A színész sohasem választ – Térey Jánossal beszélgettünk

Fotó: Horváth Péter Gyula

Betördelték, és neked megvan….
Nekem nincs, Kéri Piroskának, az egykori Seneca kiadó vezetőjének lehet meg ez a korrektúra. Egy adminisztrációs hiba folytán az elvetett regényt tördelték be először, nem pedig a novelláskötetet. Később találtam néhány igazi regénytémát. A Káli holtak művészregény. Bulgakov és Thomas Bernhard, Maugham és Spiró is írt egy-egy színházi regényt. A színház márpedig regényszerű. A maga látványos sikereivel, óriási kudarcaival, állandó színlelésével, könyörtelen hierarchiájával és állandó fölfokozottságával teljes mértékben regénytéma. Ha nem történik benne semmi, akkor az az esemény. Unatkozni a rossz előadásokon sem szoktam, mert valami megfigyelni való mindig van.

Korábbi beszélgetéseink során többször szóba került, hogy mennyire problematikus egy regényben megjeleníteni a művész figuráját. Szóval, nem volt benned egyfajta bizalmatlanság a művész karakterekkel szemben?
Dehogyisnem. Hogyan lehet elkerülni a művészábrázolás buktatóit? Mások szerint úgy, ha egy festő vagy egy fotográfus problémáiként adjuk el a sajátjainkat. Ez számomra kicsit olyan mache.  Az alkotás belterjes ábrázolásánál mindig érdekesebb a munka végeredménye, de úgy gondoltam, egyszer mehet mindez élesben is. Könnyen lehet, hogy ez a legtöbb kockázatot vállaló regényem, hiszen ez a téma áll a legközelebb hozzám. Ezzel együtt a mai késő-huszonéves nemzedék gondolatvilágát, a témához kapcsolódó blogokat és a színészinterjúkat tanulmányoztam hozzá, szóval, finoman szólva sem én integetek ki a könyvből. A könyv szereplői nem kollégák és alkotótársak paródiái, bizonyos kulturális jelenségek kiüresedésére világítok rá, ilyen például a puszta gesztuson kívül egyebet nem gyakorló „szegénységpróza”, ilyen az „önsajnáltató diktatúrapróza”, vagy a „gyermek a diktatúrában”-motívum – hány ilyen könyvet olvastunk már! Ásítozva. A regényem kétségtelenül él olyan provokatív eszközökkel, amelyek megbotránkoztathatják az erre érzékeny olvasót. Ilyen egy emblematikus film, a Saul fia nem éppen polkorrekt bírálata – ráadásul belülről, szereplőként; Trianon színpadi ábrázolása; de bőszítő lehet önmagában a populáris regiszter, a tömegkultúra, a holisztikus gyógymódok stb. hangos jelenléte, a stilizált horrorforgatás elbeszélése is. Bár nehéz nem meglátni az idézőjeleket – van, akinek ez sem sikerül.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Végül is, minden olyan területet, ahol egy idő után nagy jártasságra teszel szert, azt egy műben összegzed. Ilyenek voltak a külföldi utazások élményei, a gasztronómia, most pedig a színházban szerzett tapasztalataidat hasznosítottad…
A világban szerzett ismeretek összegzése cselekményes formájában, ez akár az regényírói működés egyik definíciója is lehetne. Azt hiszem, a regénybeli utazások a Paulus kalinyingrádi epizódjával kezdődtek nálam – akkor titkos hely volt a város, ma már futballvébé-helyszín –, és a Protokollal írtam először egyvégtében utaztatós könyvet. A szentpétervári színházi látogatásom után nem volt nehéz odaképzelnem el a regényben szereplő Hamlet-előadás vendégjátékát.

