“A világ legjobb dolga magyarnak lenni!” – Kultúrpolitikai gondolatairól kérdeztük Szabó Lászlót

“Ahogy mi látjuk a világot, az követhető, példaadó, tiszteletreméltó, becsülendő, még akár csodálandó is lehet a világ számára. Ettől a csatától nem kell félni, sőt provokálni kell azt. Bele kell menni, helyet kell követelni magunknak. Ezért én a magyar kultúrpolitikát olyan típusúnak képzelem el, amelyik határozottan, keményen, harcosan mutatja meg azt, hogy mire vagyunk képesek” – fogalmaz a 061.hu-nak Szabó László producer, kommunikációs tanácsadó, aki tizenhárom pontban foglalta össze kultúrpolitikai gondolatait a Kommentár című folyóiratban. Miért van szükség harcos kultúrpolitikára? Milyen típusú kulturális termékekből érdemes brandet építeni? Járható út-e a magaskultúra popkultúrába való behúzása? Többek között ezekről kérdeztük Szabó Lászlót.

MM – 061.hu

Miért tartotta fontosnak e kultúrpolitikai kiáltvány megfogalmazását?
Nem szerettem volna, hogy kiáltvány legyen. Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője azt javasolta, hogy a kiáltvány szó legyen benne a címében, de aztán nem ezt választottuk, mert semmiféleképpen nem akartam, hogy bárki úgy gondolja, hogy harcba hívom, vagy buzdítom. Ez egy gondolatsor, ami a hosszú évek alatt, amióta kultúrával, közélettel foglalkozom, megfogalmazódott bennem, és semmi más célom nem volt vele, minthogy párbeszédet, vitát generáljak a kultúrpolitikáról, a kultúra helyzetéről, finanszírozásáról. Ez egy fontos ügy, amiről muszáj beszélni, és talán ki kell bontani néhány olyan dolgot, amiről nem feltétlenül esett szó az elmúlt években.

Az volt a célja, hogy rámutasson, Magyarországnak miképpen kellene pozícionálnia a saját kultúrpolitikáját a világban is és itthon is. Mikortól és miből eredeztethető az, hogy nem megfelelően pozícionáljuk a kultúrpolitikánkat?
Azt írtam, hogy jó, ha van egy központi gondolat, amely mentén meg tudjuk ítélni, hogy azokat a forrásokat, amelyeket a kultúrára fordít az ország, helyesen és jól költjük-e el. Nem feltétlenül az egyetlen igaz, vagy az egyetlen helyes gondolat az, amit én mondok, az azonban helyes, hogyha van valamiféle irányszabása annak, mire költjük el ezeket a forrásokat. Rengeteg dolgot jól csinál a magyar kultúrpolitika, eszem ágában sincs ezeket kritizálni, én nem kritizáló, hanem javaslattevő attitűddel léptem fel.

Azt írja, hogy a magyar kultúrának versenykeresőnek kell lennie, sőt provokálnia kell a versenyt. Miért?
A gazdasági válság, a háború, a pandémia, vagy a migráció mind-mind olyan globális folyamatok, amelyek mögött kulturális verseny van, ami arról szól, hogy kinek a kultúrája milyen mértékben lesz meghatározó a világ sorsát illetően. Ebben a kulturális küzdelemben – ami mögött nyilvánvalóan gazdasági és politikai érdekek is vannak – szerintem nekünk nincsen félnivalónk. Olyan erős kulturális gyökereink, olyan nagyszerű kulturális teljesítményeink voltak, vannak és lesznek, amivel bátran beszállhatunk ebbe a csatába, és bátran megmutathatjuk az erőnket.

Ahogy mi látjuk a világot, az követhető, példaadó, tiszteletreméltó, becsülendő, még akár csodálandó is lehet a világ számára. Ettől a csatától nem kell félni, sőt provokálni kell azt. Bele kell menni, helyet kell követelni magunknak. Ezért én a magyar kultúrpolitikát olyan típusúnak képzelem el, amelyik határozottan, keményen, harcosan mutatja meg azt, hogy mire vagyunk képesek.

