Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 15
  •  
    15
    Shares

Takács Zsuzsa költő, műfordító a magyar irodalom élő klasszikusa. A napokban jelent meg tárcanovella kötete, A sóbálvány, s ezt követi az  új és régi, összegyűjtött verseit magában foglaló A Vak Remény című, az irodalmi életben ünnepnek tekinthető verseskötet. Egyebek mellett ezekről is kérdeztük a Kossuth-díjas költőt.

 AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Megjelenés előtt áll összegyűjtött verseit tartalmazó könyve. Tárcanovella kötete, A Sóbálvány a héten már megérkezett a könyvesboltokba. Honnan ez a hirtelen bőség a hallgatás évei után? Az összegyűjtött versek már régebben megjelenhettek  volna, nem?
A menetrend, kérésemre – a tárcanovellák miatt – módosult, s a jövő év elején jelenik meg az összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötet, A Vak Remény. A mély lélegzetvételt igénylő lépés előtt, erőgyűjtésként  összeállítottam a tavaly az Élet és Irodalomban megjelent tárcáim kötetét. Ezeket az írásokat sokan olvasták, sokan jeleztek vissza, én pedig boldog voltam, hogy prózát írok újra. Ironikusat és véresen mulatságosat, olyan irodalmat, ami segít közelmúltunk, jelenünk és közeljövőnk borús napjain átlábolni.

Pietro Lunghi képe látható Takács Zsuzsa Sóbálvány című új könyvén

Abból lett tárca, ami a versekbe nem fért bele, vagy a tárcák témája az egyes versekben meg is jelenik?
Egyetlen kivételtől eltekintve más a versek és a tárcák tárgya. A vers számomra vallomástétel, a próza a világ gazdagságát és veszélyeit felmérő kaland. Boldogabb játékos vagyok, ha prózát írok, a verseimben csaknem vérre megy a játék. De visszatérek előző kérdésére, az előre beharangozott, de végül elmaradt Összes versek történetére. 2004 novemberében elkészült a kézirat, kiváló szerkesztője Boldizsár Ildikó volt. Meg is érkezett a korrektúra hozzám. Elolvastam és annak rendje és módja szerint össze is omlottam tőle. Az az év egyébként életem egyik legnehezebb éve volt. Egyik unokám súlyosan beteg volt, egyetemi tanszékünket felszámolták, a környező országokban élő magyaroktól megtagadta a magyar állampolgárságot a hazai népszavazás. Ha más körülmények között olvasom el a levonatot, nyilván találok vigaszt vagy iróniát a sorokban; a kötet kompozíciója, a kilábalás reményét felvillantó ciklusszerkesztés meggyőz arról, hogy szükségünk van a katarzisra az életben és az irodalomban egyaránt. A fenti körülmények miatt azonban kétségbeestem. Megkértem Morcsányi Gézát, a Magvető igazgatóját, hogy ne jelentessék meg az Összes verseket. Ezt a történetet más helyeken elmondtam már, elnézést attól, aki ismeri. A kiadó nagylelkű és megértő volt, én viszont, a János kórház intenzív kardiológiai osztályán kötöttem ki. Karácsonyra megjelent a vékony, kizárólag új verseket tartalmazó Üdvözlégy utazás! Utána hat évig nem írtam verset, viszont belekezdtem a novellákba. Ezzel életmódot változtattam, mondhatnám. Ott hagytam egyetemi munkámat, szabadfoglalkozású prózaíró lettem, délelőtt írtam, délután úsztam, csaknem elégedettnek éreztem magamat. Novelláskötetem, A megtévesztő külsejű vendég megjelent, s két évre  rá egy esszékötet látott napvilágot a Vigíliánál. Ezt követően még három új verseskötetem jelent meg. Utoljára, 2013-ban a Tiltott nyelv. Négy évig alig írtam verset. A gyűjteményes kötetre gondolni sem akartam.

Takács Zsuzsa

Az összes versét újraolvasta annak idején vagy a szerkesztőre bízta ezt a feladatot? Egyes szövegeket átírt vagy eredeti formájukban kerültek volna a gyűjteményes kötetbe?
A szerkesztőre bíztam, egyetlen sort sem írtam át, vagy húztam ki a szövegekből. Előző kérdésére visszatérve azonban, mármint hogy van-e átfedés a versek és novellák között, elmondhatom, hogy nagyon ritkán. Ilyen kivételes dolog történt velem tavaly, amikor elhatároztam, hogy megszabadulok a könyvtáram jelentős részétől. A nagy irtás során észrevettem, hogy az elszállítandó illetve kidobandó könyvek közé tettem poros, vézna, antikváriumban sem fellelhető két régi verseskötetemet. Döbbenten ültem a kidobandó könyvek kupaca fölött, és akkor a könyvespolcról elém pergett egy vastag falevél. Biztos, ami biztos rácsaptam egy lexikonnal. Akkor derült ki, hogy egy apró gyíkot ütöttem agyon. Elszörnyedtem a vétlen gyilkosság miatt. A görög mitológia, és számos néphit szerint a gyík – egyébként gyerekkorom kedvenc állatkája – a halált követő feltámadás jelképe. Úgy éreztem, hogy a gyík agyoncsapásával a verseimet ütöttem agyon. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy megkérdeztem a Magvetőt, hogy vállalnák-e 12 év múltán, az azóta megjelent három új kötettel bővített Összegyűjtött versek kiadását.

