“Egyértelműen voltak nemzetközi, de minimum európai szinten ismert magyar zenekarai a nemzetközi színtérnek” – Soós Balázzsal, a Dawncore egykori énekesével beszélgettünk

December 5-én jelenik meg a kilencvenes évek és az ezredforduló magyar hardcore/metál színtér legendás zenekarának, a Dawncore-nak azonos című vinyl nagylemeze. A válogatás a Trottel Recordsnál 1999-ben publikált Obedience Is Slower Form Of Death című anyagát, valamint a 2001-ben, illetve 2002-ben a német Join The Team Player Records-nál megjelent Entertainment For The Rest és a Where Heroes Go To Die saját szerzeményeit tartalmazza.  Soós Balázzsal, a 2002-ben feloszlott zenekar egykori énekesével beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Vannak-e sajátosságai az ezredforduló környéki hardcore-nak? Másmilyen volt a nyolcvanas évek végi hullám és másmilyen  a kortárs hardcore világa?
Azt hiszem egyértelműen másmilyen. Mind a zene, mind a szövegvilágilag diverzívebbé vált a kilencvenes évekhez képest. Újabb szubkultúrák alakultak ki egy szubkultúra burája alatt, viszonylag jól kalibrálható sajátosságokkal. Nyilván mással volt elégedetlen egy Havanna lakótelepi srác, mint egy müncheni vagy egy connecticuti Ivy League (a nyolc amerikai elit egyetem összefoglaló neve az Államok északkeleti területén – a szerk.) kollégiumban  lakó, a helyét kereső fiatal. Mindegyik mást akart, csak máshogy fejezte ki.

Megpróbáltatok-e afféle sajátosan magyar ízt adni a dolognak, vagy a hardcore-nak vannak céhbeli szabályai?
Egyértelműen nem. A HC/Punk angolszász zenei műfaj, nyilván adoptálható sajátosságokkal. Mi nagyjából tudtuk, hogy a szcénán belül hova szeretnénk tartozni, mivel ezt hallgattuk, ebben éltünk. Az évek során ez változott, fejlődött. Ehhez azért valamennyire zenélni is meg kellett tanulni.

 

Mit gondolsz, miért nem futotta be a hardcore itthon azt az ívet, amit befuthatott volna?  Ha lett volna olyan hardcore világsztárunk, mint amilyen sztár volt kinn mondjuk a VHK, az megemelte volna itthon is a színteret…
Ezzel nem értek egyet. Egyértelműen voltak nemzetközi, de minimum európai szinten ismert magyar zenekarai a nemzetközi színtérnek. Mire mi nemzetközi turnékon tudtunk részt venni, addigra a nyugat-európai squatok tele voltak AMD vagy Leukémia matricákkal. Az, hogy miért nem lett világsztárunk, vagy helyesebben fogalmazva: még jobban ismert zenekarunk, azt inkább a zeneipari trendek és fogyasztási szokások megváltozásával magyaráznám. Az, hogy földrajzilag távolabb vagyunk a zeneipari központoktól, és hogy a kelet-európai angol akcentus sem a legnagyobb selling point, az természetesen akkor is és most is ugyanolyan hátrány.

Az olyan populárisabb próbálkozások, mint az Action Biohazard-féle köre, illetve sok más zenekar, akik az egykori Viván is feltűntek, ártott vagy használt a szcénának?
Jó kérdés. Azt hiszem valamilyen szempontból használt, mert szélesedett a közönségbázis és más célcsoport is elérhetővé vált, de egy youthcrew straight edge srácot sosem győztél meg arról, hogy jó az AMD és fordítva. Organikus volt az egész, nem volt mögötte igazi know-how….

Ez a vinyl album afféle kompiláció. Miért nem egyetlen lemeznek állítotok emléket? Az lenne a kordokumentum és szuvenír…
Sosem írtunk vagy adtunk ki olyan hosszú és minőségű lemezt egyben, ami egy LP-re elegendő. Ez a lemez inkább egyfajta betekintés, és a legjobb pillanatok gyűjteménye, egy afféle memoár. 

Ha 3-4 évvel később indultok (amikor már a web is része lett a koncertszervezésnek és az önmenedzsmentnek), lehet hogy jobban befutott volna a zenekar?
Ez egyértelmű. Utólag visszagondolva egészen elképesztő akadályokat győztünk le vagy ugrottunk meg social media és streaming nélkül. Számomra ugyanolyan hihetetlen ez, mint amennyire megmosolyogtató.

Miért nem tudta a HC-szubkultúra kialakítani az intézményeit, klubjait, rádióműsorait, azaz: miért nem voltak a szereplői jobb önérvényesítők?
Szerintem ez nem fedi teljesen a valóságot. Ez a szubkultúra volt szinte az egyetlen underground műfaj, ami képes volt alulról szerveződve külföldi, a szcénában kifejezetten ismert zenekarokat már a 90-es évek végén színpadra állítani, jóval a social media boom előtt. Budapesten már régen fellépett az International Noise Conspiracy, a Cro Mags vagy a Hatebreed, amikor ilyen kaliberű nemzetközi hiphop vagy indie-rock act még nem vagy alig jött Budapestre. Sőt, volt egy rövid időszak, amikor Szombathelyet szinte az összes ilyen stílusú komolyabb nemzetközi turné érintette. Ezenkívül – ha tiszták az emlékeim – néhány kivételtől eltekintve (Sexepil, Tormentor) szinte csak ennek a stílusnak voltak nyugat-európai vagy amerikai kiadóknál megjelent lemezei. Az, hogy a Dawncore-t ugyanaz a kiadó jelentette meg, amely a szcéna mai napig ünnepelt zenekarát, a Boy Sets Fire-t, vagy az, hogy a Newbornnak lemeze jelenhetett meg az ezredforduló legmeghatározóbb amerikai anarchokiadójánál, a Crimethinc-nél, ez szerintem példátlan. Hogy közvetlenül a műfajra koncentráló média nem maradt meg, az inkább azzal magyarázható, hogy magát a műfajt adoptálta a metál sajtó.

Aki nem ismeri a szubkultúrát, annak le lehet úgy írni a hardcore identitást, mint a punkot? Van egyáltalán ideológiai fősodor? 
Nem igazán. Megszűnt vagy lecsökkent a kifejezetten egyfajta üzentre koncentráló (pl. vegan straight edge) zenekarok száma. A politikai állásfoglalás egyre kevésbe jellemző sajnos, de a hardcore mozgalmat most is átitatja a hatalomellenesség, ami végül is nem műfaji sajátosság. Az underground „wasted youth” vagy „trash” hozzáállása kifejezetten trendi lett. Sétálj csak végig Berlin trendi negyedein! Mindenki úgy van felöltözve, ahogy mi voltunk vagy akartunk volna felöltözni az ezredfordulón. 

Megturnéztatjátok az anyagot, vagy csak afféle szuvenír?
Egyelőre nincs szó koncertről. A lemez egy lenyomat, ami ápolja a Dawncore örökségét. Irigylem és csodálom Rupa (Rupaszov Tamás, a Trottel kiadó vezetője, a Dawncore kiadója – a szerk) eltökéltségét!

Képek: Dawncore archív

2018-12-05T12:21:45+00:00 2018. december 4.|