Eddig kiadatlan, kisebb terjedelmű Rejtő Jenő szövegeket, levéltári dokumentumokat és fotókat felvonultató kötet jelent meg A megtalált tragédia címmel. A magyar irodalom egyik legolvasottabb írója, Rejtő Jenő (1905-1943) életéről kevés pontos adat állt rendelkezésünkre. Életrajz helyett szájhagyomány útján terjedő-terebélyesedő legendárium és a könyveiből vett számtalan idézet vitte hírét. Legendák lerombolására vagy kiegészítésére készült A megtalált tragédia? Vajon közelebb hozza Rejtő Jenőt mai olvasóihoz? A szerzővel, Thuróczy Gergellyel irodalmi muzeológussal, a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatójával beszélgettünk.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Mennyire érzi magához közel Rejtő Jenőt, mint embert?
Őszintén szólva Rejtő egy meglehetősen macerás ember lehetett a hétköznapokban, magánéleti fronton nehéz lehetett vele élni – tanúság erre két rövid életű házassága az 1930-as évek második felében. Megvoltak az emberi hibái, pl. a nagyotmondás (ha úgy vesszük, ez nála „stílusos” volt: igen termetes, 190 cm-nél magasabb növésű volt), vagy fogalmazzunk finomabban: az önfényezés. Ám a legnagyobb jellemhibája alighanem kártyaszenvedélye volt: hiába keresett jól, igazi hazardőr alkata révén legtöbbször eljátszotta. Úgyhogy némi távolságtartással viseltetem iránta – ami amúgy sem árt kutató és a kutatás tárgya (alanya) között. Ugyanakkor a nyelvi humorra való fogékonyság, a rögtönzőkészség bennem is megvan, ezért is vélem úgy, hogy egész jól eligazodom az életművében – ami hangsúlyozottan nem csupán a Péhovárd-regényekből áll. Rejtő meglepően sok műfajban és területen alkotott: írt verseket, bohózatokat és kabaréjeleneteket, kisregényeket, komor novellákat, próbálkozott lapkiadással, jó féltucat operettjét is bemutatták életében, több filmet is írt, a tanulságos magán- és hivatalos levelekről és a naplójáról nem is szólva.

A legtöbb interjúban önt is úgy láthatjuk, mintha Rejtő egyik karaktere lenne. Fontos az azonosulás?
Ez egyfajta szerepjáték: Izzadt Greg kapitányként (aki a sok munkától verejtékezik, szó nincs higiéniai „távolságtartásról”, mint Piszkos Fred esetében) öltöm magamra nyilatkozó ruhámat, amit a legtöbb interjú, ill. nyilvános szereplés mondhatni megkövetel. Kopott bőrzakó, kapitányi sapka, matrózcsíkos nyakbavaló, és olykor nem létező kitüntetések, azaz a hűlt helyük. Úgy gondoltam, hogy bármennyire is tragikus Rejtő sorsa (zsidó munkaszolgálatosként 1943 elején tűnt el a 2. magyar hadsereg tagjaként), nem lehet csakis akadémikus komolysággal beszélni róla. Úgyhogy jól jön ez a kicsit rendhagyó öltözet – ami nem jelenti azt, hogy a kutatást elvicceltem volna: két Rejtővel kapcsolatos könyvem (az első még 2015-ben jelent meg Az ellopott tragédia címmel) hosszú évek munkáját összegzi. És persze azóta is folytatom a kutatást könyvtárban, levéltárban, korabeli sajtóban.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Rejtő Jenő, P. Howard vagy Gibson Lavery inkább a könyv főszereplője?
Mindegyik, de valójában egyik sem. A kötet főszereplője inkább Reich Jenő, aki sohasem magyarosította a nevét Rejtőre, hivatalos irataiban élete végéig Reich néven szerepelt. Bár Reich Jenőről sajnos ugyanolyan nehéz írni, mint bármelyik alteregójáról, hiszen nagyon kevés emlék, nagyon kevés dokumentum maradt fent az életével kapcsolatban. Hosszas kutatás eredményeként, Perczel Olivér levéltáros segítségével sikerült összegyűjtenünk azt az írásos anyagot, ami a könyvben megtalálható. Hadd jegyezzem meg: a Rejtő-kutatás legnagyobb gondja a kéziratok hiánya. A PIM-ben őrzött kéziratok tán huszadrészét sem teszik ki annak, amit rövid élete alatt írt. Idén pont 50 éve, hogy megjelent egy posztumusz kötet a műveiből Az utolsó szó jogán címmel, amit még vagy 8-10 követett, amely részben vagy egészében azóta föllelhetetlen Rejtő-kéziratokat közölt. Úgyhogy itt kérem a „becsületes megtalálót”, esetleges kézirat-birtoklót, hogy a Rejtő-filológia előmozdítása érdekében ossza meg a közzel, vagy legalábbis velem ilynémű kincseit!

