Nagy volt a forróság, majd vihar jött és lehűlés. Ez rendben is lenne. Ahogy az is, hogy a már hűvös konyha hófehér szekrényét kinyitva meleg levegő áramlott ki a fiókokból. Mint valami kilégzés, meleg lehelet. Aztán már semmi nem volt rendben. Aznap délután elhunyt Esterházy Péter.
PZL – 061.hu
Mindenkinek csodálatos élete van és mindenkié másképp csodálatos. De mi a helyzet az írókkal? Elvégre ők is Isten teremtményei. Írónak lenni ugyanazt jelenti Majkon, a Római parton és Szabadkán? Esterházy csodálatos életét – hogy dagadjon a honfi kebel – csak mi, magyarok érthetjük meg igazán, egyedül nekünk nem egzotikus, illetve: nekünk másképp az. A múzeumlátogatók ártatlan derűjével képzeljük el milyen lehetett az, amikor reggelente kinyitotta füzetét, és megsimogatta, nehogy megsértődjön. Leplezetlen sóvárgással pillantanánk az áthúzásokkal teli füzetbe, és talán kiolvasnánk ebből az egészből a mámor enyhe szabadságát, a szabadság enyhe mámorát, az enyhe mámor szabadságát.
Fotó: Horváth Péter Gyula
De mi, olvasók valójában nem akarunk szabadok lenni, nem ez a reszortunk. Benne akarunk maradni a mesében, a félbehagyott mondatokban, olvasni akarjuk Esterházyt, átélni a birtoklás mély örömét, hiszen a történetei a mi történeteink is. Ahogy miénk Petőfi rónája, Ottlik főalléja miénk Majk kastélyudvara is.
Azt írta egyszer, hogy a regény: lélegzetvétel. Így tüdőfüggő. És Esterházy lélegzete ott van mindenhol, a könyveiben, amikor becsukjuk, és a konyhaszekrényben is, amikor reggel, félálomban kinyitjuk.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula