“A politika nem engedte, hogy a popzene magasabbra tegye a lécet” – Sáfár Józseffel, a V’73 egykori basszusgitárosával beszélgettünk a zenekar 45 év után megjelent első lemezéről

Napokban jelent meg az 1973-ban alakult, és 1977-ig aktív V’73 zenekar Seven pieces for keyboards, bass guitar and drums című vinyl albuma a Morias kiadó gondozásában. A Herpai Sándor, Lerch István és Sáfár József alkotta trió a hetvenes évek egyik legnívósabb, progresszív rockot játszó formációja volt, de az akkori kultúrpolitika nem támogatta a progresszív rock előadóit, mert az volt a kultúrpolitikai trend, hogy jól elkülönüljön az ún. könnyű műfaj a klasszikus zenétől. Több, mint negyven évvel a zenekar feloszlása után azonban eljött az igazság pillanata, és a bootleg gyűjtőkön kívül mások is megismerhetik a kivételes képességű, konzervatóriumot végzett zenészek vízióit. Sáfér Józseffel beszélgettünk. 

 PZL – 061.hu

Az album összeállításakor szempont volt, hogy a prog-rockosabb tételek kerüljenek fel, mondjuk azért, mert a prog-rock lemezeknek biztosabb a vásárlóereje, mint a popzenének
A zenekarnak a progresszív rock volt a profilja, amit abban az időben nem támogatott a Hanglemezgyár. A közönség viszont csak ezt fogadta el tőlünk. Az Általában, mindig című popdalt például csak azért írtuk meg, mert kikötötték, hogy a tévébe csak akkor mehetünk, ha hagyományos szerzeményt viszünk. De amikor élőben néha eljátszottuk, éreztük, hogy a közönségünket ez a vonal nem érdekli.

Lerch István hallotta a lemezt? Az anyag összeállításában részt tudott venni?
Még nem tud beszélni, a két agyvérzése következtében sérült a beszédközpontja. Nagy az akaratereje, most már kis segítséggel valamennyire tud járni. Hamarosan kiengedik a kórházból. Várunk azzal, hogy átadjuk neki a lemezt, a felesége jelezte, hogy majd szól, amikor ez alkalmas lesz. Várom, hogy elmehessek hozzá a lemezzel, hátha az is segít valamit a gyógyulásában

Prog-rocknál különösen számít a hangminőség. Sokat kellett dolgozni azon, hogy élvezetesek legyenek a felvételek?
Rengeteg összevissza másolt kazettát kellett átnézni, amelyek egy részének élvezhetetlen volt a hangminősége, viszont volt két demo, két Ifiparkos és egy gyöngyösi koncert, amit szalagra rögzítettünk. A Bergendyvel játszottunk…no, annak remek volt a hangminősége, viszont nem találtam meg azt a srácot, aki őrzi a felvételt. Az Omega előtt is felléptünk, megvan, de kong-bong, nem élvezhető. Egy album maximum 45 perces, és addig vagdostam, tologattam az anyagokat, míg kijött 2X22 perc. Végül főleg az ifiparkos bulikból válogattam, mert azok jobban szóltak. A fő szempont az volt a lemezanyag összeállításánál, hogy menthető legyen az alapanyag, amit valamennyire lehet restaurálni. Sokat kellett dolgozni az anyaggal, hogy azért naturális maradjon, és hát ez hasonlít leginkább arra, ahogy 1975-ben szólt a zenekar.

A V’73 az 1973-as diósgyőri rockfesztiválon

 

Okozott-e feszültséget a zenekaron belül, hogy mennyire maradjon elszállt a zene, mennyire legyen populáris, hiszen azért ti alámerültetek a popban is….
Nem volt kísértés, tudtuk mit akarunk… Herpai Sanyi volt a kemény fiú. Hirtelen elképesztő dobtechnikára tett szert, ráadásul atletizált korábban, húsz évesen szétvetette az energia. A Budai Ifjúsági Parkban nyomtunk egy őrült nagy tekerést, ami után az öltözőbe bejött Bergendy Pista, és azt mondta: „Hát, gyerekek, ez valami fantasztikus meló volt… Ahogy az Öcsi és Lerch kíséri a Herpait…„ Azért is hagytam a lemezen egy hosszabb dobszólót, mert jellegzetes volt, hogy szinte őrjöngött Sanyika a dobon, szinte ostorral vert minket, hogy keményebben, bonyolultabban toljuk. 

Miért kellett kísérni másokat, Kovács Katit, Cinit, Delhusát és Ihászt? Ilyenkor meghálálta a lemezgyár ezt mondjuk egy kislemezzel?
A 2-300 Ft-os gázsikból nem tudtuk megvenni a drága hangszereket, amelyekkel ezt a minőségi zenét hitelesen meg tudtad szólaltatni. Ezért aztán szinte mindent elvállaltunk, hogy hangszereket tudjunk vásárolni. Akkor vettem a Fender Jazz Bass gitárt 21.000 Ft-ért, ami abban az időben valóságos vagyon volt. Kísértük Kovács Katit, Delhusát, Ihász Gábort… A haknizó énekesek rákaptak arra, hogy profi kíséretük legyen, ráadásul nekik egy nap volt 3-4 kis koncertjük is. Mi nemcsak zongorát vittünk – ami akkor a legjellegzetesebb kíséret volt -, hanem dobot, gitárt, Hammond orgonát sőt profi világítást is.

Lerch István a V’73 billentyűse a diósgyőri rockfesztiválon

Kísértétek Kovács Katit – talán pont akkor, amikor inkább a táncdalok világa felé fordult. Ti vagy Lerch nem tudtatok rá hatni, hogy maradjon meg inkább a LGT-s soundnál? Szóval, próbáltatok hatni a szólóénekesekre, akikkel együtt dolgoztatok?
Ebbe mi nem szólhattunk bele, és nem is akartunk. De ezt hadd mondjam el… Egyszer Felvidéken játszottunk… Beszaladt az öltözőbe Kovács Kati, hogy gyerekek, baj van! Tele a nézőtér hosszú hajú rockekekkel…. Hogy énekelje el, hogy a Kék az ég és zöld a fű? Mondtuk neki, hogy Kati, ne viccelj magyar nyelvű területen vagyunk, csak kimész a színpadra és azonnal imádni fognak… De hogy játsszuk el Joplintól a Move Overt…. Kimentünk, és a Katika olyan Janis Joplint ordított el, hogy egymásra néztünk a Lerch Pistivel, és nem hittük el. Ilyen rockénekes, mint a Kati bárhol  világsztár lehetett volna. Tőle rengeteget tanultunk. 

Érdekes, hogy a progresszívebb zenekarok (Mini, Syrius, EAST, V’73) szinte sosem játszottak együtt közös fesztiválokon. Milyen volt egymással e zenekarok viszonya és miért nem volt jellemző az átjárás?
Abban az időben nem volt átjárás, mindenki – rossz kifejezéssel – a saját pecsenyéjét sütögette. Senki nem állt jól, a Syrius is csak úgy tudott lemezt készíteni, hogy Ausztráliából importálták az anyagukat. Mi egyébként Syrius-rajongók voltunk, ők azért komolyabb szinten álltak 1973 körül, mint mi. És őket sem engedték érvényesülni. Mert a politika nem engedte, hogy a popzene magasabbra tegye a lécet. Velünk is közölték, hogy a rockzenészek ne akarjanak ujjat húzni a klasszikus muzsikusokkal. Miközben az Emerson már Bartókot és a Csajkovszkijt játszott… Sorban adtuk be a lemezanyagokat, de szinte soha nem mondtak rá semmit. Aztán bohócnak öltöztettek egy tévés felvételen, de mi nem azért jártunk konzervatórumba, nem azért tettünk bele a V’73-ba közel öt évet, hogy cirkuszt csináljunk.

1977 szeptemberében Lerch István, Demjén Ferenc és Herpai Sándor megalakította a V’Moto-Rockot. Nem lehetett volna az a felállás, hogy Rózsi csak énekel, és te maradsz a basszusgitáros?
Volt szó arról, hogy a teljes V’73 összebútorozik Demjén Rózsival, sokszor jött el megnézni minket. Aztán a menedzsere kikötötte, hogy Rózsinak muszáj basszusgitároznia mert így szokták meg, és azt is akarták, hogy négytagú szupergroup legyen, mint a Lokomotív GT. Aztán Lerch Pisti mondta, hogy levédette a V’73 nevet, és fogunk mi még együtt zenélni, de aztán – bár játszottunk néha együtt – de zenekarrá már sosem váltunk. Viszont negyvenöt évet vártunk, és mégis lett lemezünk.

A P.Box első lemezén van egy instrumentális felvétel, a Dödöle, aminek a címe a te beceneved… Ennek az ősképe megvolt már a V’73-ban is?
Anno a V’73-ban játszottunk egy dalt, amelynek ugyanilyen balkáni ritmikája volt. Eljátszottuk az ifiparkban, és később Kovács Katit kísérve Bulgáriában… Ott azonnal érezték a páratlan ritmust. A Dödöle nevet egyébként Bencsik Samu akasztotta rám, ami nekem nem tetszett, hiszen egy dagi kisgyerek jutott eszembe a névről… Aztán azt mondtam Samukának, hogy irtam egy dal, az a címe hogy Dödöle. Meglepett, hogy tetszett neki, azt mondta, rendben, csináljuk meg!

Biztos voltak 1982 elején olyan rocker gyerekek, akik jobban örültek volna, ha egy instrumentális, folkos ritmikájú Dödöle helyett a súlyos, akkori P. Box egyik legkeményebb számát, a Fekete bárányt rakjátok lemezre
Azt betiltották. Most viszont megcsináltam a dalt. Hamarosan megjelenik a P. Box megalakulásának 40. évfordulójára készített lemez, amely egy eredeti koncertverzió átdolgozása. Úgy szól, mint a veszedelem. Varga Miki eljött a stúdiómba, és föl is énekelte. Megjelenik az ős-P. Box emlékcédéje, amelyen lesz egy olyan dal is, amely az első két P. Box album címeiből, szövegrészleteiből áll. Rákerült a már említett Fekete bárány és a Bálvány című alig ismert Bencsikkel közös számom, ami valamiért szintén a feledés homályába merült. Talán azért, mert a refrén része nem volt eléggé ütős. Most viszont írtam hozzá egy jobbat. És az albumon szerepel majd a Zöld, a bíbor… is, amit szintén Varga Miki énekel, mert eredendően neki írtam, de ugyebár 1982 késő őszén énekes csere lett a zenekarban, Miki elment, helyette jött Vikidál Gyula. No, ezt a bizonyos „P. Box” emlékdalt elküldtem Vikidálnak,Vargának, Kyrunak  akik aztán fel is énekeltek egy-egy versszakot. Persze, élőben is szeretnénk bemutatni majd a 40 éve alakult zenekart, emléket állítva az eredeti, 1980-ban bemutatkozott, és 1986-ig létezett P. Box-nak. Sajnos, Bencsik Samuka és Cserháti Pityi nélkül, rájuk is tisztelettel emlékezve.

2020-01-08T06:17:53+01:00 2020. január 6.|