Varga Krisztián Ellenség a baloldalon című könyve a Horthy-korszak politikai rendőrségére fókuszál, azt kutatja, miben különbözött a két háború közötti államvédelem az 1948 utáni kommunista diktatúra módszereitől. A könyv a Magyar Királyi Rendőrség Politikai Rendészeti Osztálya és a baloldal viszonyát vizsgálja, amiből kiderül: a korszak politikusai komolyan számoltak a kommunista veszéllyel. Varga Krisztián történésszel beszélgettünk.
PÁN – nullahategy
A magyar titkosszolgálatok 1944-ig tartó korszakának iratai jórészt megsemmisültek. Ezt bizonyíthatóan az ostrom „vitte el”, vagy tudatos megsemmisítés történt, amikor látható volt, hogy minden a szovjetek kezébe kerül…
Bizonyíthatóan megsemmisült a két világháború közötti Belügyminisztérium iratállományának döntő hányada. Nemcsak a rendőrségnek, de a csendőrségnek is elpusztultak a működési dokumentumai az ostrom alatt. (Főleg a Budai Várban található Belügyminisztérium irattárában.) Ami megmaradt, az töredékanyagnak tekinthető, különböző magyar levéltárakban lelhető fel. Tudatos megsemmisítésről nincs tudomásom, de természetesen nincs kizárva. Inkább az ostrom előtti kitelepítések során – amikor a különböző állami hivatalokat Nyugat-Magyarországra és Németországba vitték – sérülhettek meg iratok. Az irattár nagy részét azért nem vitték ki, és azért sem semmisíthették meg szándékosan a visszavonuló Szálasi-adminisztráció tagjai, mert komolyan azt gondolták, hogy a szovjetek legyőzését követően még „visszajönnek” értük. Szándékos, politikai okokból történő iratmegsemmisítésről egy alkalommal tudok: Sombor (Schweinitzer) József és néhány közeli munkatársa a német bevonulást követően néhány kompromittáló iratot elégetett, hogy nehogy a Gestapo kezére kerüljenek.
Milyen módszerekkel dolgozott a titkosszolgálat, hogy elkapja az 1919-es „vörös terrorlegényeket”? A filmfelvételek és fotók elemzése akkor még szokatlan eljárás lehetett. Volt ezzel kapcsolatban városi legenda, regénybe illő momentum?
Azt, hogy hogyan, milyen módszerrel elemezték a fotókat és a filmhíradókat, nem tudom. A leggyakoribb eszköz a „terroristák” beazonosítására és elfogására a lakossági bejelentés volt. Ez többnyire vagy „hazafias” alapon történt, vagy besúgások révén, de előfordult az is, hogy újságcikk, vagy felhívás vezetett el a tettesekig. De gyakori volt az is, hogy az elfogottak egymásra vallottak, sőt megnevezték még szökésben lévő társaikat is. Ezt veréssel, fenyegetéssel, zsarolással, de a kedvező elbírálás kilátásba helyezésével is el tudták érni a nyomozók. Szóbeszédek mindig voltak azzal kapcsolatban, hogy a vörös különítményeseket az ellenforradalmi rendszer közönséges rablógyilkosoknak titulálta, akik a hatóságok szerint is pénzt, ékszert és egyéb értéktárgyakat raboltak. A közbeszéd sokszor röppentette fel a hírt, hogy egyik vagy másik vörös terrorista milyen „szajréval” hova tűnt. (Gondoljunk csak Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének kezdő soraira Kun Béla elrepüléséről.)
Mind a kommunista, mind a jobboldali metanyelv kitermelte a maga jellegzetes szófordulatait. Korvin Ottó a „vörös terror arkangyala” és „púpós gnóm” volt, addig 1945 után „fasiszta janicsárok” és „náci ördögfiókák szerepeltek” a Szabad Népben. Milyen nyelvi elemeket alkottak meg a kommunistákra a két háború között?
Szinte az összes létező szitokszót, ami a korszakban divatban volt, alkalmazták a kommunistákra. „Gonosztevők”, „hazaárulók”, „szovjetkémek” „hazátlan bitangok”, „cionbolsevikok”, „judeobolsevikok”, „vörösbestiák”, „felforgatók”, „rablók, gyilkosok, szabotőrök.” Hirtelen ennyi jutott az eszembe, de ha fellapozzuk a korabeli sajtóorgánumokat, vagy akárcsak a parlamenti naplót, könnyen találhatunk róluk más dehonesztáló kifejezéseket is.
A kutatásai során előkerültek olyan bűnügyek, akár kommunista, akár a horthysta oldalon, melyek nem szerepelnek a köztudatban, és talán még a szakma előtt sem különösebben ismertek…
A Sztáron-ügy 1924-ben talán ilyennek számít, de mondhatom lassan a két világháború közötti összes kommunista pert is, mert 1989-óta ezek is feledésbe merültek. Persze, ez természetes, hiszen az 1945 utáni rendszerek pont ezeket a pereket „fújták fel”.
Azt tudjuk, hogy román megszállás alatt nem voltak kivégzések, de együttműködés volt a kommunisták kézre kerítésében?
A román megszállás alatt csak a magyar állam által lefolytatott törvényes kivégzések nem voltak, a románok – és a fehér tiszti különítményesek – tucatjával végeztek ki embereket. Ugyanakkor volt együttműködés a magyar és a román hatóságok között, hisz számtalan kommünárt a román katonai hatóságok tartóztattak le és adtak át a magyaroknak.