Véded a Káli-medencét a turistáktól, de néhány éve, amikor egyes írók a pesti kerületek identitását védték a romkocsma-turizmussal szemben, akkor a belváros Broadway-jellegét hangsúlyozva a vendéglátósok mellett foglaltál állást…
Ennél jóval bonyolultabb a helyzet. A közeg, amelyben élünk, befolyásolja nem csupán a közérzetünket, hanem arra is alkalmas, hogy a valaha ugyanott élt emberek szellemeivel érintkezzünk. Nem kísértetjárásra gondolok természetesen, hanem metafizikai kapcsolódásokra. Egy térnek ereje, kisugárzása van. Belépsz egy ajtón, és érzed, hogy annak idején itt valami történt, pedig nem is mesélt róla neked senki. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy az a százhúsz éves épület, ahol most a XII. kerületben lakunk, hogyan vészelte át az ostromot és a budavári kitörést, amelyiknek az egyik fő csapásirányába esett. Nemrég tudtam meg a szomszéd nénitől, hogy háromszor cserélt gazdát a ház a háborúban. Valamit megéreztem, és a gyanúm beigazolódott. Zoltán Gábor az Orgia című könyvében addig ment és ment, amíg a kerület 1944-es történetének utolsó sötét lapja, minden egyes szégyellt törmeléke a felszínre nem bukkant… Magam is nyomozom a kerület fekete foltjait, például A Legkisebb Jégkorszakban Győző időutazásaival, vagy a Melinda úti szállodában játszódó novellával (Aki élő, zajjal jár).

A Király utca Budapest zsidó negyedének volt az egyik ütőere, és a XX. első felében ez a környezet változott gettóvá, bár pont a Király utca kívül esett rajta. Az épületei legalább hetven százalékban azonosak a háború előttiekkel, igaz, alig valamelyik tartotta a Kádár-korban az eredeti funkcióját. Ami kávéház volt, abból Röltex lett, ami szatócsbolt volt, abból meg közért, van mit visszasírni, de nem érdemes. Az élet formái folyton átalakulnak. Prágában sem volna élő a zsidónegyed vendéglátás nélkül, Krakkóban pedig gyakorlatilag csak az őslakók által használt puszta falak maradtak az egykori közösségből. Kazimierz tulajdonképpen a pesti bulinegyed előképe húsz évvel ezelőttről. Ha a Pesten élők nyugalmát feldúlják a brit és egyéb legénybúcsú-turisták, ha az ott élők már nem folytathatják az addigi életüket, az tényleg sajnálatos. Abban a lehangoló negyedben, a Belső-Erzsébetvárosban, ahová 1989-ben tanárképző főiskola jártam, csak egy híres lemezboltban, egy sarki kocsmában és egy pinceborozóban pislákolt némi élet. Nos, mára ez lett a mulatónegyed, a pesti Temple Bar, ami részben jó, de hogy emberek költöznek el tömegével a kerületből, mert a fapados repülővel érkező turisták földúlják az életüket, és teleszemetelik mások virágágyásait, az nincs rendben. Én is vadultam, amikor kellett, huszonévesen, de valamilyen arányérzéket az ember megtanul. Például a hősöm is ezt keresi a Káli holtakban. Hogy tudjon nemet mondani, hogy kimaradjon néhány kétes buliból, ne menjen rossz címre, ne töltse időt olyan emberekkel, akik erodálhatják a jellemét.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Káli holtak tele van dialógusokkal. Lehetséges, hogy a regényt úgymond a dráma felől írtad, azaz eredetileg drámának készült?
Isten ments. Ki kellett találnom a sztorihoz egy B-filmet, egy zombihorror-sorozatot, és meg kellett alkotnom annak hőseit, háttértörténeteit és dialógusait. Persze, itt egy stilizált filmforgatásról van szó, amelynek stilizáltak a párbeszédei is. Minden regény megköti a maga szerződését az olvasóval, és én sohasem mimetikus ábrázolást ígérek neki.

Aki ismer téged, annak bizonyára meglepő, hogy a semmiből előállsz a zombikkal. Ennek ugyanis nem volt különösebb előjele. Soha nem beszéltél korábban Romero-filmekről stb… Honnan jött ez a zombis elragadtatás?
Annál jobb, ha nem voltam kiszámítható. Egyébként nem a semmiből jött az ötlet, hiszen horrort, elsősorban pszichothrillert gimnazista korom óta nézek és olvasok. Nézd, sem Rage Against The Machine-t, sem Nine Inch Nailst nem hallgatok, pedig a főhősöm igen, neki találtam ki ezt a zenei ízlést. És nem nézek B-kategóriás filmsorozatokat sem. Csakis akkor nézek, amikor a könyveimhez van szükségem háttéranyagra. Azt akartam, hogy a főhősömet ne a saját közegében lássuk először, hanem akkor, amikor nyári idénymunkával pénzt keres, és hogyan próbálja meg ebben is meglátni a jót. 

Főhősöd, Alex kimondottan művelt, választékos színész. Te ismersz ilyen művelt színészt?
Más talán másként van vele, engem a gondolkodó hősök érdekelnek. Ha jószívűek és rokonszenvesek is egyben, az szerencsés dolog, de nem kritérium. Csáky Alex, a budapesti Füst Milán Színház művésze kiugrott bölcsész, akinek színészi vénája is van. Huszonhét évesen kapja meg Hamlet szerepét; nem sokkal utána a Saul fiában játszik egy német tisztet. Bár egymás után alakítja a fiatal főszerepeket, úgy érzi, ki szeretné próbálni magát más közegben is, ezért elvállalja egy tévésorozat kulcsszerepét, mondván, ha jó színész, ezt is meg kell tudnia csinálni. A mondott sorozat olyan zombi-apokalipszis, amelyik „Magyarország Toszkánájában”, a Káli-medencében játszódik, falusi portákon, biofarmokon, borvendéglőkben és vulkánok tetején. Az egykor a medencében létezett és a török hódítók által kiirtott falvak lakossága visszatér a tájra, és annak jelenlegi lakói, azok urbánus hedonizmusa ellen fordul. Rendezője „intellektuális túlélő-horrornak” mondja. Mire Alex rájön, hogy mégiscsak képességeihez méltatlan alkotásban vesz részt, már késő: rásül a bélyeg, hogy pénzért ő is mindenre kapható, „mint bárki ebben az országban”. Lassan mégis rá kell rájönnie, hogy a megutált sorozat már élete minden területét átitatta. Az év végi fogadáson úgy dönt, kiszáll a produkcióból. Ha a kortárs színészek olvasottságra kérdezel, például Máté Gábor, Kiss Eszter, Kulka János, Fekete Ernő és Csákányi Eszter is biztosan képben van, a munkáikon tükröződni látom az olvasottságot, a szellemi világban való tájékozódást.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Jórészt az elitről írsz, ezúttal Pestről a Káli-medencébe „emigrált” művész-elitről. Lesz, amikor majd a szegénység kerül terítékre?
A gyerekkorom hanyatló és dekadens, éppen ezért nagyon intenzív helyszíneken telt, például egy polgárházban, amelyik a szabadságharc után, 1850 körül épült Debrecen óvárosában. Amikor fölásták az udvart, a város egyik középkori temetője került elő. Mi hajdúsági, jászsági falvakba jártunk nyaralni, Vámospércsre vagy Jásztelekre, nem a Hegyestű alá. Fél nap Balaton vagy Duna-kanyar már eseményszámba ment. A gyermekkoromról, a hetvenes évekről rengeteget írtam versben, de egyelőre csak a korszak foszlányait, hiszen csak a részleteire emlékszem élesen, nem látom úgymond egyben, folyamatként, s ez egy regény megírásának alapfeltétele. Még várok vele. Tartalékolom. A mélyszegénység világa akkor érdekes számomra – mármint a papíron! –, ha azt is  látom, mi, illetve ki vet árnyékot a nyomornegyedekre. Nem élek pozitív diszkriminációval. Engem az emberi természet érdekel általában. Embernek ember általi bántódása például. Járok az utcán, s ugyanúgy látom a hivatalnokréteg vagy a megkapaszkodni próbáló középosztály tagjainak küzdelmeit, mint a fizikai munkásokét. Az állásuk elvesztése, egy rosszindulatú daganat vagy egy válás ugyanúgy kirángatja őket életük szerkezeti középpontjából, mint bárki mást, és nincs az a hátország, az a luxuslakópark, ahonnan ne lehetne a puszta földre érkezni.

A Káli holtak közel sem annyira lírai regény, mint amennyire egy költőtől talán várnánk. Puritánabb nyelven szólal meg a korábbi szövegeidnél. Törekedtél erre a visszafogottságra?
Ha szikáran koppannak a mondataim a korábbiaknál, annak az lehet az oka, hogy prózát írtam, valóban prózaszerű mondatokban fogalmaztam. A Legkisebb Jégkorszak mondatai kétségtelenül oszcillálnak a vers és a próza között, míg a Káli holtak egyértelműen próza.

Azt mondtad, hogy ha nincs közöd egy történelmi eseményhez, akkor azzal nem tudsz mit kezdeni a papíron. Talán a Káli-medence sem ősélmény számodra, te ott még úgymond gyüttment sem vagy. Akkor miért ez a táj?
Ugyanazért, amiért Erdély. Amikor beléptem ebbe a térbe, akkor abban a pillanatban tudtam, hogy megérkeztem. Ugyanezt például Békés megyében vagy a Bácskában kevésbé éreztem, pedig ugyanúgy alföldi tájak, mint a szülővárosom vidéke. Viszont Zalában vagy az Őrségben szintén az otthonosság érzése fogad, mert az ottani dombok nagyon emlékeztetnek a Debrecen melletti Erdőspusztára. A Káli-medence a vulkánjaival és mészkőhegyeivel, biogazdaságaival és szőlőivel nem emlékeztet a fiatalságom környezetére, hiszen ha a Balatonon nyaraltunk, többnyire a déli parton jártunk. De mondom, olyan otthonosságot éreztem errefelé, amikor először megláttam Mindszentkállát, Szentbékkállát és Köveskált, amit nem nagyon tapasztaltam máshol. Ezt a tájat mindmáig kívülről látom, soha nem is tervezek itt szert tenni egy házikóra, nekem ide vendégségbe jönni jó. Bebíró, azaz „gyüttment” az, aki ugyan még nem falusi, de már nem is látja a falut kívülről. Én, ismétlem, a bebírók bebírója sem vagyok. Vagyis látom a falut, elfogultság nélkül. Nem csupán egy jellegzetes magyar tájat kívánok megtisztítani a ráragasztott, népszerű címkéktől, hanem a trianoni tragédiát is szeretném új fénytörésben ábrázolni, hiszen következményei beláthatatlanok, súlyosan kihatnak a mára, elég, ha az erdélyi vagy a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás jelenlegi helyzetére gondolunk. A regényben szereplő Hamlet-rendezés pedig 1918 és 1920 között játszódik Kolozsváron, utalva Janovics Jenő 1919-es, emblematikus Shakespeare-színrevitelére is.

A könyv élőhalottas–zombis motívuma beidézi a Jeremiást is.
A Jeremiásban is vannak a sírjukból kikelő, beszélő halottak, de a Káli holtakban és a Jeremiásban sem használják a szereplők a zombi szót. Debrecen középkori temetőjéből, a Dobozi-temetőből emelkednek föl a halottak, és ott is a város lelkiismereteként viselkednek, csak éppen szelíd jelenésként. Két külön forrásról, két különböző ihletről beszélünk. A Káli-medence élőhalottai, végvári vitézei és legyilkolt parasztjai az ősiséget jelenítik meg, nem tréfálok a szerepeltetésükkel. Ők kérik számon a régi életformát, mert irritálja őket az leharapózó, urbánus hedonizmus. Miért pont egy ilyen zsánerfilmet ne lehetne forgatni? Nos, ezt sem tréfának szántam.

Főhősödet, Alexet részint úgy írod körül, ahogy Ellis Patrick Bateman alakját az Amerikai pszichóban…
A korosztály és az életmód részben azonos, egyéb nem. A hőseim alapvetően nagyvárosiak, ugyanakkor Alex – Batemannel ellentétben – nem árt senkinek. Ugyanakkor kellően magabiztos, hiszen szerényen nem lehet Hamletet játszani. De a fancy életformája, amelynek a Káli-medence, Pest mulatónegyede, meg a fél világ a színtere, valóban rokon az Ellis-hősökével. Különösen a divat szférájában játszódó Glamorama jut eszembe; huszonéves koromban jártam is Ellis felolvasóestjén Berlinben. Látszatra hősöm rokona Mátrai Ágoston is a Protokollból, mindketten jóképűek, önelvűek és sikeresek, de igazából több a különbség, mint a hasonlóság. Csákynak fiatalon születik gyereke, igaz, csak vasárnap látja. Mátrai sokáig megrögzött agglegény. Csáky egy zsaluzott beton társasházban él a Kis-Svábhegyen, ahogyan a középosztály alsó rétege, habár milliók számára egy ilyen lakás is álom. Amit megkeres, azt nyomban el is költi, és ha családja lenne, nem tudna megélni a színházi fizetéséből külsős, például tévés munkák nélkül. Van ugyan autója, robogója, de gyakran jár BKV-val. Ezzel szemben Mátrai Ágoston az Audijával, a saját izolált, lakóparki közegében alig találkozik a nyílt utcával, és évekre biztosítva van a megélhetése a megtakarításaiból. Rutin mozgatja, de nem túl sok szabadidejét azzal tölti, amivel akarja, Csákynak gyakorlatilag nincs pihenőideje. A színész sohasem választ, ez akár az élete mottója is lehetne.

Ez nyilatkoztad valahol: „Bevallom, elsősorban azért vállaltam, hogy ez a készülő könyv minél jobb legyen. Közelebb legyen a mai magyar színház valóságához.” Mi az, amit hasznosítani tudtál?
Mindent. Színházba eddig is jártam eleget, de amit a POSZT kapcsán ismertem meg igazán, az a színházi sértődés természetrajza: ki hogyan örül a másik sikerének, hogyan nem; ki háborodik föl; ki hogyan szomorkodik azért, mert őt nem őt hívtuk, ki hogyan fúrja a másikat (vagy minket). Ráláttam a hierarchiákra, érdekeknek olyan szövevényére, amelyet azért nem sejtettem ilyen mélységben. Többet tudok arról mondani, miért nem játsszák hat éve a darabjaimat – leszámítva a szegedi Kazamaták-előadást. Szeged kivétel volt, Spiró Györgynek és Keszég Lászlónak köszönhetően. De már a Kazamaták is múltidő nagyjából, tavasszal kilenc színész hagyta ott a színházat. Én közben nem lettem rosszabb drámaíró, mint amilyen tíz évvel ezelőtt voltam. Aki szeret a magyar színpadokon szerepelni, annak nagyon alkalmazkodónak, rugalmasnak kell lennie, bármilyen ízlésű, észjárású és korú. 

Ezt is nemrég nyilatkoztad: „Soha vissza nem térő alkalom, hogy megismerjük a Kárpát-medence összes magyar nyelvű színházát. Például tudom, mi az, amit manapság is be mernek mutatni kortárs szerzőtől, és mi az, amit nem.” Mi az, ami nem?

Valódi kortárs magyar színművet. Ha azt olvasom, hogy egy színházigazgató az összes Árpád-házi királyok, valamint a szentek életéről rendel darabot, akkor azt gondolom, témazáró dolgozatot írat a tanár úr. Ami jelenleg szerepel a kőszínházakban, az nyolcvan százalékban mesejáték vagy adaptáció, kész, passz.

Kissé olyan, mintha magadra vennéd a magyar színház minden gondját….
Pedig nem akartam színházi megmondóember lenni. Egyáltalán nincsenek véleményvezéri ambícióim, de mikor hetente három-négy újságíró hív föl, hogy meséljek neki a magyar színjátszás jelen állapotáról, tudva, hogy válogató voltam és drámaíró is vagyok, akkor válaszolni szoktam. Mert van, akinek mindez megerősítés, vagy éppen segítség mindez a tájékozódásban. Nem ítélkezem, de ízlésem és határozott választásaim nekem is vannak, nem csupán érdekeim. Ő igen, ő nem, ezek igen, azok nem. A senkiföldjén, viták kereszttüzében állni nem kényelmes, még akkor sem, ha általában képes vagy lazán legyinteni az egészre. Túlságosan telik vele az idő, és az emberi szervezetnek sem tesz jót. Magam is esendő ember vagyok, aggodalmakkal és kétségekkel.

Sérültek-e a színházas kapcsolataid a POSZT kapcsán?
Épültek és sérültek egyaránt.

Kimondottan termékeny szerző vagy, bizonyára most is dolgozol valamin. Bizonyára a kiadódban már landolt az új kézirat…
Érzem a finom iróniát…. Persze, előbb-utóbb mindenképpen szeretnék belefogni egy színdarabba. Verseket írok újabban, amióta letettem a POSZT minden terhét és örömét. Úgy látszik, minden szabadulás előbb-utóbb a lírához vezet.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula