“A modern élet jegén” – A Pink Floyd 40 éve megjelent The Wall című dupla albumáról

November 30-án lesz 40 éve, hogy megjelent a rocktörténet egyik legnagyobb építménye, a Pink Floyd The Wall című dupla albuma, amely már közvetlen a megjelenés után folklorizálódott Magyarországon, akkor, amikor még nem is volt kapható nálunk, legfeljebb csak a Múzeum körúti kapualjakban. Daloskönyvben terjedt, egy korosztály másolta át a sulikban, pedig csak maximum az Another Brick In The Wall hallhattuk a Tánczenei koktélban, szigorúan magyar címmel: Újabb tégla a falban. És persze, egy egész nemzedék tudott azonosulni azzal, hogy Hey! Teacher! Leave them kids alone!

PZL – 061.hu

Amikor Alan Parker azonos című filmjét 1982-ben bemutatták Cannes-ban, már sokan megszerezték az albumot borsos 800 forint körüli áron nálunk is, és lassan elterjedt másolt kazettán, aztán indiai nyomásban is kapható volt, így csak az nem hallott róla, aki a Hotel Mentholban vagy Csiki-Dam ország R-Go Szerájában lakott. Aki akarta, megnézhette a filmet a videódiszkók kezdete előtt, amíg a kisvárosi lemezlovas felszerelte a diszkógömböt a presszó fakazettás mennyezetére, míg nem egy helyi erős csávó vagy a helyi menő focista kivetette, és berakattak valami zombimozit. Aztán ez a bizonyos szövegkönyv manifesztálódott, amikor 1990 körül Alan Parker filmjét a hazai mozik is bemutatták, mert a jegy mellé szövegkönyvet is adtak – kb. ugyanazt a fordítást, amit mindenki átmásolt tíz évvel azelőtt. (A The Wallt e sorok írója először 1984-ben látta Szegeden, az Ifinapok idején, mint egyetlen fizető a Szőke Tisza nevű hajón, miközben a parton az akkor az első lemezét bemutató Első Emelet játszott.)

Érdekes, hogy maga a lemez az angol listán csak a harmadik lett, viszont a populárisabb ízlésű Amerikában 15 hétig vezette a chartokat. Harmincmilliót adtak el belőle, huszonháromszoros platinaalbum lett, szóval a Pink Floyd sikerei sok tekintetben a Beatles-ével hasonlatosak. A sikerhez bizonnyal hozzájárult az 1982-ben bemutatott The Wall című Alan Parker-film is, amelynek zenéje a lemezre épül, de elhangzik az 1983-ban publikált The Final Cut-ról a When The Tigers Broke Free című háborús mementó is. Meglepő a The Wallal kapcsolatban, hogy mindenki elismeri, hogy az egyetemes poptörténet egyik monolitja, ugyanakkor tíz Pink Floyd-rajongóból csak egy tartja a zenekar legjobb lemezének. A fanatikusok ugyebár főleg az 1975-ös Wish You Were Here-t és az 1973-as Dark Side Of The Moon-t nevezik meg fő műveknek, illetve van a korai albumok rajongói klubja az elsőt, a Piper Of The Gates Of Downt, illetve tegyük hozzá, hogy minden albumnak külön szektája van. Viszont sokan vannak, akik nem különösebben szeretik a Pink Floydot, de a The Wallt igen.


Az album az 1970-es évek lezárása, egyfajta reakció is volt a punkra, és ne feledjük: a punkok közül sokan hordtak Gyűlölöm a Pink Floydot–feliratú pólót. Az album a hetvenes évek legvégén született, de már a nyolcvanas évek elejének lett a fétistárgya. Mellesleg 1979 körül Roger Waters teljesen átvette a zenekarban az irányítást, Wright-ot (aki olyan klasszikusokkal járult hozzá a Pink Floyd sikereihez, mint az 1973-as The Great Gig In The Sky) leépítette, majd ki is rúgta, akkor, amikor a The Wall-on dolgoztak. Az ekkora már teljességgel gitárközpontú zene elveszítette progresszív rock karakterét, nettó minőségi rockzene lett, a hangsúlyok a szövegekre tevődtek át, különös tekintettel Waters apjáról szőtt vízióira, a társadalomkritikai bírálatokra és az elmagányosodás folyamataira. A mű alapvetően Waters látomása. A fal valójában közte és a közönség között húzódott, de a fal metaforáját sok mindenre használhatjuk, még a berlini falra is.

A The Wall hangmérnöki bravúrjaiért James Guthrie Grammy-díjat kapott, miközben bizonyos számok szinte hard rockos hangfekvésben szólalnak meg, és ugyebár a kirúgott, majd vendégzenészként visszavett Wright alig hallható a lemezen. És itt kell megemlítenünk a szokásos, lemezekhez fűződő kötelező anekdoták egyikét: a koncerteken fizetett zenészként játszott, és talán enyhítette a megalázását, hogy négyük közül csak az ő számára voltak rentábilisak a koncertek, mert a megalomán díszletek költségeit a három zenész állta. A filmhez készített forgatókönyvet is Waters jegyezte, a főszerepet pedig Bob Geldof alakította, aki a Boomtown Rats nevű pop-punk bandában mutatta meg, hogy a punkoknak is jól áll az alákócolt séró. Az album belső borítóin és a címkéken is feltűnő rajzokat a film animációiért felelős Gerald Scarfe készítette. A mozifilm tehát a lemez legfontosabb reklámhordozója lett, ami azért is fontos, mert a zenekar részint a brutális költségek miatt nem sokszor adta elő élőben az album anyagát.

A The Wall-t alapvetően Watershez kötik, de fontos szerep jutott Gilmournak és Bob Ezrin producernek is, aki a billentyűs hangszereken játszott és segítette a vonós hangszereléseket. Waters már az Animals turnéjának idején érezte, hogy valami nem stimmel vele, hiszen a montreali koncertjükön szemen köpött egy rajongót, aztán a házassága is tönkrement, és persze maga Anglia sem volt olyan jó formában a hetvenes évek végén. A fal egy jól karbantartott hallucináció dokumentálása, traumák lajstromba vétele. Huszonhat tétel található a lemezen, amelyből huszonkettőt Waters jegyez, de a többin is társszerző, és hát milyen az élet? Sokan a Comfortably Numb-ot tartják a lemez legjobb dalának, aminek zenéje Gilmourhoz köthető. Az album maga végül is élő emlékműve lett annak, hogy Waters hogyan zárta el magát a zenekarától, majd a rajongóitól. Számára nem Elvis vagy Lennon volt a valódi példakép, hanem a második világháborúban hősi halált halt édesapja. A lemez gyászmunka, a hiány feldolgozása, és ezt a hiányt rakta körül fallal. A The Wall így lett a hiány és az elidegenedés emlékműve.

Pink Floyd
The Wall
Warner
26 szám 88 perc

2019-11-28T06:53:54+01:00 2019. november 27.|