„… a válság jó. Európa 1500 éve válságban van, ez tartja mozgásban” – Interjú Horváth Viktorrral

Az Európai Unió Irodalmi Díját Török tükör című regényéért 2012-ben elnyert Horváth Viktor író, műfordító legújabb, Tankom című regényében Csehszlovákia ’68-as lerohanását járja körül, de a diktatúra hatása alá került szereplők lélektanába is beavatást nyer az olvasó. Többek között új könyvéről, és Nyugat-Európáról kérdeztük a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Legújabb regényed felkérésre született, vagy régóta foglalkoztatott a magyar irodalomból hiányzó téma, Csehszlovákia ’68-as lerohanása?
A felkérés egy ’56-os novelláról szólt még tavaly, aztán úgy látszik, nem fértem bele abba a novellába. Összekeveredett a gyerekkorommal, a hatvanas évekkel, egy darabig motoszkált bennem, aztán csináltam belőle ’68-at. Azt nem gondolnám, hogy a magyar vagy más irodalomból bármilyen téma hiányozna – bármikor lehet írni bármiről –, az viszont jót tesz, ha mindenféle szembenézésekkel tisztítjuk a saját és a kollektív tudatot.

A Tankom a K4 közép-európai könyvsorozat negyedik kötete. Mire számítasz, hogyan fogadják majd a szlovák olvasók, hogyan szeretnéd, ha fogadnák?
Minden műnek megvan a maga közönsége – itthon is lesznek, akiknek tetszeni fog, és külföldön is. Különösen a szlovákok és az ottani magyarok érdekeltek, hiszen a történet jórészt Léván játszódik; de a csehek és a lengyelek számára is érdekes: a hősök között feltűnnek a korabeli politika főszereplői: Dubček, Svoboda, Gomulka, Kádár, Brezsnyev. És persze a mindenkori kisember.

A főszereplő megkérdőjelezhetetlenül hisz a rendszerben, a rendszer működtetőiben. Könnyű egy diktatúra hatása alá kerülni?
Általában: szocializáció kérdése, hogy ki milyen könnyen kerül ilyen hatások alá. A diktatúrák igyekeznek olyan oktatási rendszert életben tartani, ami újratermeli az őket fenntartó lakosságot, és igyekeznek a családokon belüli viszonyokat úgy alakítani, hogy újabb és újabb nemzedékek akarjanak vezért követni, múltba révedni, a jelen élet elől elbújni, mítoszokat a saját életükre rávetíteni. Azokban az országokban, ahol a hagyománya van annak, hogy az ember felelősséget merjen vállalni a saját életéért, nem választanak vezért, nem kérnek a védelemből, cserébe részt kérnek a hatalomból – és ez összefügg a jobb életminőséggel. A Nyugat pár száz éve ezt az utat választotta, ehhez igazították a jogrendszerüket is; mi megirigyeltük ezt az életminőséget, ezért átvettük ezeket a közjogi alapokat, tehát liberális jogállam és az alkotmányosság elveit, csakhogy a társadalmunk továbbra is középkori módon működött – ma is hűbéri elven működik, és ez ellentmond a törvényeinknek és az alkotmánynak, így hazugságban élünk, és ebbe neveljük bele a gyerekeinket. Nem kell, hogy így maradjon. Hogy változik-e, az az olyasféle embereken múlik, mint a Tankom főhőse: az alattvalókon.

A nyugat-európai társadalmakat nem érheti kritika?
Dehogynem. Éppolyan emberek, mint mi, éppúgy nehéz mozdulniuk, ahogy nekünk nehéz. A 20. század második felében Európa belekényelmesedett a biztonságba és a jólétbe, a politikai elit beérte a helyzet fenntartásával, és nem indította el a létfontosságú változtatásokat. Fel kellett volna ismernie, hogy a politikai pártokon alapuló demokrácia, ez a 18-19. századi találmány kimúlt azzal, hogy a pártok már nem elveket és társadalmi rétegeket képviselnek (eredetileg erre lettek kitalálva), hanem reklámcégeké váltak: a pártvezérek érdekeit képviselik, és ezekért a pártvezérek bármire képesek. A társadalom ma ezekre az emberekre bízza a törvényhozást, a befizetett adókat és a gyerekek nevelését. Ez van a tömegek lázadása mögött, a Brexit, Trump győzelme, az orosz, lengyel, magyar, török tekintélyelvű társadalmak, és az európai szélsőségesek erősödése mögött. Tudattalan és önpusztító lázadás, ami az egész bolygót veszélybe sodorja. Viszont a válság jó. Európa 1500 éve válságban van, ez tartja mozgásban.

Nyugat-Európa nagy része vajon szembenézett-e már azzal, hogy nem is olyan régen gyarmatokkal rendelkezett, s jelenleg több nehéz fizikai munkát az egykori gyarmatairól érkező bevándorlókra hárít?
Kénytelen lesz vele szembenézni. Mi pedig nézzük meg, hogy miért a Nyugat gyarmatosított, és miért nem mi. Nyugaton pár száz éve a hatalom megosztását választották, ezzel a hűbériség felszámolását és az individuum felszabadítását. Ez felszabadította a gondolkodást, ezzel a tudományos és technológiai innovációt becsatornázták a gazdaságba, Európa felgyorsult, pörögni kezdett, képes lett az utazásra, felfedezésre, hódításra, amíg a világ többi része maradt úgy, ahogy volt. Magyarország viszont közel volt Európához, nálunk keveredtek a hatások – most is így van, és ez a közelség ad reményt. Amúgy nem szép dolog a világ meghódítása, de hát ezt a magyarok, oroszok és eszkimók is megtették volna, ha lett volna hozzá erejük, mert ilyenek az emberek. Akkor a mi vécéinket takarítanák a bevándorlók.

A Tankom főhőse annyira naiv, hogy már-már szerethető figura. Na de elvakult áldozat vagy csak szimplán hülye?
Külön dolog ez a kettő? Áldozatnak lenni eleve hülyeség. Az előfordul ugyan, hogy szenvedünk a helyzetünk miatt, de akkor is jobb azt látni, ahogyan magunk vagyunk az okai a nehéz helyzetnek, mint másokat hibáztatni. Aki áldozatnak tekinti magát, tehát a bajt másokra keni, az kiengedi a kezéből a saját sorsát, és megtagadja a megoldáshoz vezető utat. Az áldozat külső hatásoknak van kitéve. Kívülről jön a baj, és éppúgy csakis kívülről jöhet a megoldás. Csakhogy nem jön. Az áldozat lemond arról, hogy kézben tartsa az életét. Diktátorok és vezérek csak olyan embereken tudnak uralkodni, akikkel elhitették, hogy áldozatok, hogy mindenki őket bántja, mindenki az ő ellenségük: a multik, a bankok, az EU, a zsidók, a háttérhatalmak, a cigányok, a melegek, az USA, a Soros. Az ő ellenségük valójában az, akinek mindezt elhiszik. De még csak nem is ő, hanem azok a lélektani mintázatok, amelyek a családokban átörökítődve hajlamosítanak egy társadalmat az ilyesféle önpusztításra – legyen az nacionalizmus vagy erőszakolt kommunizmus vagy vallási fanatizmus.

Noha a szocializmus elmúlt, az emberek mentalitásában, a dolgokhoz való morális hozzáállásában jócskán találni elszórtan nyomokat a kommunizmusból. Hogy látod ezt? Van még remény?
Szerencse kérdése. Ilyen morális helyzetből, mint a jelenlegi magyarországi, a németek ’45-ben külföldi felügyelettel rakták össze az országukat – egyébként tök jól összerakták. Most mintha arra gyúrnánk, hogy nekünk is egy ekkora zuhany után álljon össze a kép. Viszont a békés út nem tűnik sanszosnak, mert a lakosság zöme nem akar sem hatalommegosztást, sem jogállamot, sem demokráciát – illetve nem tudja, hogyan kell ezeket akarni, vagy nem hiszi el, hogy lehet így élni. Tehát továbbra is olyan vezetőt szeretne választani, aki mindent megold neki, és ilyet, karizmatikus vezért fog választani. Ha szerencsénk van, akkor ez a vezér felvilágosult abszolutista lesz, ha nem, akkor gurulunk tovább a lejtőn.

Magyarország történelme nem egyszer a szerencsén, vagy épp a szerencsétlenségen múlott…
A magyarokon múlott. A történelmet nem kenhetjük semmiféle hódítókra vagy háttérhatalmakra vagy a szerencsére – esetleg nagyon rövid távon függnek a dolgok ilyesmitől. Minden az ember-ember közötti viszonyoktól függ és az intézmény-ember viszonytól. Svájcban semmi nem volt: se nemesfém, se jó termőföld, nálunk minden volt. Miért a frank az erősebb, miért nem a forint? Mert Svájc párszáz éve elkergette a hűbérurát, és ezzel az alá-fölérendeltség helyett a mellérendelő viszonyokat választotta. Van, aki ezt szabadságnak hívja. Úgy látszik, az ilyen országban van az erő, nem teljhatalmú vezetőt, gazdát követő ország mögött. Hollandia spanyol gyarmat volt, a világ legerősebb királyának a hadserege taposott rajta. Gondolod, hogy a szerencse húzta ki a csávából? Vagy a vitézség? Nem, a spanyolok vitézebbek voltak, de merev, hűbéri és kirekesztő volt a társadalmuk. Úgy járunk jól, ha nem kívül keressük az okokat.

Tooth Benedek és Potozky László nem rég kiadott könyvei is történelmi-háborús mélyfúrást visznek végbe. Komoly hiányosságaink vannak, amiket pótolnunk kell még?
Semmilyen hiányosságunk nincs, esetleg feszültségek vannak amiatt, hogy a lakosság nagy része nem akarja elfogadni a jelent, az életet (a hívők itt Istent mondanak). És ez a nem elfogadás hagyománnyá vált. Ismételjük azt, ami az 1910-es években és az 1930-as években háborúba vitt, de ezt az ismétlést bármikor abba lehet hagyni. Nem hiányosságaink vannak, mert mindenünk megvan, akármikor elkezdhetünk jól élni.

A 2009-es Török tükör a középkorban, a mostani regény a hatvanas években játszódik. A jelen csak olyankor izgalmas számodra, amikor ilyen nagy távolságokból nézheted?
Úgy látszik, igen, és erre nem vagyok büszke, mert ez is olyasféle menekülés, mint amiről az előbb beszéltem. Olyan ábrándokban éreztem magam biztonságban, olyan konstruált világokban, amelyek jó távol vannak az időben, távol vannak az életemtől. De talán ez változik: a Tankom már itt liheg a nyomomban, ez a gyerekkorom, a főhős az én akkori önmagam regényes változata – és egyben a rezsim mintapolgáráé: a testben felnőtt, lélekben infantilis alattvalóé. Talán kezdek saját magam közelébe kerülni, és ez jó.

Gondolom, a következő kötet terve is megvan már. Legközelebb merrefelé kalandozol?
A következő módszertani könyv lesz az írástanításról. Három éve jelent meg A vers ellenforradalma; ez a versírást és versfordítást, illetve ezeknek a tanítását tanította, most ezt meg akarom csinálni a prózaírással, illetve ennek a tanításával is. Egymásra épülő feladatokkal keresem az utat: hogyan tanulhatunk meg írni – és ezzel együtt olvasni. És nem csak akkor, ha írók, költők akarunk lenni. A művészet és a gondolkodás mindenkinek az életminőségét javítja, az irodalom iránti érzékenység összefügg a magyar nyelv életben maradásával, a közélettel – a világ megmentésével.

Nyelvében él a nemzet, irodalmában a jóllét? Megengedhetünk magunknak ennyi idealizmust?
Meg. És ez nem is idealizmus, hanem könnyen belátható összefüggés. Az irodalommal, művészettel élő emberek agyában intenzívebbek a kapcsolódások, gyorsabbak az asszociációk, több az ötlet. Figyelnek a többiekre, magukra, elfogadás, szeretet, öröm és humor van az életükben. Aki a művészetekre figyel – bármi a szakmája –, nem aggódik a nemzetért.

Képek: Sasho N. Alushevski

2018-03-11T15:25:32+00:00 2017. november 11.|