Az ún. titkosrendőrség egy kalap alá vette a szocdemeket és a kommunistákat, vagy differenciáltak?
A két világháború közötti politikai rendőrség 1919-1920 környékén valóban egy kalap alá vette a szociáldemokratákat és a kommunistákat. Később ez a megítélés lazult, és a rendtörvény szerint csak a kommunisták lettek üldözöttjei a rendszernek. A Szociáldemokrata Pártot a kormányzat 1944 március végéig nem tiltotta be, tagjaikat a rendőrség hivatalosan nem üldözte, de ettől függetlenül jó néhány aktivista ellen folytattak nyomozást. A csendőrség azonban igyekezett mindkét baloldali irányzatot likvidálni.
Figyelték-e a szabadkőműveseket is?
A szabadkőműves páholyokat az ellenforradalmi rendszer 1920-ban ugyan betiltotta, de – tudomásom szerint – a politikai rendőrség nyílt eljárást nem folytatott velük szemben. A titkos megfigyelések, és a bizalmas nyomozások azonban érintették őket is, főleg akkor, amikor valamelyik tagjuk rendszerellenes szervezkedésbe keveredett. Nem vagyok benne biztos, mert kutatásaim során ezzel a témával nem foglalkoztam, de a szabadkőművesség, mint olyan nem jelentett büntetőjogi kategóriát.
Miért nem nyomoztak külföldön, és hatástalanították az emigráció kommunista szervezkedéseit? Az 1919 után külföldre menekült kommunisták elfogására volt stratégia, egyéni akciók, stb.
Erről nagyon kevés adat áll a rendelkezésemre. A Tanácsköztársaság bukását követően léteztek fantasztikus tervek Kun Béla és társainak elrablására, vagy megmérgezésére, de ezeket az ötleteket a katonai nyomozók „találták ki”, a rendőrségnek nem sok köze volt hozzá. Később néhány detektív folytatott külföldön felderítést a kommunisták ellen, de nyílt eljárásba nem bocsátkozhattak. A két világháború közötti magyar rendőrség általában nem alkalmazta azokat a drasztikus módszereket külföldön, mint a német, az orosz vagy az olasz állambiztonság. A titkos információszerzés azonban végig létezett külföldön is.
A rendszer nagy erőket fordított a szélsőjobb kiszorítására. Abban, hogy ezt nem tudta hatékonyan végigvinni, szerepet játszhatott az is, hogy a politikai rendészet soraiban sok volt a szélsőjobboldali?
Igen, valószínűleg szerepet játszott ez is. De a jobboldali radikálisok inkább a katonai testületeknél voltak jelen, a rendőrség vezetésében elenyésző volt a befolyásuk. Úgy gondolom viszont, hogy ez inkább következménye, mint oka lehetett a sikertelenségnek, mert minden esetben politikai és nem elsősorban rendészeti kérdésekről volt szó. Mivel a magyar társadalom nagy részében népszerűek voltak a különböző szélsőjobboldal gondolatok, ezért a konzervatív elit sem volt képes ellenük hatékonyan védekezni. A fő gond inkább az volt, hogy a szélsőjobboldali, nyilas és a jobboldali-konzervatív törekvések az államigazgatás különböző szintjein nem tudtak egymástól jól elválni.
Milyen technikai innovációk álltak a titkos nyomozók rendelkezésére? Hozzájutottak a csúcstechnikához, vagy „amatőr bája” volt e munkának?
A korabeli magyar műszaki technológia szinte azonnal megjelent a rendőrség munkájában is, ezért a detektívek ezekre is bízvást támaszkodhattak. Azonban az operatív technika inkább csak kiegészítette a megfigyelések során birtokukba jutott adatokat, a fő felderítési módszer a humán hírszerzésen nyugodott.
Mi lett a sorsa azoknak a nyomozóknak, akik 1919 és 1944 márciusa közötti időszakban a politikai rendőrségnek dolgoztak?
Egy részük a háború végével nyugatra távozott, mint pl. Sombor József és együttműködött az amerikai titkosszolgálatokkal a háborús bűnösök felkutatásában. A nyugatra menekültek másik részét – azokat, akik kiszolgálták a németeket – az amerikaiak elfogták, pont Somborék segítségével. Az őrizetbe vett detektíveket 1945-46 folyamán Magyarországra visszaszállították és háborús bűncselekmény elkövetése miatt elítélték őket. Hain Pétert és Wayand Tibort ki is végezték. Voltak persze olyanok is, akik nyugaton észrevétlenül eltűntek, ezeket soha nem sikerült sem az amerikaiaknak, sem a magyar hatóságoknak felkutatniuk. (Az USA a hidegháború beálltát követően nem is forszírozta ezt, a magyar hatóságok pedig nem voltak rá képesek.) Az itthon maradottak többségét az 1945 utáni rendszerek folyamatosan vegzálták. Vagy elítélték, vagy internálták őket, B-listára kerültek, illetve kitelepítették őket. Ezeket a detektíveket még az 1956-os forradalom leverése után is elővették, néhányukat egészen a 70-es évek végéig megfigyelték és nyilvántartották, mint a szocialista rendszer ellenségeit.
Fotó: Baktay Péter