“A zenés műfajoknak soha nem fog leáldozni” – Interjú Novák Eszterrel

“Nem vagyok rest ötödször, tizedszer is lebuktatni őket, ha úgy érzem, hogy valami sántikál, vagy egy könnyebb, régebbi eszköztárból dolgoznak” – mondja Novák Eszter a Kaktuszvirág című darab próbafolyamatáról, amelyet december 3-án mutatnak be a Belvárosi Színházban Kovács Patrícia és Ötvös András főszereplésével. A Színház és Filmművészeti Egyetemen is tanító rendezővel többek között arról beszélgettünk, miért definiálhatatlan a zenés színház kifejezés, és hogy mennyire érhető tetten a rendezéseiben a családjából hozott folklórkincs.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Ennek a komédiának a zenés feldolgozása számos alkalommal volt már látható a hazai színpadokon, ám a Broadway-változatot most először mutatják be Magyarországon. Milyen előképe volt a Kaktuszvirágról? Látta a ’69-es filmet?
Persze, hogy láttam. Az én korosztályomban ki nem látta Walter Matthaut, Ingrid Bergmant és Goldie Hawnt? Mikor gyerek voltam, karácsonykor mindig levetítették a tévében. A másik kapcsolódásom ehhez a műhöz, hogy 1991-ben Zsótér Sándor első nagyszínpadi rendezése Nyíregyházán A kaktusz virága volt, amelynek én készítettem a koreográfiáját. De ez már nagyon régen volt… Azt hiszem, volt már prózai változata is Magyarországon, de talán nem ez a Broadway-verzió. Egyébként eredetileg ez egy francia darab, a Broadway-re a fordítással együtt átírták, és aztán ez lett a világszerte gyakrabban játszott változat, ezt fordította le most Zöldi Gergely.

Kovács Patrícia, Novák Eszter és Ötvös András a Kaktuszvirág próbáján (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Mi fogta meg ebben a szövegben?
Kifejezetten színészekre kerestünk darabot: Kovács Patríciára, Ötvös Andrisra, Schruff Milánra, és nagyon szerettem volna valami olyat, aminek már a címe is hívogat, aminek megörül a néző. Emellett általunk is szerethető történetről van szó, én úgy hívom ezt, hogy lélektani bulvár. Egy nagyon jól megírt, hihető, és jól képviselhető, de mégis mulatságos és elrajzolt történet egy megrögzött agglegény fogorvosról, egy “aggleány” fogorvosi asszisztensről, szeretői viszonyokról, a házasságtól való félelemről, féltékenységről.

Kovács Patrícia azt mondta Önről: „vele dolgozni mindig olyan, mintha egy színészkurzust is elvégeznék a próba mellett, mert az, ahogy ő alkot, frissen tartja a kreativitásomat. Őt egyszerűen nem tudom átvágni…” Azt mondta, Öntől mindent elfogad, még azt is, ha kritizálja, márpedig sokat kritizálja.
A kritikus a színházi alkotófolyamatra, a rendező-színész viszonyra nem a megfelelő szó. Persze, bizonyos értelemben az a dolgom, hogy kritikus legyek, de nem ez a fő megközelítés. A cél, hogy a színész minél jobb legyen a szerepben, és ez nem tűri az őszintétlenséget. Az a felelősségem, hogy felszabadult, eredeti és mély legyen, jelenidőben dolgozzon, el tudja mondani a világról egy szerepen keresztül, amit gondol, képviselni tudja közös szándékainkat, és ez kizárja azt, hogy ne azt mondjuk egymásnak, amit látunk, és hogy ne közelítsük egymáshoz a gondolkodásmódunkat, a színházi ízlésünket. Patrícia arra gondolt, hogy én nem vagyok rest ötödször, tizedszer is lebuktatni őket, ha úgy érzem, hogy valami sántikál, vagy egy könnyebb, régebbi eszköztárból dolgoznak. De ez minden színésznél és minden rendezőnél így van. Nálam is. Ha nem vagyunk jó passzban, akkor használjuk a jól bevált eszközeinket, tehát igazából nem kell nagyobb munkát végeznem egy színésszel, mint önmagammal. Saját magamon is észre kell vennem, ha csuklóból csinálok valamit, vagy a paneljeim közül rántok elő egyet. Talán az a jó szó, hogy búvárkodunk ilyenkor.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Zene és tánc is lesz a darabban?
Nem klasszikus értelemben vett zenés darabról van szó, de sok zene van benne, valamint lesz egy kicsi és egy nagy bárjelenet, ahol maga a szöveg is megköveteli, hogy táncoljanak a színészek. Bóbis László nagyszerű kollégám készítette a koreográfiát, amin nagyon jól szórakozunk, mert kifejezett kutatómunkát végeztünk a hatvanas-hetvenes évek fordulóját jellemző, rock and roll utáni, fura, félelektronikus, féldiszkó zenék világáról, és a korabeli mozgáskultúráról. Azért választottam ezt a világot, mert sok minden nem mesélhető el 2019-ből nézve – vonalas telefon van a darabban, a házasság is még kicsit mást jelentett még akkoriban. Viszont ami vicces benne, hogy ez a hetvenes évek eleji világ, a retro ma elképesztően divatos. Nagyon sok pénzért lehet most ilyen ruhákat, ruhakiegészítőket, és retro bútorokat venni! Tehát az, ahova elhelyezzük az előadás világát, az a legtrendibb közeget fogja létrehozni.

Ön szerint mennyire van igény ma zenés színházra? Illetve milyen zenész színházra van szükség?
Szerintem sokkal tágabb lett a zenés színház fogalma. Irdatlan mennyiségű a klasszikus zenei színpadi műfaj az operától a musicalig, a zenés játékon, a diszkómusicalen át az operettig. Másrészt, most már majdnem minden színház zenés színház. Annyira tág lett ez a fogalom – szerencsére -, hogy már-már definiálhatatlan. Ha azt mondom egy előadásra, hogy nem zenés, akkor arra gondolok, hogy klasszikus értelemben véve nincsenek benne számok, szövegek és számok nem váltakoznak, nincs zenés finálé, mindemellett az előadás mégis tele lesz zenével. Ma már nagyon ritka az olyan előadás, ahol valamiképpen nem fogalmazunk zenével. Sok rendezőnek van saját zeneszerzője, én például sokszor dolgozom Lázár Zsigával, de ott van mondjuk Pintér Béla, akinek szintén zenések az előadásai, pedig nem ez az első dolog, ami az embernek eszébe jut a darabjairól. Szerintem most már inkább színházról, nem zenés színházról kellene beszélnünk, és természetesnek venni, hogy a színház egy olyan hely, ahol többnyire zenével is találkozik a néző. Úgy gondolom, a zenés műfajoknak soha nem fog leáldozni, ezeknek van a legnagyobb közönsége, nem csak Magyarországon, hanem Európában is. Tizenöt-húszezer forintos jegyárak mellett mennek ezek az előadások telt házzal az Operettszínházban, vagy a Madáchban. Persze, mindig van egy fiatal, ellenálló réteg, aki ezt a műfajt megveti, mert nem tudja, mi az, és hogy mennyire nehéz ezt jól csinálni. Ahogyan azt sem, mennyi örömöt tud okozni egy-egy igényes megközelítése a zenés műfajnak.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Óriási folklór tudásanyagot hoz otthonról (Eszter édesapja Novák Ferenc Tata Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, édesanyja az októberben elhunyt Foltin Jolán Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus – a szerk.), ez megmutatkozik a rendezői munkájában?
A Kaktuszvirágban nyilván nem! (nevet) Az igaz, hogy a kultúrának ezt a szegmensét, a folklórral és a néprajzzal való találkozást volt szerencsém nagyobb dózisban kapni, ugyanakkor édesapám és édesanyám könyvespolcáról emeltem le Thomas Mannt is. Én nem ezt találom egy különös szerencsének ebben, hanem a szintézist, hogy soha nem merült fel bennem, hogy egy magyar népdal eléneklése bármiféle ellentmondásba keveredhetne mondjuk Kant filozófiájával. Ez sokakban felmerült, sőt, még ma is egy létező “hitvita”. Persze, kultúrtörténetileg a 19. század közepéig minimum vissza kellene mennünk, hogy a népi-urbánus vitát boncolgassuk… De vannak élő példák erre, mint én is, aki bármikor bebizonyítom, hogy ez a legnagyobb ostobaság. Visszatérve a kérdésre, volt már rá példa, hogy használtam ezt a nyelvet az előadásomban, ha a téma megkívánta, van, amikor eszembe se jut, olyan viszont nincs, amikor nincsen bennem. És pipa is vagyok, mikor elvitatják tőlem a magyarságomat… Őket mind szívesen megkérdezném, vajon el tudnak-e énekelni háromezer magyar népdalt, mert én szívesen megteszem.

Nemrég az édesapjával beszélgettem, valahogy úgy fogalmazott viccesen, rövid pórázon van tartva a gyerekei által.
Ezt mondta? (nevet) Hát…Vannak már egyezségek, hosszú útra már nem megy egyedül, maximum Nagyváradig, de én már annak sem örülök igazán. Ugyanakkor azt is értem, hogy ez az utolsó szabadságmorzsája, és ezt nem akarja elveszíteni. Elképesztő formában van egyébként szellemileg és fizikailag egyaránt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

2019-11-29T13:15:07+01:00 2019. november 28.|