A kultúra egyik legfontosabb feladata a közösségépítés. Ez a mostani individuum-fókuszú, széttöredezett társadalmi felfogásba, struktúrába hogyan fér bele?
Nagyon hiszek a közösségek primátusában az individuumok felett. Ennek sok oka van, nyilván van egy egyéni része: az én szocializációm, magatartásmintáim, örökölt dolgaim, tapasztalataim, amelyek azt mutatják, hogy egy meg egy az mindig több, mint kettő, meg az is, hogy azt látom a világban, hogy akik összekapaszkodnak, azok mindig többre jutnak. Ezért rettenetesen hiszek a nemzeti közösség erejében, és a kisebb közösségekben is, legyenek ezek civil, lakóhelyi, szakmai, vagy családi közösségek. Amikor arról beszélek, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, az nyilván egy közösségi, és nem egy individuális érzés. Individuálisan még senki nem érezte jól magát magyarnak. Akkor érezte magát jól magát magyarként, ha ezt közösségben tette. Ezért aztán a közösségek megerősítése és a közösségi lét primátusának a megmutatása szerintem az egyik legfontosabb dolgunk, ha már kultúráról beszélünk.

Kitér arra is, hogy azok a kulturális programok támogatandók, amelyek alátámasztják az imént elhangzott kijelentést, miszerint a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Idekapcsolódik a kultúrexport kérdése is, hogy mi az, amiből brandet kell építeni. Közzétett egy listát is ezzel kapcsolatban, nem kizárólagos ez így?
Példákat hoztam arra, hogy ‘a világ legjobb dolga magyarnak lenni’ érzést kiken keresztül lehet megmutatni. Arra mutattam rá, hogy azokat a magyarokat, akiket a világ magyarként ismer és tisztel – a józan és ízléses határokon belül, de keményen – építsük a világban. Mert ha megvan az az erőnk, hogy ezeket a “brandeket” magyarként ismeri a világ, akkor arra építenünk kell, és tovább erősíteni. Hogy pont azok-e az építendő brandek, akiket én fölsoroltam, azt nem tudom. Vannak erre szakemberek, akiknek van empirikus ismeretük erről. Ők majd eldöntik, kire vagy mire érdemes építeni. De az nem fog működni, hogy minden valamirevaló magyar kulturális teljesítményre brandet építsünk, mert az szétforgácsolja az erőnket. Meg kell találni azokat a lándzsahegyeket, amelyek segítségével a leghatékonyabban jutunk el a világ szívéhez. Az pedig, hogy azt állítom, hogy azokat a kulturális termékeket, produkciókat, ügyeket kell építeni, amelyek azt az érzést közvetítik, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, abból a tényből fakad, hogy a kultúrára fordítható források korlátosak. Nem lehet mindenre pénzt fordítani, ha így lenne, az körvonalazatlan kultúrtámogatási rendszert jelentene.  Fontos leszögezni, hogy egyáltalán nem gondolom azt, hogy a művészetnek és a kulturális termékek előállításának nem lehet szabadsága. Épp, hogy a szabadság mellett érvelek ebben a szövegben.

Mindenki olyan kulturális terméket és művészeti produkciót állít elő, amilyet csak akar. Abban azonban, hogy a nemzeti közösségünk támogatási forrásait, ha úgy tetszik, az adóforintjainkat mely kulturális termékek támogatására fordítjuk, abban kell lennie egy rendezőelvnek.

Idillikus vagy naiv elképzelés az ideológia-független, érdeksemleges, értékalapú kultúrában való hit?
Szerintem olyan nincsen, hogy érdek- vagy értéksemleges kultúra. Aki a kultúra területén alkot, az valamit akar mondani a világról. Művészeti-kulturális élmény akkor ér minket, ha miután megnézünk, elolvasunk, meghallgatunk valamit, az többé tesz bennünket, ami által többet tudunk a világról, mint annak előtte voltunk vagy tudtunk. Ha pedig a produkciómmal, alkotásommal akarok valamit mondani a világról, azzal biztosan értékeket fejezek ki, vagy erősítek meg, vagy utasítok el.

Nincs olyan kulturális termék, amely valamilyen módon ne akarna értékeket, érdekeket megmutatni, ha ezt nem akarja tenni, akkor az nem kulturális termék – legfeljebb szórakoztatás.

És ezzel nincsen semmi baj, mert mindenki szabadon fejezheti ki a gondolatait, értékeit, érdekeit. Tegye is ezt, elég nagy baj lenne, ha ez nem így lenne. Ha valaki veszi a fáradságot és megnézi, hogy csak a mai napon hányféle kulturális termék fogyasztására indulhat neki ebben az országban, a színháztól a mozin át a kiállításoktól a koncertekig, olyan színes világot találna, amilyen színeset soha korábban nem talált. Tehát a művészeti alkotás szabadsága Magyarországon nemhogy biztosított, hanem bizonyított. A kérdés csak az, hogy amikor egy közösség azon gondolkodik, hogyan fog megmaradni, és hogyan fogja a saját értékeit megmutatni, akkor ahhoz használ-e valamilyen vezérfonalat.

