Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 6
  •  
    6
    Shares

Idén három kötettel, egy életrajzi történettel és két regénnyel jelentkezett a Bécsben élő fiatal írónő, Zsuffa Tünde. A Paprika Rummal című, édesapjáról szóló életrajzi kötet után megjelent Az angyal a földi pokolban című regény folytatása, a Híd közepén.  A történet az 1956 utáni évtizedekben játszódik, ijesztően valóságos képet adva a hidegháború és az állandó megfigyelések időszakáról. Zsuffa Tünde tízéves korában kezdte írni első naplóját, de csak jó pár évtized múlva jelentette meg első regényét. Hogyan kerül egy pusztaszabolcsi hentes lánya Bécsbe, miért az írásban éli ki magát és miért törődött bele nehezen, hogy kisfiát orosz edzők tanítják korcsolyázni? Erről is beszélgettünk Zsuffa Tündével.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Aki olvasta első könyved, az tudja, hogy hosszú utat jártál be a hentes műhelyből indulva egy hosszas betegeskedésen és a zárdán át a bécsi tanári pályáig. Mikor és hogyan lett író belőled?
Nyolcéves voltam, amikor húsos ládákon üldögélve, kijelentettem az én nagydarab, hentes apámnak, hogy író szeretnék lenni. Ő pedig nem nevetett ki. Később vett nekem egy naplót és azt mondta: „Csináld rendesen, és írj”. Írtam is, de rajta kívül nem nagyon mutattam meg senkinek. 2010 karácsonyán már nagyon beteg volt, tudtuk, hogy lassan el kell búcsúznunk egymástól. Szerettem volna adni nekem valamit, amit a lelkében elvihet magával, és írtam neki egy mesét, egy történetet róla és rólam. Átadtam, elolvasta, aztán nem szólt egy szót sem, csak megcsókolta a kezemet és sírt. Akkor úgy éreztem, hogy igen, ez az a pillanat, most leszek igazi író, apám az áldását adta rám.

zsuffa_5

 Nagyon sok fájdalom van a könyveidben. Ki kell írnod magadból?
Sem az apám élete, sem az én sorsom nem alakult egyszerűen. Nagyon sok mindent meg kellett élnünk, neki a háború utáni viszontagságoktól kezdve a menekülésen és hányattatáson át a megaláztatásig, nekem pedig egy hosszú betegség, egy komoly családi tragédia, és rengeteg rossz döntés kísérte az utamat. Apámmal mindig ott álltunk egymás oldalán. Támogattuk egymást, de a fájdalmakat is együtt éltük meg. A halálos ágyán ígértette meg velem, hogy írni fogok a nyilvánosságnak. Azt mondta, kezdjem mindjárt vele, ezzel adta meg az engedélyt, hogy megírjam a Paprika Rummal című kötetet az életéről. Brutális őszinteségre törekedtem. Nem akartam eltitkolni semmit, egy olyan embert festettem le, amilyen ő maga volt. Nehéztermészetű, lázadó, szókimondó, szeretetreméltó. Ez volt az első könyvem, ami megjelent.

A gyerekkort követően nehezen léphettél csak át a felnőttkor küszöbén. Hogy kerültél a zárdába?
Tizenhat évesen súlyos beteg lettem és sokáig kórházban kezeltek. A fiatal lányok életében legfontosabb időszakot egy olyan testben kellett megélnem, amely fájdalmas, megkínzott és elgyötört volt. Kikerülve a kórházból, úgy döntöttem, hogy Istennek szeretném szentelni az életem. Apám a betegség alatt végig ott volt mellettem, de ezt az élethelyzetet nagyon nehezen fogadta el. Aztán ő volt az első, aki segített, amikor néhány év múlva úgy döntöttem, mégis inkább a külvilágot választom.

zsuffa_4

Miért döntöttél így?
Rájöttem, hogy az „Istennek szentelt élet” nem feltétlenül a zárdát jelenti, hanem azt, hogy emberek közé kell mennem és tanítani őket. Éreztem, hogy a zárda nem az én helyem, de nagyon sokat tanultam ott, ma is rengeteg támogatást kapok a nővérektől. Ugyanolyan nehéz döntés volt elhagyni a kolostort, mint csatlakozni hozzájuk. Ekkorra már jócskán elmúltam 20 éves, de alig ismertem a külvilágot, amely később csalódást is okozott. Kicsivel a fiam születése után egyedül maradtam, ekkor költöztem vissza Ausztriába, Bécsbe, ahol az egyetemi tanulmányaimat végeztem.

Édesapád – erről a könyveid is tanúskodnak – saját emlékei miatt ki nem állhatta az oroszokat. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a fiad most műkorcsolyázik, oroszok között tölti az életét, édesapád pedig áldását adta rá. Mikor fordult meg veletek a világ?
Apámnak 1945-ben az oroszok megerőszakolták az édesanyját és elvették mindenüket. Tizenöt évesen majdnem ki is végezték Várpalotán, de kegyelmet kapott a társaival. A „ruszkik”, pontosabban mondva a kommunizmus elleni gyűlölet töltötte ki az életét. Minket is erre nevelt, így telt a gyerekkorunk, még az oroszkönyveinket is évről évre feldarabolta a hentesbárdjával. Apu 2011 áprilisában halt meg, két évvel azután, hogy a fiam, Pepe Bécsben műkorcsolyázni kezdett az oroszok között, orosz edzőkkel, koreográfussal, balett tanárral. Alig mertem felhívni a küzdősportokért rajongó apámat, hogy az unokája egy kevéssé férfias sportot űz majd, ráadásul oroszok társaságában. De a legnagyobb meglepetésemre, a „művészet” megbocsátást hozott, sőt kimondottan örült, hogy Pepét az oroszok tehetségesnek tartják, hiszen ehhez nagyon jó szemük van, nem véletlenül ők a világ legjobbjai.  Apám bízott abban, hogy az unokája bajnok lesz, megkérte, hogy ha felnő, magyar színekben fusson, és ha felhúzzák tiszteletére a zászlót, gondoljon rá. A legmeghatóbb, azonban a búcsúszavak voltak: „Ha hazaköltözöm a jó Istenhez, akkor is mindig veled leszek. Veled leszek, ha húzod  fel a korcsolyát, veled leszek, ha rámész a jégre, ha becsúszol a palánk alá és ha ugrasz, felemellek majd, mint egy hópihét.” Pepe ma már többszörös osztrák bajnok, de még mindig, ha nyer, mindig úgy hív fel, hogy a „papa felemelt”. Az út elején tartunk még persze, még nem tudunk haza menni, de mindent meg fogok tenni, hogy teljesüljön a kívánság. Szerepeljen a fiam neve mellett: Magyarország.

zsuffa_2

A Híd közepén című köteted, illetve annak első része az Angyal a földi pokolban a második világháború és 1956 közötti időszakot, illetve az azt követkő évtizedeket írja le. Miért tartottad fontosnak, hogy erről a korszakról írj?
Az Angyal a földi pokolban című regényemben azért az 1944 és 1956 közötti időszakot dolgoztam fel, mert úgy érzem, ez fehér folt a magyar irodalomban és történelemben, de mindenképpen ellentmondásos korszak ellentmondásos emberekkel. A XX. század tele van áldozatokkal, az egész magyar nemzet megsínylette a korszakot. Kivétel nélkül. Áldozat volt az a fiatal katona, aki elesett a háborúban. Áldozat volt az az anya is, aki a fiát elveszítette. Áldozat az a nő, aki megözvegyült, mert a férjét megölték, vagy valamelyik börtönben elpusztult, vagy a frontról soha nem jött haza. Áldozatok azok a nők, akiket megerőszakoltak. Áldozatok a kitelepítettek, a gazdák, akiktől a földjeiket elvették, és mindenki, akiknek a malmát, pékségét stb. államosították. A sort persze sorolhatnám még hosszan… De ezekről valami miatt sokáig hallgattunk.

Édesapád bizonyára sokat mesélt a háború utáni időszakról és az 56-os történésekről. Ez adta az alapot a regényhez? Honnan ismered ennyire e kor világát?
Rengeteg szemtanút végighallgattam, nagyon sok tanulmányt és korhű dokumentumot olvastam el, sőt végiglapoztam ezeknek a napoknak, heteknek a napilapjait is, magyarul, németül egyaránt 1956. október 23-tól 1957 nyaráig. Kellettek az akkor használatos szófordulatok, tudni akartam, hogy akkoriban hol vásároltak, hol kávéztak és ebédeltek szívesen az emberek Budapesten és Bécsben. Elolvastam minden olyan hírt és sztorit, amely a magyarokhoz, vagy a magyarországi történelmi eseményekhez kötődtek.

zsuffa_6

A regény hősei, a vagyonát elvesztő arisztokrata lány, az újságíró és a besúgók életszerű figurák. Létező személyekről mintáztad őket?
A főhős, Balázsovich Antónia kitalált személy, de minden más valóság. Ami a regényben Antóniával megtörtént, mind megtörténhetett volna, ha akkor élt volna. Természetesen voltak valós személyek, akiknek a történetét a kutatásaim során megismertem, de egyik figura sem egy az egyben valamelyik mása. Talán hatással voltak rám, de nem jelennek meg a regényekben. Andreas Möller, az újságíró kalandjait azonban egy nemrég meghalt 96 éves magyar származású osztrák újságíró emlékezései alapján írtam meg. Őt is bosszantotta az ENSZ teszetoszasága az 56-os magyar ügy miatt, utána ment a rejtélyes haláleseteknek, ismerte Kennedyt, Hruscsovot, Mindszentyt, tudósított a vietnámi háborúból és évente vitte-hozta a híreke Magyarországra. Möller személye nem véletlenül izgalmas. Jó alapom volt hozzá.

Antónia sorsa mintha egy kicsit a te életed is lenne. Van önéletrajzi szál a regényben?
Nagyon sokan hasonlítanak Antóniához, de én nem vagyok ő, csak átéltünk néhány hasonló élethelyzetet. Neki is át kellett élnie testi kínokat, megaláztatásokat, őt is elárulták, ő is csalódott, ő is apácák között nevelkedett és ő sem adta fel soha, bármilyen csapás érte is. Antónia hisz a sorsában és hisz abban, hogy ezt neki meg kell élnie ahhoz, hogy előre léphessen. Azt gondolom, egy ember minden egyes megpróbáltatás után erősebb lesz, mindig többet bír el. Sosem az eseményeket akartam leírni, hanem az érzelmeket, a hangulatot szerettem volna átadni. Az ízeket, a szagokat, a hitet vagy hitetlenséget. Az érzelmeket, amelyek kortól és történelmi eseményekből mindannyiunkban ott élnek. Ezért is érthető és átérezhető a regény mindenki számára. Mindannyian benne vagyunk. 

Fotók: Juhász Éva


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 6
  •  
    6
    Shares