Mi az oka, hogy ilyen kevés dokumentum vagy biztos adat maradt Rejtő Jenő után?
Az emlékek nagy része valószínűleg elveszett a második világháború során, az azt követő években és 1956-ban. Bár az is lehet, hogy sajnos nem is volt túl sok ezekből, hiszen Rejtő Jenő sem jeleskedett az öndokumentálásban. Illetve ez így nem igaz – vannak arra utaló nyomok, hogy sok minden igenis megvolt az 1970-es években, itt most elsősorban szerződésekre és más hivatalos iratokra gondolok, ami szintén nagyon fontos lenne a kutatás számára. Legalább annyira bohém személyiség volt, mint regényeinek hősei, akiket annyira szeretünk. Kortársairól, Faludy Györgyről, Weöres Sándorról vagy Radnóti Miklósról nagyon sokat tudunk, de Rejtő Jenőnek még állandó lakcíme sem volt. Ha valaki vándoréletet folytat, albérletekben, hotelekben és barátoknál húzza meg magát mint Rejtő Jenő, sokkal nehezebb feltárni a hozzá kötődő emlékeket. Rejtő Jenőnek szinte semmije nem volt, életének szomorú kifutása, hogy munkaszolgálatosként eltűnt, holttestét sem találták meg soha. Ezért azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt vele ott, a Don-kanyarban, 1943 elején.

Tárgyi hagyaték és dokumentum kevés maradt Rejtő Jenő után, legenda viszont annál több. A könyv bővíti a legendák sorát, vagy ezúttal csak a biztos támpontokra támaszkodott a kutató?
Semmiképp sem szeretettem volna bővíteni a mitikus vonulatot, sőt, inkább egyfajta „legenda-irtással” próbálkozom. Több történetet egyenest Rejtő Jenő talált ki és terjesztett saját magáról, ilyen volt például, hogy szolgált az idegenlégióban és ott rengeteg izgalmas dolog történt vele, ám ezekből egy szó sem igaz. Az olvasók, akik rajongtak a regényhősökért, de kedvenc szerzőjükről dokumentumok hiányában nem tudtak semmit, az idők folyamán kialakítottak egy képzeletbeli írófigurát.

Teljesen a fantázia világára alapozva?
Elolvasták a történeteket és próbálták belőle kiragadni azokat az epizódokat, amelyekről úgy vélték, hogy valamilyen vékony kis szállal hozzákapcsolható a szerző életéhez. Ezekből előbb-utóbb összeállt egy alternatív Rejtő Jenő-életrajz, amelynek szinte egy szava sem igaz. Legendák voltak és vannak, de most legalább lett egy „ellenszer” is. Sőt – még mindig hallok évente 1-2 új legendát róla, pedig azt hittem, hogy én aztán már mindet ismerem… Egyébiránt nem kell messzire menni a legendák „inkubátoráig”: Rejtőnek van egy 1927-ben kelt önéletrajza (az egyetlen, amelyet ismerünk), ami hemzseg a csúsztatásoktól… Az ember azt hinné, hogy „na, az önéletrajznál nincs pontosabb forrás”, pedig dehogy! Sebaj – a könyveim, tanulmányaim és interjúim remélem lassan, de biztosan cáfolják a cáfolnivalót. Ki tudja, idővel kénytelen leszek majd A megcsappant tragédia címmel közreadni egy könyvet róla…

Fotó: Horváth Péter Gyula

A dokumentumokon kívül jó néhány olyan művet is találunk a könyvben, amit eddig nem ismerhettek még a legnagyobb Rejtő-rajongók sem. Vannak például versek. Ezek mikor születtek?Eme versek az író egészen fiatal korában született zsengéi – illedelmesen fogalmazva nem az életmű legfényesebb csillagai… 18 éves korában mindenki költő, vagy legalábbis annak képzeli magát, aminek egyenes folyománya a pocsék versek papírra vetése. Nem volt ez másképp Rejtő Jenővel sem. Utólag belegondolva megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy Rejtő egyik legjobban sikerült figurája, Troppauer Hümér, a mindenkit laposra verő, ám érzékeny poéta, azért „kénytelen” mindenkit ellazsnakolni, mert a közönség (legnagyobbrészt légiósok, fegyencek és effélék) nem eléggé fogékony rettenetes költeményeire. Nos, Hümér mester valójában Rejtő fiatalkori költőénjének paródiája is. Nagyon izgalmas, hogy eme kamaszkori költeményeket csak „Jenő” aláírással illette (a „Reich-ségtől” szabadulni akart, ez is egyik jele a pesti zsidók asszimilációs vágyainak), ez a könyv egyik dokumentumában is látható. A versek 1923 táján születtek, akkor tehát még nem létezett a Rejtő művésznév, amely 1924 elején egy színielőadás kapcsán a sajtóban is olvasható volt. Az irodalomtörténeti hűség végett jegyezzük meg: nincs tudomásunk arról, hogy megpróbálta volna közreadni őket. Vagy volt ennyi önkritika benne, vagy lebeszélték a publikálásról… Érdekes látni, honnét indult irodalmi pályája – hogy hová érkezett meg, azt jó ideje tudjuk. Ám a folyóról nem csupán torkolata, a szigetek, gátak és horgászstégek, de a forrás is árulkodik…

Milyen írások találhatók még a könyvben?
A Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol dolgozom, fellelhető egy viszonylag szegényes Rejtő-hagyaték, ebből került ki a könyvben olvasható eddig ismeretlen írások nagy része. Elolvashatjuk Rejtő kevésbé ismert újságcikkeit, valamint egyik utolsó (hagyatékból publikált) kalandos kisregényét, amelynek a címe: Konzílium az őserdőben. Az író első, nyomtatásban megjelent műve (Fizetni!) különleges darab 1928-ból: nyoma sincs benne a pesti humornak vagy kabarénak, Rejtő Jenő ekkor még nagyon „komolyan gondolta” az irodalmat. A féltucatnyi, mindeddig kiadatlan Rejtő-szöveg közreadását gondos filológiailag munka előzte meg: az eredeti szerzői szándék tiszteletben tartásával kerülnek a nagyközönség elé, az alkotói munkafolyamat (húzások, módosítások) jelölésével. Olvasható a könyvben egy színdarab szinopszisa, amelynek érdekessége, hogy a végén átfordul filmbe. És ott van a Milánói vásárról írott beszámolója 1937-ből, amit jó harmadára-negyedére meghúztak a korabeli szerkesztők – könyvemben a teljes változat olvasható.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Jól ismerjük a regényeket, kabaréjeleneteket, bohózatokat, vagy akár operetteket, tudunk Rejtő Jenő filmterveiről, novelláiról, újságcikkeiről és most már verseiről is. Van olyan műfaj, amelyben nem próbálta ki magát?
Tudományos értekezést természettudományos témában biztosan nem írt. Illetve ez így csak részben igaz: létezik egy névtelenül megjelent írás, amely minden valószínűség szerint az övé. 1930-ban a Nagykörut c. bulvárlapjában egyfajta „technoesszét” adott közre, amely a korszakban felgyorsuló technikai fejlődésről filozofál (kimondatlanul a Bauhaus és az Art Deco elvárásairól ejt szót). Idézem: „korunkban végre teljesen fedik egymást gyakorlat és ihlet. A mindennapi élethez szükséges konstrukciók ma már lényegükben és formájukban elérték azt a művészi nívót, amely az ember kritikai érzékét kielégíti.” Ez 1930-ban írta Az új tárgyilagosságban: úgy nézte saját korát (25 évesen), amelyben a technikai fejlődés, a mindennapi életben jelenlévő gépek és szerkezetek nem csak funkciójukban, de esztétikailag is kielégítik az ember vágyait. Mondhatni beteljesedett a technikai korparancs – ha vitatható is ekkori filozófiája, az tagadhatatlan, hogy intellektuális oldalról közelítette a kérdést, komolyan elmélkedett a témáról, nem viccelte el. Tanulságos látni, hogy ez is érdekelte – minden, ami új, mozog, száguld, elektromos stb. Tény, hogy rengeteg területen kipróbálta magát, ráadásképp pedig élete utolsó éveiben visszatért a költészethez is: szabadverseket, ill. rímes-humoros bökverseket írt. Ezekből szintén kaphatunk ízelítőt a könyvemben.

Még mindig van olyan Rejtő mű, amit nem ismertünk meg?
Nagyon sok epizódja van az életműnek, ami még feltárásra vár. Reményeim szerint idén, már a könyvhétre megjelenik Rejtő Jenő utolsó, eddig még kiadatlan kisregénye, a Tatjána. Egyszersmind egy sorozat, a Szépmíves kiadó TranszLiteratúrájának nyitányaképp, amelyben a korabeli ponyva javát, ill. Rejtőről szóló műveket adnánk közre, valamint az író ismert, de valamiért csonkítva-torzítva közreadott műveinek helyreállított szövegét.

A megtalált tragédia című könyvet kinek ajánlja inkább? Megrögzött Rejtő-rajongóknak, vagy azoknak, akik most ismerkednek a munkásságával?
Talán inkább azoknak, akik valamelyest ismerik és szeretik Rejtőt. Természetesen bízom benne, hogy ha valakinek ez akad először a kezébe, kedvet kap hozzá. Bár könyvem nincs a tudományosság híján (közreadtam az eleddig legteljesebb Rejtő-bibliográfiát is!), azért alapvetően egy olvasmányos, nagyon sok fotóval és hasonmással kiegészített kötet, amely – remélhetőleg – sokkal közelebb hozza majd az olvasókhoz a rejtélyes Rejtő Jenő eddig kevésbé ismert oldalait is… „Életfogytig nem a világ!”

 Vezető kép: Horváth Péter Gyula