Képes úgy olvasni a saját szövegeit, hogy kizárólag a szöveg esztétikai minőségére figyeljen, és kizárja a körülményt, amikor íródott, az állapotot, amiben írta?
Általában hidegen és kritikus szemmel, kívülállóként, csaknem ellenszenvvel olvasom a saját szövegeimet, azt várom, hogy meggyőzzenek létjogosultságukról. Ettől még világosan emlékszem rá, hogy milyen lelkiállapotban születtek, milyen körülmények között, és a helyszínt is pontosan fel tudom idézni. A versek egy részét érzelemmel telten, a prózák többségét élvezettel írom. A műfajtól függetlenül munka közben gyakran valamilyen időn kívüli révület fog el.

Takács Zsuzsa – könyvcímlapok az életműből

Ha a pályáján végigtekint, melyik szakaszával a legelégedettebb, és miért?
Talán a Viszonyok könnye írása volt a legfelhőtlenebb időszak az életemben. Ez egybeesik a rendszerváltás időpontjával, felnőttkorom legígéretesebbnek mutatkozó politikai fordulatával.  És ott van a két prózakötet, meg az esszék írásának ideje, ami szintén a boldog időszakok közé tartozik. Ha azt kérdezi, melyik verseskötet áll a legközelebb hozzám, azt mondhatom, hogy nincs ilyen. Hogy megbocsátottam már első kötetemnek, a Némajátéknak is, mert magabiztossága ellenére is, sokkal képgazdagabb, kétségbeesettebb, radikálisabb, mint a későbbiek.

A kritika mindig elismerően szólt a könyveiről, költészetéről. Engem az irodalmon kívüli vélemény érdekelne. Kapott valaha az írásaival megszólított olvasóktól elgondolkodtató, zavarbaejtő leveleket?
Kaptam zavarbaejtő és bátorító visszajelzéseket egyaránt. Az Üdvözlégy utazás! megjelenése után jó félévvel érkezett egy levél egy történelemtanártól, azt írta benne, hogy depressziójából kigyógyította ez a katarktikus kötet. Egyszer pedig egy fiatal, veszprémi újságíró hívott fel azzal, hogy beszélgetést szeretne készíteni velem a Presztizs című helyi üzleti lap számára. Először elhárítottam a kérést, de végül ráálltam a beszélgetésre. Szakadó esőben, csuromvizesen érkezett, azt mondta, hogy leszállt a villamosról, mert túl lassúnak találta, és közben eleredt az eső. Kezébe adtam egy törülközőt, megszárítkozott, főztem egy teát. Mondta, hogy a napokban költözött el a szüleitől, hivatkozott egy novellámra, amelyet többször elolvasott és mindig elsírta magát rajta. (A szülő – gyerek viszonyt leíró, pontosabban anya-lány konfliktust elemző Beszélgetések terme című elbeszélésről volt szó). Jobban emlékezett a részletekre, mint én.  Megilletődötten köszöntünk el egymástól. Hosszú ideig vártam a jelentkezését, vagy az elkészült riportot, de soha többé nem jelentkezett. Kiderült, hogy ilyen nevű üzleti lap nincs sem Veszprémben sem másutt.  Olvasó volt, vagy fiatal író, gondolom.

Kötetein végigvonul egyfajta tragikusság, ami azzal, hogy bárki sajátjának érezheti, ünnepivé válik, egyetemessé. Mindig is a kiszolgáltatottság – kiszolgáltatott test, élet, körülmények – felé vonzódott? A derű, humor nem adhat komoly súlyt a versnek vagy novellának?
Így volna? Nem tudom. Talán csak divatossá vált a testről, köztük a test kiszolgáltatottságáról beszélni manapság. Verseimben a derű, – hogy nagyon poétikus legyek – átszűrt novemberi fényként jelenik meg. (Pilinszky mellett sok magyar költő, köztük én is novemberben születtünk.) Nem vagyok harsány alkat, az biztos, a vaskos humor aligha jellemző rám. A novellák zöme viszont gyakran ironikus, lidérces és humoros, vagy legalábbis a vershez képest az. Mindig törekszem viszont arra, hogy a kötetzáró verseim az elviselhetetlen feszültséget feloldják. S ez nem is esik a nehezemre. Van bennem valami ősbizalom, egyre kevésbé hiszek a halál és az idő hatalmában.  

„És megjön a tavasz, a fák/kihajtanak a váratlan hazugságra./Élni! – gondolom én is. Eső esik/langyosan, gyilkosan.” – írta Tükörfolyosó című kötetében. Mintha ügyes egyensúlyozást hajtana végre mindig: a bizakodás és a feladás, a fény és a sötétség között. Fontos, hogy egy apró kapaszkodó, egy halvány optimizmus, remény ott legyen?
Igen, erről beszélek. Fiatalkori köteteimben bátrabban voltam reményvesztett, az a fajta halálvágy, ami akkor töltött el,  már nem éltető erő számomra.

Ha túl lesz A sóbálvánnyal kapcsolatos könyvbemutatókon, beszélgetéseken, és elkészül a régen várt gyűjteményes kötet, a következő munkaállomás mi lesz?
Keresztury Tibor felkérésére összeállítok egy Pilinszky-estet. Ez lesz a Müpában színre kerülő nagy magyar költőket bemutató sorozat ötödik darabja. Összeállítom a Pilinszky verseket, próza- és naplórészleteket magában foglaló műsort, írok egy írói vallomásnak beillő bevezetőt. Megpróbálom megfogalmazni azt, hogy mitől válik egy nagy költő rokonunkká, személyes ismerősünkké.

Vezető kép: montázs Takács Zsuzsa archív képeiből


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 15
  •  
    15
    Shares