“Attól, amit mi csinálunk, az embernek kiszakad a lelke. Ez nagyon nagy dolog, nekem mindenféleképpen. Óriási öröm, amikor fölmegyek a srácokkal a színpadra, és leesik a fejem, leesik a gatyám, áll a hátamon a szőr, és fröcsköl az izzadság” – mondja Tátrai Tibor új szupergroupjáról, a godfaterről (koncertjükről ITT írtunk). A Kossuth-  és Liszt Ferenc-díjas gitárossal és a banda énekes-billenytűsével, Szebényi Dániellel többek között arról beszélgettünk, hogyan tud négy generáció teljes egyetértésben működni a színpadon, rizikósnak érezték-e azt, hogy emblematikus dalokat gondoljanak újra, de az is kiderül a beszélgetésből, igaz-e Miles Davis mondása, miszerint “minden blues”.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Sok verziót lehetett már hallani azzal kapcsolatban, hogy alakult meg a godfater. Az egyik az, hogy a Boom Boom zenekar megszűnése és Szappanos György “Szapi” elvesztése után nagy űr keletkezett benned, Tibusz, ezért szerettél volna egy zenekart. De olyat is olvastam, hogy a lemezen is hallható Búcsúkeringő című dal – amelyet ketten írtatok – után fogalmazódott meg bennetek, hogy kellene egy közös zenekar.

Tátrai Tibor: Ez nem úgy van, mint a tyúk meg a tojás. Mert ez a fajta vonzódás, kapcsolódás egymáshoz, már sok évre visszamenően megvolt közöttünk. Azt lehet mondani, hogy különböző érdeklődési körű zenészek csatlakoztak egymáshoz, és akkor finoman fogalmaztam. Gergővel már évtizedek óta megvolt a kapcsolat, utána szépen jöttek be a képbe a fiatalok is. Én azért már nézegettem Danit és Misit, akik már négy-öt éve fenn voltak a páston, Gergőn keresztül a személyes kapcsolat is kialakult, és aztán egyszer csak elmentem leánykérésre, vagy hogy mondják ezt.

Szebényi Dániel: Külön-külön rengeteg szál futott egymás mellett, így nem lehet azt mondani, hogy ez így alakult, úgy alakult, amúgy alakult, mert rettenetesen nagy érzelmek, hatalmas hagyatékok egyesültek a mi dolgainkkal. Az elmúlt tíz évben ez már egy alkotó közösség volt. Tibusz és Gergő kapcsolata ráadásul harminc évre nyúlik vissza, mondhatnám, hogy régebb óta játszik Gergővel, minthogy Samu (Kéri Samu, a zenekar basszusgitárosa – a szerk.) megszületett. Szóval itt nincs egy konkrét casus belli, hanem ennek így kellett lennie.

T. T.: A legnagyobb örömünkre. Aztán elkezdődött a beszélgetés, hogy legyen, mint legyen, és egy pillanat alatt összerázódtunk. A terv megvolt, és akkor jött a puding próbája: a próba. Az is megvolt, és akkor boldogan megalakultunk. A kezdeti kisvideókon látszik, hogy a banda minden tagján széles mosoly van, mert az első három próba, így visszatekintve, pont úgy alakult, mint a mesékben.

SZ. D.: Azért is alakultak ilyen mesésen ezek a próbák, mert végre azt játszottuk, amit akartunk.

T. T.: Én soha nem szerettem mást játszani…na jó, ez így nem igaz. Egy csomó dolgot csináltam az életemben, és csak olyat, amit szerettem. De ez a fajta power blues mindig ott volt.

Úgy fogalmaztál korábban, hogy az elmúlt hetven évben csak kétszer éreztél zenekarban olyan affinitást, amilyet a godfaterben.

T. T.: Ha valami meseszerű, akkor az ember beszél róla, ha nem, akkor meg nem. Itt megtörtént ez a dolog. A Tátrai Band például úgy alakult meg, hogy elmentünk Dorozsmai stúdiójába Pálvölgyi Gézával és Charlie-val, Dorozsmai betett egy ritmust, Géza fogott rá két-három akkordot, én is beszálltam, és tessék megnézni, fenn van a neten, hogy abból mi lett! Mindenkinek ott volt a vigyor az arcán, éreztük, hogy itt most valami megszületett. A godfaterrel ugyanez volt: egyszer csak elkezdtünk mosolyogni, és megtörtént.

SZ. D.: Találgattuk, tervezgettük, hogy milyen legyen a zenekar, hogy játszunk, mit játszunk, hogy hangszereljünk, aztán

egy olyan markáns, saját zenei nyelv jelent meg rögtön az első hangtól kezdve, hogy az lesöpört minden tervet az asztalról. Azonnal saját nyelven szólalt meg a történet. Én mindenképpen unikálisnak tartom abban az értelemben, hogy hogyan tud valami úgy könnyen emészthető lenni, hogy közben hosszú, improvizált szólók, zenei betétek, nem megszokott dalszerkezetek vannak benne.

Négy generáció áll a színpadon a legnagyobb egyetértésben, ami annak is köszönhető, hogy a fiatalabb tagoknak az idősebbek már a zenekar megalakulása előtt nagyban befolyásolták a játékukat, ízlésüket. A zenei etalonok is közösek?

T. T.: Dani egy egészen más világból jött, huszonkétféle egyéb dolgot csinált, én is egy egészen más világból cseppentem bele, hiszen a Tátrai Band vagy a Magyar Atom nem hasonlítható ehhez a dologhoz. Mindenki máshonnan jött, de a közös szemléletmód megvolt. Az a fajta zene, amit mindannyian szeretünk és tisztelünk – a legdurvább jazztől kezdve a a klasszikuson át a szuperpop nótákig – az közös volt. Az én örök szemléletem az, hogy a muzsika szép legyen és jó legyen, és akkor megtörténik a csoda. Aki elmegy egy  ilyen koncertre, az mindent elfelejt, nemcsak a problémáit, az örömeit is, mert egyszerűen lenyomja az, amit tőlünk kap. És ez szerintem csodálatos.

SZ. D.: Én nyelvként tekintek a zenére. Más a szókészlete, az írásmódja, nagyon sokféleképpen beszélik és művelik a világban, akár még országon belül is. Mi, Misivel és Samuval, azt a nyelvet is igyekeztünk megtanulni, amit Tibuszék játszottak, az volt az egyik kedvenc nyelvjárásunk. Ily módon már azelőtt ismertük egymást, mielőtt konkrétan megismertük volna egymást. Szerintem épp azért alakult ki egy saját világunk, mert ennek az öt embernek – még ha fizikailag nem is kerültek kontaktusba egymással – a gondolatai nagyon sokszor találkoztak a zenén keresztül. A többgenerációsság tehát nemhogy szétszedi a csapatot, hanem egyre inkább összerántja. És nem PR-szöveg, hogy a godfater. egy család, ez a banda valóban egy zenei család.

Ha már a nyelvjárás szót használtad, Dani, szerinted miért van az, hogy a Tibusz-féle nyelvjáráshoz előbb-utóbb visszanyúlnak a fiatal zenészek, legalábbis a rockra, blues-ra nyitottak?

SZ. D.: Erre két választ tudok adni: a rövidebb az, hogy azért, mert ez az egyik legnagyobb királyság! Kicsit hosszabban kifejtetve, ez egy örök érvényű történet. Azok a felvételek, zenei megoldások, amik Tibuszékat jellemezték, sose fognak kimenni a divatból, sose fogják elveszíteni az aktualitásukat akár a muzsika, akár az adott korban elhelyezett mondanivalót tekintve. Ezek örök érvényű történetek, mint ahogy az a zene, zeneiség is, amit mi próbálunk művelni.

T. T.: Az én korosztályom az a korosztály, ami Amerikában a feketéknek a blues időszaka volt. Aztán jött a Rolling Stones, akik elkezdtek olyan muzsikát játszani, mint azok a fekete emberek kint a munkadalokkal, ebbe volt beleőrülve Keith Richards. Visszahallgatom a korai Rolling Stones számokat, és most kezdek el elájulni rajta, hogy ott micsoda groove-ok vannak! Régen én ezt egy “totykos”, elszórt valaminek hallottam, most már egész másképp látom. Borzalmas tudatosság volt ebben, azt a célt kitűzve, hogy viszik tovább a blues zászlaját. Persze nyilván az, ahogy a fehér emberek játszották Angliában, máshogy nézett ki, mint Amerikában. De elképesztő, hogy milyen palikat adott a világnak az, hogy az elektromos gitár így elindult, és hogy a blues kiszakadt abból a környezetből, amiben született. Gondoljunk csak Jeff Beck-re, vagy Gary Moore-ra például. És ezt csináljuk mi is, ugyanaz a koncepció: ezt a zászlót visszük tovább mi is.

Az biztos, hogy attól, amit mi csinálunk, az embernek kiszakad a lelke. Ez nagyon nagy dolog, nekem mindenféleképpen. Óriási öröm, amikor fölmegyek a srácokkal a színpadra, és leesik a fejem, leesik a gatyám, áll a hátamon a szőr, és fröcsköl az izzadság.

Mennyire nyitott ma a közönség erre a műfajra? És tapasztaljátok-e, hogy a Covid óta felértékelődött az élő zene?

SZ. D.: Ezt nem tudom megítélni, mert szerintem még a gyászfázis elején tartunk, még nem fogtuk fel teljesen azokat a dolgokat, amik történtek. Tulajdonképpen ez az első olyan évünk, amikor majdnem felhőtlenül tud majd mindenki nyáron koncertezni, igaz, úgy, hogy közben belefutottunk egy másik válságba. Ennek köszönhetően nincs feltétlenül annyi lehetőségünk, ami korábban volt, hiszen egyik rosszból csöppenünk a másik rosszba az élő koncertek tekintetében. Ettől függetlenül

az biztos, hogy élő zenére mindig lesz igény: meg fognak maradni a hangos gitárerősítők, meg fognak maradni a nagy dobcuccok, és az a nem is kicsi réteg, amely nyitott a blues-ra. Szerintem ha ezt a muzsikát tényleg azon a színvonalon művelik, ahogy illik, akkor igenis megtalálja a saját közönségét, sőt, hozza magával az embereket.

Azt mondod, hogy nem is kicsi réteg, akit elér ez a műfaj. Vitatkoznál azzal, aki szerint a blues egy rétegműfaj?

T. T.: Ez egy rázós dolog, hogy mit nevezünk rétegműfajnak. Csak attól, mert valaki megtölti az Arénát, azt kell mondani, hogy az már nem rétegzene? Ó, dehogyisnem!

SZ. D.: Szerintem a blues mindennek az alapja. Ezért rétegzenének hívni botorság. Már csak azért is, mert a mai napig mindenhol az szól. Mindenben van egy kicsi blues. Persze, folyamatosan transzformálódik, folyamatosan változik, de ugyanúgy ott van az élvonalban. Rengeteg blues előadó van, akiket lehet, hogy nem annak hívnak, de igazából bluest játszanak, vagy valamilyen olyan folklór muzsikát, amiben blues is van, vagy kelta népzene, vagy gospel. Ezt természetesen a hatások szintjén értem.

T. T.: Mit mondott Miles Davis? Azt mondta, hogy “minden blues.”

Az első albumotokon feldolgozások és saját dalok is szerepelnek. Mennyire éreztétek rizikósnak, hogy emblematikus  – Deák Bill, Skorpió – dalokhoz nyúljatok? Ez azért vékony jég, a közönség elvárása meg vastag.

SZ. D.: Én nem éreztem rizikósnak, én azt éreztem, hogy juhú! Szerintem ez egy különleges helyzet, hiszen nem kell feltétlenül feldolgozásként tekintenünk ezekre a dalokra, mert az eredeti szerzővel, Tibusszal adjuk elő őket. Másrészről, nagyon sok országban az, hogy mi feldolgozás, és mi nem az, nem téma. Egy dal szerintem nem egy előadó tulajdona, annál sokkal szélesebb pályán tud elindulni. Szóval én inkább izgalmat, várakozást és megtiszteltetést éreztem, hogy ezeket a dalokat ebben a társaságban el tudom játszani.

T. T.: Ezeket a dalokat Egonnal (Póka Egon – a szerk.) írtuk, aztán később Szapival dolgoztunk együtt. Egonnal is csináltunk egy hasonló zenekart, Regeneráció volt a neve. Pontosan ilyen céllal jött létre, hogy fiatalokkal játsszuk a régi dalainkat. Baricz Gergő, Tornóczky Feri, Szakadáti Matyi, Egon és én alkottuk a zenekart, de valamitől nem állt össze úgy, ahogy ez a banda. Ebből is látszik, hogy nem a kvalitáson múlik, hogy valami jól működik-e. Elképesztő módon muzsikáltunk, leszállt a fejünk, mentünk előre rettenetesen, de valamitől nem lettünk egy banda. A godfater. meg már a harmadik próbán banda volt.

Készül a következő lemez. Hasonló lesz a feldolgozás és a saját dalok arányát tekintve?

SZ. D.: Ez egy nagyon jó kérdés, mert ebben szerintem még mi sem vagyunk biztosak. Én például a Közép-európai Hobo blues III-at mindenképp fölvenném.

T. T.: Igen, az fölrobbant! Behozta Dani ezt a dalt, hogy csináljuk meg. Jó, mondom, el tudom képzelni, a próbán össze is állt, aztán elvittük a bulira, és én megőrültem. Bejött az utolsó refrénsor, és én teljesen megbuggyantam. Megnéztem egy párszor, össze-vissza gitározom, nem tudtam odafigyelni arra, amit csinálok, annyira élveztem. Visszajött az, amikor 1666-ban ezt anno játszottuk.

SZ. D.: Nagyon jó energiák tudnak mocorogni ezekben a dalokban, viszont rengeteg saját dalt is írunk. Viszont nehéz új dalokat írni, mert itt már az ember valamiben gondolkodik.

T. T.: Van nyolc-tíz nóta, amiket nem biztos, hogy bele tudunk húzni ebbe a miliőbe. Mert azoknak a saját nótáknak, amiket megcsináltunk, pont az a bája, hogy azokat nem ide írtuk, csak írtuk valamiért, aztán megcsináltuk együtt. Gergő nótája, a Hold a Földön, az által, hogy átkerült egy más térbe, valami elképesztő módon megvirágzott. A második menet nehezebb, tapasztalatból mondom. Mert míg az első album könnyedén kiszalad, és megtörténik a csoda, addig a következőnél összeül a zenekar, agyal, elkezd gondolkodni, hogy mi lesz holnap, hogyan tovább. Meg lehet nézni, hogy az első Tátrai-lemezhez, az Illúziók nélkülhöz képest a másodikon már egészen máshogy muzsikáltunk, a harmadikon meg már merőben máshogy. És nem biztos, hogy jobban muzsikáltunk, csak meg akartunk felelni egy akkori menetnek. Ilyen szempontból az első Tátrai-lemez és az utolsó, a Mexicano között óriási a különbség. Szóval most itt tartunk, hogy megvan az első, és megvan az idée is, hogy ezt hogy visszük tovább.

SZ. D.: Ha csinálunk még feldolgozásokat, akkor szerintem az egy jó viszonyítási alap a saját dalokhoz is. Akkor el tud dőlni az ereje a dolgoknak. Tehát, hogyha egy Közép-európai III-as, vagy a Skorpió-dal mellett is jó érzés játszani az adott dalt, ha ott jól vizsgázik, akkor annak valószínűleg helye lehet a lemezen. Emellett jó, hogy elindult egy olyasfajta nótaírási folyamat az első körös dalírás után, ami sokkal természetesebb. Az újabb ötletek tényleg olyanok, mintha magának a zenekarnak íródnának, és nem az van, hogy az ember az utakat keresi, hogy most innen támadok, onnan támadok, hanem csak annyi van, hogy támadok. Biztos, hogy egy nagyon jó kis lemez lesz. Nem lesz hosszú ez sem, hét-nyolc dal lesz rajta.

És a rögzítés módja is marad? Élőben, egybe?

SZ. D.: Szerintem ez az út megmarad, de ezúttal stúdió körülmények között is veszünk fel dalokat. Lehet, hogy nem lát napvilágot az összes felvétel, de ez nem biztos, hogy baj.

Május 13-án a Barba Negrában adtok koncertet. Mennyit tudtok próbálni?

SZ. D.: Most többet fogunk próbálni, reményeim szerint. De nem olyan könnyű ezt összehozni, mert a zenekari tagok szét vannak szórva a Föld bolygón, másrészt egyéb dolgokhoz is igazodni kell. De abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy általában felkészülünk a próbákra, és csak játszanunk kell egymás után a dalokat. Letisztázós próbát még egyszer sem kellett tartanunk.

T. T.: Sokféle módon próbáltam már, de ezt a menetet azért szeretem nagyon, mert itt végigjátsszuk a dalokat, és utána ülünk le és beszéljük meg, hogy mi milyen volt, mit kell változtatni. Sosem állunk meg a nóta közben. Elképesztő eredményes ez a módszer.

SZ. D.: Eleve, mi az, hogy próba?

Emlékszem, hogy a második idézőjeles próbán, egyszer csak egy lila fej jelent meg tőlem balra, Samu eszeveszetten zúzott, Misi félmeztelenül, csurgó izzadtsággal gyűrte a húrokat, Gergő meg fültő mellől ütötte a pergőt, szóval próba és koncert között intenzitásban nem nagyon van különbség.

T. T.: Bennem van egy temperamentum, de azért már hetven elmúltam, én mindent ehhez mérek. Amikor azt látom a színpadon, hogy a 25 éves, meg a 30 éves is belevicsorít az arcomba, esküszöm, hogy megmegyek. Egészen más energiaszinten tudnak a fiatalabbak muzsikálni, és ebben benne lenni óriási érzés!

Fotók: Hatlaczki Balázs