A szigeteken című Bartis Attila fotóalbum egyszerre megdöbbentő és rendkívüli. Kérdéseket szegez nekünk, nyugtalan válaszokat mondat ki velünk. Egyéb érdekességek mellett a most megjelent kiadványról, a Jáván eltöltött időszakáról, és a nyugati világ fő buktatóiról is faggattuk az írót.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A most megjelent fotóalbum anyaga Jáván készült. Volt valami előzménye annak, hogy ott kötött ki?
Egy Kínában eltöltött, viszonylag rövid időszak alatt lett nyilvánvaló, hogy ha valaha úgy hozná a sors, szívesen tartózkodnék abban a térségben hosszabb ideig. Kína nagyon fontos határt jelentett az életemben. Az ott töltött három hónap alatt sikerült egy hétre egy kis, Isten háta mögötti kolostorba is eljutnom, ahol mindössze két öreg szerzetes meg egy majdnem százéves konyhás néni tartózkodott rajtam kívül. Ez önmagában nem föltétlenül változtat sokat egy ember életén, de én talán ott, akkor kerültem a legtávolabb mindattól, amiben élek, és így valamiképp attól az embertől is, aki az itthoni létemben vagyok. Nehéz erről pontosan beszéli, de ha valamit nem tudunk definiálni, leírni, attól az még létezik. Szóval a hazaérkezés Kínából egy kicsit a Holdról való visszatérésre emlékeztetett. Itthon mindenki érzékelt rajtam valamiféle változást, de nem tudtam erre kielégítő magyarázatot adni senkinek. Tizennégyben aztán úgy hozta a sors, hogy kiköltözhettem egy évre Jávára. Ha a megszokott környezetéből az ember kilép, rendkívül sok segítségre van szüksége. Távol-Keleten különösen. Kezdetben a hosszú ideje Indonéziában élő magyar barátaim segítettek, láttak el a mindennapokat megkönnyítő információkkal.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A megérkezés első heteiben tapasztalt különbségek közül melyik volt a legfeltűnőbb?
Talán első ránézésre kiábrándító, de az egyik legradikálisabb változás számomra az volt, hogy rákényszerültem a motorozásra. Yogyakartában érdemben nincs tömegközlekedés, mindenki motorral jár. Az indulásunk előtt hiába bizonygattam, hogy majd én biciklizek meg sétálok, a megérkezést követően egyértelmű lett, hogy ha maradni akarok, muszáj megtanulnom motort vezetni, nincs más választásom. Annak idején Nagy Attila Kristóf vitt el párszor motorozni, épp terveztük, hogy együtt veszünk nekem valami régi Csepelt, amikor ő meghalt motorbalesetben. Így egészen Jáváig szent meggyőződésem volt, hogy én soha többé nem fogok ebben az életben motorra ülni.  Ráadásul Jáván a közlekedés radikálisan mást jelent, mint itthon. Ott döbbentem rá, mi a különbség az írott szabályokhoz való ragaszkodás és a másokra való odafigyelés között. Indonéziában olyan, hogy szabály, nem nagyon létezik. Helyette viszont mindenki figyel, és felelősséget vállal a másikért. És nyoma nincs versenyszellemnek. A közösségi szellem viszont a közlekedésen is rajta hagyja a nyomát.

A képek, bár Jáván készültek, vajmi kevés közük van Indonéziához.
Én nem Jáváról készítettem albumot. Ehhez a helyhez kötődnek a fotók, mert történetesen éppen ott tartózkodtam. Ugyanígy fotózom, ha Erdélyben vagy Berlinben vagyok. Majdhogynem Budapest az egyetlen hely a Földön, ahol nem sok értelmét látom annak, hogy mindenhova magammal hurcoljam a fényképezőgépet. Egyrészt már vak vagyok rá, olyan érzés, mintha régóta dolgoznék egy szövegen, és már nem észlelném a hibáit. Másrészt számomra nem egy túl egyszerű lelki mutatvány a fényképezés, gyakran feszélyez, hogy fényképezőgép van a kezemben. Ez pedig, akár akarod, akár nem, meglátszik rajtad. Nálunk a bizonytalanság egyenlő a gyengeséggel, és a gyengeség agressziót provokál, amit én inkább nagy ívben elkerülök, ha lehet.

Több zavarba ejtő kép található az albumban. Nem egynél azon gondolkodtam, hogyan kaphatott rá engedélyt.
A nyugati világot megfertőző, feleslegesen túlzásba vitt megannyi szabály arrafelé nem ismeretes. Az öntelt, önmagát a világ középpontjának képzelő, amúgy a föld lakosságát tekintve elenyésző kisebbséget képező nyugati fehér ember egyik legnagyobb betegsége, hogy mihelyt feltűnik valamilyen probléma a horizonton, azonnal hoz a megoldására egy törvényt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ezt úgy hívják, hogy elővigyázatosság, nem?
Az elővigyázatosság határainak végletekig tágítása sem túl elővigyázatos dolog. Mi valószínűleg pont az elővigyázatosságnak köszönhetjük, hogy sikerült létrehoznunk egy kiöregedett, gyakorlatilag ivartalanított társadalmat. A második világháború után felépítettünk magunknak egy olyan társadalmat, ami arról szól, hogy én, mint egyén, a legnagyobb biztonságban legyek. A törvények az én személyes biztonságomat kell, hogy szolgálják. Ami bizony jó. Csak a következetes nyugati fehér embernek nem adatott meg a képesség, hogy felismerje, ugyanaz az elv meddig épít, használ, és honnantól kezdve rombol. Nem erősségünk a mérték. Yogyakartától harminc kilométerre van az Indiai-óceán partja. Tavaly egy éjszaka érkezett egy kilencméteres hullám, és az összes kifőzde, büfé odalett. Reggel, amikor látták az emberek, hogy nem maradt semmijük, akkor szépen elkezdték az egészet újraépíteni. Rá pár hétre újra ott lehetett ülni a halsütő nénik bódéi előtt. Nálunk a hivatalos kárbecslés nem történt volna meg ennyi idő alatt, nemhogy kiadják az új építési engedélyeket, azokkal a biztonsági előírásokkal, amelyeket ugyanolyan nevetve visz el egy hullám, mint a bambuszbódékat. És akkor te ebből a világból visszaérkezel ide, bekapcsolod a konyhában a rádiót, és épp arról beszélnek, hogy az EU épp új törvényt készül elfogadni a járdák két részre osztásáról, hogy az utcán facebookozók és smsezők biztonságban legyenek. És nem tudod, hogy sírj, vagy nevess. Nagyjából itt tartunk. Mondom, ha mi a fejünkbe vesszük, hogy biztonságot teremtünk az individuum számára, akkor nem ismerünk se Istent, se embert, nemhogy mértéket. Egyetlen egy hasznot hozott ez a mérhetetlen individualizmus, a káprázatos változatosságot és gazdagságot a művészetekben. 

Az ott töltött idő alatt nagyon megváltozott az otthon fogalma?
Az otthon fogalma azért nem változott meg, mert én ott egész életemben idegen, kívülálló leszek. Ha akarnám, sem menne a beilleszkedés, már a radikális különbségek okán sem. A fehér ember Jáván a gazdag ember szinonimája. Például egy közúti balesetben az fizet, akinek több pénze van, függetlenül attól, hogy ki volt a hibás. Ha fehér vagy, akkor te számítasz a gazdagabbnak. Az otthonom egyértelműen a Kárpát-medence, erről sosem gondolkodtam másképp. Itt élek, de amennyit lehet, az időmből Jáván töltök. Sok olyasmit kaptam Jáván, amit az otthonom már nem ad meg. Például természetességet, szabadságérzetet. De nagyon óvatosan bánok azzal a fogalommal, hogy második otthon.

Bartis Attila fotói

Ilyen éles kritikák után kissé naivnak tűnhet a kérdés, hogy megkísértette-e a honvágy…
Két év alatt egyetlen olyan pillanatot sem éltem meg, ami a honvággyal lett volna azonos. Pedig elég jól ismerem a honvágyat. Hajdan hat évig nem mehettem haza Erdélybe. Jáván egy majdnem üres lakásban élek, többnyire vadidegenek közt, de semmilyen hiányérzetem nem volt. Annak a tudata, hogy ide többé nem jöhetek vissza, nyilván megőrjített volna. Szükségem van a tudatra, hogy megvan a nyelvem, az országom, a kultúrám, a könyvtáram, mindaz, ami az enyém. Arról pedig nincs tapasztalatom, mit éreznék sok év távollét után. De egy esztendeig nagyon jól elvagyok az itthoni permanens feszültség, agresszió nélkül. A végén már szinte imádkoztam, hogy legyen végre honvágyam, mert az bizony fontos.

Alaposan megérinthette az ottani mentalitás.
Az ottani emberek békessége lenyűgöző. Jáván a nyomor helyett szegénység van. A szegénység anyagi állapot, a nyomor együttesen anyagi, mentális, lelki állapot. Azok az emberek, akik abban a szegénységben, de mégis valamiféle elégedettségben és méltósággal élnek, itt, a nyugati társadalmakban sorra akasztanák fel magukat.

Egy szöveg válhat olvashatatlanná, de egy kép szintén válhat nézhetetlenné?
Ha egy mondatot, vagy egy szöveget egyszer rossznak ítélsz, az többé nem lesz jó. Újraolvashatod bármikor, bármilyen élethelyzetben, az változatlanul pocsék marad. A fotográfia esete nagyon más. Egyszerűen, mert a kép hihetetlen mértékben függ az ábrázolt valóságtól, így a fotó megítélését a képen kívül a világhoz való viszonyod is folyamatosan befolyásolja. Egy jelenleg fontos kép holnapután jelentéktelenné, tíz év múlva egész másért ugyan, de ismét jelentőségteljessé válhat. Ez nem pusztán esztétikai kérdés. Az 1993-ban Szíriában készült képeim nem sorolom a legjobb munkáim közé, azonban az a tény, hogy a fotókon látható világ mostanra végképp eltűnt, komoly értékkel ruházza fel őket. Valamelyest így működik a fényképészet.

Nyilatkozta, hogy Jáván a magasabb rendű dolgokba vetett hit, a csodák elfogadása egységesebb, mint Európában. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy nem rég ebben a kultúrkörben megint elhitték a feltámadást…
Nekünk a hit elfogadása és megtartása immár rendkívül nagy munkát jelent. Folyamatosan konfrontálódunk az énünk másik felével. Gyakorlatilag a racionalitás és az irracionalitás között próbálunk egyensúlyt teremteni. Jáván a hit meghasonlás nélküli evidencia, a racionális és az irracionális közötti választóvonal gyakorlatilag hiányzik. Mindez pedig független attól, hogy épp a rizsarató bácsi vagy az elitet képező értelmiségi hozzáállásáról van-e szó. Jáván a hit az egész társadalmat átitatja.

Ez Önt is befolyásolta?
Persze! Sokat segített a saját hitem megélésében. Talán ez az ottani életem egyik legnagyobb hozadéka.

Aki belép a szobájába, annak nehéz nem észrevennie a falon lógó hatalmas kereszt alatt elhelyezett Buddha-szobrot és a könyvespolcokon látható, Jáváról hozott rituális maszkokat. Őszintén, jól megférnek együtt?
Ami azt illeti, még eddig nem okozott problémát egyik jelenléte sem az életemben. Ezek együtt vannak jelen a világban, és ha különböző utakat is ajánlanak, de nagyjából ugyanazt a célt jelölik meg. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy az Úristent különösebben érdekelné, milyen nevet adok neki, de még az sem, hogy lekéstem-e a vasárnapi misét. Ha valami egyáltalán érdekli, az sokkal inkább az, hogy miként bánok veled, vagy akár egy vadidegennel. Az Istenhez való viszonyom a hozzád, a léthez, az élethez való viszonyomról szól.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula