milyen ritmusképletek voltak, ők mint professzionális ütősök, tegyenek rá olyan ritmusokat, amilyeneket akarnak, amilyeneket ők odaillőnek éreznek. Nem véletlen, hogy amikor lezártuk ezt a darabot, akkor mindenki egy hatalmasat kiáltott, katartikus élmény volt!

Fotó: Horváth Péter Gyula

A magyar népzenei hagyományokban is találkozunk ritmushangszerekkel, a Muzsikásban is előkerül például az ütőgradon.
Természetesen nálunk is volt, amikor dobbal zenéltek, de ez kikopott. „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” – a mondókában még benne van, de dobot már csak a moldvaiaknál találtunk. Az olyan régi hangszerek helyét, mint a tekerő, töröksíp, duda, átvették a klasszikus hangszerek: a hegedű, a brácsa, a cimbalom, a nagybőgő. Én a ritmusszekció tagja vagyok az együttesben, hiszen a bőgő elsősorban ritmushangszer, és csak másodsorban a harmóniának a része. A falusi zenészeknél például, ha a bőgős kristálytisztán játszott, de nem ritmusosan, azt nem fogadták el. Ha hamisan játszott, de pontos ritmussal, azt már szerették. Persze, az a legjobb, ha a kettő együtt van. Amikor olyan zenével találkozunk, ahol csak ritmus van, például polinéz zenével, ahol farönkökön játszanak, annak egészen fenomenális ereje van, ugyanakkor teljesen más hangzásvilág, mint mikor a hegedűvel megszólaltatunk egy szép vibrato hangot. Ezek a már említett kontrasztok.

December 28-án lesz a már hagyománnyá karácsonyi Muzsikás koncert a Müpában. Idén kik lesznek a vendégeik?
Minden évben kicsit mást akarunk adni, most egy nagyon férfias és kemény műsorral készülünk. Az egyik fő vendégünk a Fordulj Kispej Lovam Táncegyüttes, amelynek tagjai nagy táncos múlttal rendelkező férfiak, koreográfusok, művészeti vezetők vannak közöttük. Ezt a férfi hangsúlyt próbáljuk ellensúlyozni két finom női hanggal – Kacsó Hanga és Petrás Mária is fellép velünk, és Kerényi Róbert, a fúvós hangszerek nagy virtuóz mestere is a vendégünk lesz, akivel gyimesi és moldvai zenékkel ellensúlyozzuk, egészítjük ki, vagy tesszük teljessé ezt a fajta férfias dübörgést.

Mit tervez a Muzsikás a jövő évre?
Járjuk az iskolákat, gyerektáncházakat szervezünk, koncertezünk Magyarországon és külföldön, és igyekszünk megragadni minden lehetőséget arra, hogy ez a zene a mai modern ember életében helyet kaphasson idehaza és szerte a világban. Ez egy önazonosságot jelentő zene nekünk, magyaroknak, és ebben sajnos hiányt szenvedünk. A történelmünk és az ellenünk folyó támadások egyik szomorú eredménye, hogy nincs meg bennünk az a fajta egészséges, nem mások ellen irányuló pozitív nemzettudat, ami büszkévé tenne minket és itt tartaná a fiatalokat. Az igaz, hogy a népzene a magyar szellemi életben sokkal jobb helyzetben van, mint amikor mi elkezdtük, hiszen ma már a Zeneakadémián oktatják, ennek ellenére szerintem még mindig nincs olyan mélyen a köztudatban, amennyire kellene. A népzene nem rétegműfaj, hanem olyan szerepet kell betöltenie, mint az íreknél. Nálunk, ha összejön a nagycsalád, nem tudnak közösen énekelni, mert nem ismernek dalokat… Elfogult vagyok, ezt nem is tagadom, de tudom azt, hogy ha a népzene jobban benne lenne a köztudatban, jobb ország lennénk. Ez egyelőre csak egy álom.

Fotó: Horváth Péter Gyula

2019-12-17T14:20:47+01:00 2019. december 16.|