Demeter Szilárd nemrég egy interjúban így fogalmazott: “Terheltek a viszonyok a magyar elit tagjai között. Én még nem találkoztam olyan, a magyar elithez tartozó személlyel, aki ne lett volna megsértődve valakire tíz-tizenöt-húsz év, vagy ezer év távlatából.” Egyetért-e ezzel, illetve mit gondol, egy politikailag ennyire megosztott közegben hogyan lehet konszenzusra jutni, pláne olyan nem egzakt kérdésekben, amelyek a kultúra területén merülnek fel?
Valószínűleg nem lehet konszenzusra jutni. A kultúra a legszubjektívebb, legérzékenyebb területe az emberi létnek. Nincs olyan, hogy kitör a kultúrbéke. Nincs olyan, hogy mindannyian ugyanazt fogjuk gondolni arról, amit emberi kultúrának, vagy magyar kultúrának tartunk. Annak boncolgatásába, hogy a kultúrharcnak ennek milyen személyes, egzisztenciális, sértettségi, hiúsági okai vannak, nem mennék bele, egyrészt mert nem látom át, másrészt nem is nagyon érdekel. Nyilván én is látom ezeket a kultúrharcos helyzeteket, de úgy gondolom, nem baj, hogy ez így van. Nem baj, ha emberek vitatkoznak arról, mit gondolnak a magyar kultúráról, kultúrpolitikáról, kultúrfinanszírozásról.

Azt is említi, hogy nagyon fontos, hogy minél több “felhasználóhoz” eljusson a kultúra. Sok múlik a megfelelő csatorna megtalálásán. A magaskultúra popkultúrába való behúzása egy járható út?
Magyarországon a magaskultúra művelőinek szokásává, vagy beidegződésévé vált, hogy azt gondolják, elég, ha ők létrehozzák a kulturális terméket – ami egyébként lehet, hogy tényleg magas színvonalú és fontos -, ám úgy érzik, hogy tulajdonképpen szívességet tesznek a közönségnek azzal, hogy ők azt létrehozzák. A közönség pedig majd lesz szíves magától odatalálni ezekre a kulturális produkciókra. Jelzem tisztelettel és csöndesen, magától nem fog odatalálni. Hogyha nem értjük meg, hogy az évszámok kettessel kezdődnek, hogy a harmadik évezred zaja sokkal nagyobb, összetettebb és bonyolultabb, mint 20, 50, vagy 100 évvel ezelőtt, akkor a minőségi kultúra veszíteni fog az ócska szórakoztatóiparral szemben.

Meg kell találnunk azokat az eszközöket, amelyek segítségével hatékonyan, ízlésesen, tisztességesen lehet eljutni azokhoz az emberekhez, akik nyitottak a kultúrára, és azokhoz is, akik kevésbé. Ezeket nem használni bűn. Ezért beszélek arról a dolgozatomban, hogy a kulturális marketing ösztönzése, elvárása az egyik legfontosabb kultúrpolitikai feladat.

Az óvodában és az általános iskolában be kell vezetni a mindennapos művészeti képzést, írja. Ez régóta probléma, óriási elméleti, gyakorlati átszervezést, attitűdbeli változást igényel. Hogy látja, hogy állunk ezen a téren?
Ebbe az irányba már elindult a Nemzeti Alaptanterv, számtalan olyan részletet tartalmaz, ami arra vezet, hogy a művészeti képzést, a kreatív gondolkodás erősítését elhelyezze a magyar köznevelésben. Ez valóban nagyon átfogó kérdés, és én nem azért hoztam szóba, mert részletes megoldást tudnék ajánlani, egy érzést fogalmaztam meg. Az elmúlt két évtized egyik legfontosabb köznevelési döntésének tartom a mindennapos testnevelés bevezetését, de legalább ennyire fontosnak tartanám, hogy egy óvodás vagy egy iskolás mindennapjaiban jelen legyen a művészettel való találkozás. Nem hiszem, hogy van olyan óvodás vagy kisiskolás, akinek a lényét ne érintené meg a művészet valamelyik ága. Hogy ez mozgásművészet, képzőművészet vagy éppen a zene, az mindenkinél más és más. De ha a köznevelés alsó szintjein minden áldott nap találkozik egy gyermek a művészetek egyik ágával, akkor biztos, hogy erre rezonálni fog. És ha ezt a rezonanciát elindítjuk, akkor bízhatunk benne, hogy felnőtt korában is dobogni fog benne.

Fotó: Horváth Péter Gyula