Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 80
  •  
    80
    Shares

A Bródy-díjas Murányi Zita, ahogy mondani szokás, annak idején szinte „berobbant“ a hazai, kortárs irodalmi életbe, első prózakötete hatalmas érdeklődés övezte. Jött a második könyv, most pedig hamarosan megjelenik az első verseskötete is.

BARTA ZSOLT – nullahategy

CSILLAG42003-ban jelent meg első kisregényed, a “Tükörpalota”, melyre egy évvel később Bródy Sándor díjat kaptál. Hogy élted meg mindezt, hiszen hirtelen bukkantál elő, szinte a “semmiből”?
Valóban váratlanul ért a díj, igaz, a pécsi Jelenkor akkori verszerkesztőjének, Nagy Boglárkának javaslatára küldtem el a Bródy bizottságnak. Amikor nekem ítélték, nagyon hálás voltam és reményekkel teli. De azt hiszem túl fiatal ahhoz, hogy valóban profitálni tudjak a “sikerből”.

Úgy hallottam, anyukád sírógörcsöt kapott, amikor elolvasta a könyvedet. Valóban ennyire kiadtad magad és a családod szűkebb történetét?
Szerintem nem a Tükörpalotán fakadt sírva, hanem a Duplapu nyitó bekezdésén. Nem a kiadás miatt, mindenkinek furcsa, ha szembetalálja magát egy olyan tükörrel, ami esetleg mást mutat, mint, amit ő magáról képzel. Ennek ellenére édesanyám kulcsfontosságú az életemben. Azóta megemésztette a történteket, és bár korábban nem volt erőssége az irodalom, ma már örömmel meséli mit olvasott Kukorellytől vagy Lackfi Jánostól. Büszke vagyok rá!

Majd megjelent a Duplapu című regényed. De mintha nem durrant volna akkorát…
Túl sokára jött ki az első után. Közben volt egy másik regénykísérletem is, amiben szintén az amerikai kalandokat próbáltam feldolgozni, de nem éreztem erősnek a kiadáshoz a Tükörpalota után. Így alakult.

Többen vártuk a színes, szélesvásznú nagyregényedet, de helyette versek “érkeztek”. Csalódtál a prózában, vagy a líra valamiféle új kihívást jelentett számodra?
Új kihívásnak nem nevezhetem, hiszen verseket előbb írtam, mint prózát és folyamatosan publikáltam is folyóiratokban. A harmadik kiadatlan regényemre érdekes kiadói kritikákat kaptam, a történet hiánya mellett azt kifogásolták, hogy magasröptű és intellektuális, szűk olvasói réteget vonzana, pedig igyekeztem testszintre butítani a figurákat. Felajánlották, ha írok más műfajban is, szívesen szóba állnak velem. De nem ezért folytattam a versírást, mindig belső késztetésre írok, most a líra a soros. Van még tanulnivalóm és feladatom ezen a területen is. Ráadásul a versírást sem nevezhetem teljes elfordulásnak a prózától, hiszen gyakran írok szabad prózaverseket is. A most megjelenő Csillag című kötetem harmadik ciklusa például kifejezetten a családról szól, így kötődik a Tükörpalota irányvonalához is.

11828725_939618962764399_2927735421838491384_nTérjünk még vissza a prózához! Tetszett az a „gyerekszáj“, amin megszólaltál… Meg tud szólalni hitelesen egy felnőtt a gyerekek “szájával”?
Egy elmélet szerint a művész sok esetben dolgozik a gyermekkori világából, tudattalanul még akkor is ebből a belső élménymagból merít, amikor esetleg a felnőtt száján szólal meg. Erősen él bennem a gyerekénem is, és azt hiszem, az a jó, ameddig ez így van.

Hamarosan megjelenik első versesköteted. Hadd provokáljalak: verseket szinte senki nem olvas…
Ha prózát írok, azt kapom, hogy írjak verset, ha verset írok, akkor a prózáért reklamálnak. Viccet félre, szerintem annyira felgyorsult tempójú világban élünk, sokkal nagyobb a rációja annak, hogy elolvasol egy igazán ütős, pár percedet lekötő verset, mint egy estéket betöltő 500 oldalas nagyregényt. Persze nem a közönségi igényeknek kell elsősorban megfelelni, de amikor a 360 karakteres smseket is gerincükig rövidítik, nagyobb esélyét látom egy jó versnek. A gondolati lírában lehet mesélni is, és a próza is lehet kegyetlenül öncélú, az utolsó gondolatoddal nem igazán tudok azonosulni.

covers_37861Sokak szemében a művész általában önromboló életet él, te ennek az ellentéte vagy, egészségesen élsz, gyakran posztolsz magadról olyan képet, ahol valamilyen tömegsport rendezvényen veszel részt.
A belső/gondolati önrombolás azért erősen jellemző rám. Romkocsmákban nem szoktam üldögélni, és az alkohollal sem vagyunk jó barátságban, ritkán, ünnepnapokon egy-egy pohár, de az is inkább depresszióssabbá tesz. A sport és az íróság sem egymás ellentétei, Máraitól Garacziig számtalan példát lehetne hozni a klasszikus és a kortárs irodalomból, hogy az írók milyen aktív “sportéletet” éltek és élnek napjainkban is. Kompenzálni kell az ülőmunkát és az elmét is ellazítja, számos más pozitív tulajdonságáról nem szólva. És persze vagyok annyira hiú, hogy napi szinten mozogjak.

Ha már a posztolásnál tartunk: naponta raksz ki magadról szelfit, amely mindig tükör előtt készül. Van valami összefüggés első regényeddel, a Tükörpalotával?
Nincs, de a tükör tényleg fontos szereppel bír az életemben és részint kötődik a sporthoz, a balettintézetes emlékeimhez is, és ilyen szinten talán mégis csak igazad van, egy icipicit a Tükörpalotához is. A szelfik posztolása pedig része, „modernizálása“ annak az önbizalomfokozó gyakorlatnak, amikor a tükör előtt kell ülni és jó tulajdonságokat mondani magadról a tükörképednek, hogy kialakuljon benned egy egészséges önszeretet. Bár inkább az ellenkező hatását érzékelem, ha éppen nem tudok megfelelni annak az elvárásnak, lacani terminussal élve „ideális én-nek“, amit magammal szemben elvárásként támasztottam. Ilyenkor inkább a belső erősségeimre koncentrálok, írok még két verset, olvasom a kortársakat, fotózom, tornázom és esetleg napokig nem teszek ki szelfit a Facebookra.

 

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 80
  •  
    80
    Shares