“A zenész életem, ami a múltam igen nagy részét jelentette, befejeződött” – Interjú Nagy Gergely íróval

Nagy Gergely író, a nagy sikerű Angst című regény szerzője, számos képzőművészeti projekt szervezője, az egykori Eat Me! és a Kimnowak basszusgitárosa. Évek óta nem adott életjeleket egyik zenekar sem, de nem volt még kimondva: feloszlott az Eat Me!, és soha nem lép fel már a Kimnowak. A beszélgetésből kiderül: most már ez is hivatalos. És az is, hogy elkészült Nagy Gergely új regénye, a Hilversum

POÓS ZOLTÁN – nullahategy

dsc33762007-ben, tehát nyolc éve jelent meg utoljára regényed. Közben írtál egy újat. Mi az oka annak, hogy ilyen nagy idő telt el a két mű megszületése között?
Nem siettettem semmit. Eltelt némi idő az Angst után, mire nekifogtam valami másnak, és itt a mást hangsúlyoznám, mert tényleg eltérő hangon szerettem volna megszólalni, továbblépni. Elég hosszan dolgoztam, több nagyobb szakaszban, és egy viszonylag terjedelmes, bonyolult és részletgazdag szöveg lett az eredmény. Közben velem is történtek dolgok, változott a magánéletemben sok minden, és persze folytattam a napi munkát, szerkesztőként és újságíróként. A munkaidőm pedig nem mindig nyolc órás, inkább – hogy is szokták mondani ezt? – felfelé nyitott rendszer.

Mit lehet tudni az új könyvről? Ami megjelent belőle, abból arra következtethetünk, hogy családregény lesz. Irásaidban vastagon benne volt egyfajta viszony a tömegkultúrához, most viszont sokkal intimebb világot tártál fel. Voltak ennek a nehézségei?
Valóban a családi múltban kezdtem kutatni, történetek, mozzanatok, alakok után – de a szándékom nem egy családregény volt. A könyv teljes egészében fikció. Inkább motívumokat, szereplőket kerestem, és olyan tényeket, amelyek a fikciót megtartják a hátukon. A kutatás éppen azt mutatta meg, hogy egy szétszórt, kelet-közép európai családfa nem is foglalható bele egyetlen konzekvens narratívába. Így rövidebb szövegek egymásutánja a könyv, különálló novellák, de a szöveg olvasható regényként is. A időrenddel szabadon bántam, az események és személyek közötti rejtett kapcsolatokat kerestem. A kutatás része volt sok minden. Interjúztam a szüleimmel, felkerestem helyeket,  például apámmal is, illetve egyedül is. A szüleim emlékeire nagyon kíváncsi voltam, fotók, dokumentumok kerültek elém, sokat segített, hogy anyám precízen archivált és rögzített dolgokat, mindazt, ami a felmenőitől rá maradt. Apám pedig – aki nemrégiben hunyt el – egy memoárt hagyott hátra fiatal éveiről. Ezt már régebben megírta, de igazából a könyvem írásának idején mélyedtem csak el benne. Hihetetlen részletekkel van tele, főként a világháborúról, az ötvenes évekről és 1956-ról, amikor ő egyébként katonaiskolás volt, majd a felkelőkhöz állt, és ott volt az események sűrűjében. Más is van a családban, aki fegyveres harcokban vett részt 56 októberében, az ő emlékeit is használtam. De nagyon érdekelt anyai nagyapám nővérének alakja, gyerekkorom meghatározó Terka nénije, valamint az ő férje is, aki zsidó munkaszolgálatosként halt meg, nyoma veszett – feltételezésem szerint – valahol a talán kevéssé ismert, de rettenetes események helyszínét jelentő Mühldorf környékén, Németországban. Bohém, életvidám ember volt, nagyon szomorú, hogy nem ismerhettem, egyetlen fényképét láttam csupán. Nagyon izgatott a dédapám, aki jogászember volt, beutazta a Monarchiát, több helyen élt és dolgozott, és valahogy az ő életében megjelent az a tágasság és nagyszabású lehetőség, amit a Monarchia jelentett. Szóval, nem akartam családregényt, de persze egy család körvonalai rajzolódnak itt ki. Amikor mindez együtt volt, akkor kellett formát, nyelvet találnom a szövegemhez. A történeteket egyetlen szubjektum éli végig, kor nélküli, azaz végtelen időben élő személy, akinek a neme is változik az elbeszélés során, hol férfi, hol nő. Kiadója még nincs – remélem, lesz.

covers_10704Még néhány éve működött az Eat Me! nevű formációtok, Kozma Orsi énekesnővel. Kijelenthető, hogy megszűnt a zenekar? Ha igen, miért oszlott fel? Zenélsz-e azóta?
Az én zenész életem, ami a múltam egy igen nagy részét jelentette, befejeződött. Zenélni persze szeretek, de az intenzív zenekari munka és létforma az Eat me! feloszlásával véget ért. A zene hiányzik, az életforma nem. 2011-ben az Eat me! két tagja, az énekesnő és a billentyűs távozott, őket nem sikerült pótolni, így nem folytattuk tovább. Nagyon élveztem, főleg a koncerteket, az Eat me! felszabadult módon játszott, rengeteg improvizálással, véletlennel. Tulajdonképpen tánczene volt, az elektronikus folyamatzenék belső logikáját használó számokkal. Ez némi ellentmondásba is került a dalformával, mert azt azért megpróbáltuk megtartani. Élőben viszont össze lehetett kötni a dalokat, és egy zenefolyam lett, én legalábbis így értelmeztem a dolgot. Most mindenki mást csinál, Orsi – akit szinte még gyerekkorából ismerek, és ebben a zenekarban hihetetlenül jól működött, teljesen eltávolodva a popénekesnői szereptől  –, visszatért a jazz-hez, Bálint hangkísérletekkel, zeneszerzéssel foglalkozik, most éppen Svédországban, Gábornak, a billentyűsünknek van egy stúdiója, közben hanggal és fénnyel is dolgozik, kurzusokat tart. Feri, a dobosunk több bandában is játszik. Amit sajnálok, az a közeg. Az Eat me! hozzákötött bennünket egy burjánzó szubkultúrához, a Keleti Blokkban próbáltunk és dolgoztunk, a Cökxponban léptünk fel rendszeresen, azok a közösségek nagyon izgalmasan működő színtereket hoztak létre. Ebben jó volt otthon lenni. Skizoid állapot is volt számomra, mert napközben dolgoztam a szerkesztőségben, este ültem a Blokkban egy elfüggönyözött próbateremben, vagy a Cökiben barkácsoltam valami zenét a többiekkel. Egészen más arcok és életek, egész más idő. Most már nem biztos, hogy bírnám ezt a kettős létformát.

A Kimnowak zenekar basszusgitárosa voltál. Néhány éve elhunyt szólógitárosotok, Pribil György. Bár soha nem mondtátok ki, de a halálával biztosra vehető, hogy nem áll össze a zenekar…
A Kimnowak az ifjúkorunkat jelentette, és az már elég régen volt. A csúcsidőszaka már vagy húszéves történet, 95-99 közt volt a zeniten. Utoljára 2003-ban készített lemezt az a zenekar, szóval, ez valóban a múlt. Amikor befejeztük, nem volt benne a levegőben sosem, hogy folytatjuk, a nosztalgia nem érdekelt bennünket. Időben lett vége, és így fiatal bandaként marad meg az akkori közönség emlékezetében is. Gyuri másfél éve bekövetkezett tragikus halála végképp múltidőbe tette. Az emlékére rendezett koncerten játszottunk mi is, egy ólomnehéz estére emlékszem. Nagyon nehéz megemészteni, hogy egy társunk meghalt. Én úgy igyekszem megőrizni, ahogy megismertem, 1990 júniusában, Berlinben. Egy Rolling Stones koncerten ismerkedtünk meg, csavarogtunk a városban, és a zenéről beszélgettünk. Energikus, pozitív, nyíltszívű, kirobbanóan tehetséges emberrel találkoztam akkor.

A Könyvjelző című lap főszerkesztője vagy, az itt eltöltött néhány év alapján mit gondolsz a magyar könyves szakmáról? Mi változott meg mondjuk csak az elmúlt 4-5 évben a korábbi tendenciák óta? Milyen irányok jellemzik a kiadókat, vannak-e pl. felépített szerzők, művek itthon is, vagy ez inkább csak a fantázia világába tartozik, hiszen a nagy kiadók vezetői rendre cáfolják, hogy ők „felépítenének valakit”…
Ebben nem tudok nagyon okos lenni. Szerkesztőként egy nagy könyvkiadó- és terjesztő csoport magazinját készítem. Ez amolyan „brand magazin”, a kiadói csoportban megjelenő könyvekkel foglalkozunk, és imázst építünk. Persze itt könyvekről van szó és nem tusfürdőről, a könyvek ürügyén pedig társadalmi témákról lehet értelmesen beszélni, úgyhogy ez nem rossz munka. Hogy a könyvmarketing miként fejlődött, milyen volt tíz éve, és milyen most, azt nem tudom. Könyveket eladni ma nehéz – bármi egyebet is nehéz eladni –, úgyhogy a kiadók persze, hogy megpróbálják felépíteni a szerzőiket, bármit is jelentsen ez. Hol profibban csinálják, hol kevésbé. Kemény sales-munka, ahogy látom. Egyre több, irodalmon kívüli szempont dönt. Olyan, mint a pop ipar, és nem csak azért, mert egy csomó író hirtelen gitározni kezdett. Hogy a nagy terjesztői és kiadói tömbök jót tesznek-e a könyvpiacnak, azzal kapcsolatban vannak fenntartásaim.  Most minden két nagyvállalat szembenállásról szól, ki nyomja le a másikat, kinek hány boltja nyílik és hol, és ez beteg helyzet. S mintha pont az irodalom és az írók érdekét nem nézné senki. De hát ez a versenyalapú piacgazdaság, ha jól értem, ezt akartuk, minálunk ez ilyen lett.

Benne vagy az artPortal, a 0 négyzetméter (0m2) projektekben, és az OFF-Biennále Budapest szervezésében. A képzőművészeti látásmód hatott a regényírásra is? Ha igen, hogyan?
Írok és szerkesztek alapvetően. A kortárs művészet mindig is érdekelt, a kulturális intézményrendszer, a kulturális politika pedig akkor kezdett mélyebben érdekelni, amikor a hvg.hu-nál dolgoztam. Ezekről a témákról kezdtem írni, ezt a területet figyeltem. Az artPortal-nál szerkesztek, harmadmagammal – újabban remek szerzők gyűltek a website köré. Fejleszteni kellene, amihez most forrásokat keresünk. A 0m2-nél pedig írok, ezt a projektet fiatalok hozták létre, és megtisztelő, hogy bevettek. Csoportban dolgozunk, mindent megbeszélve. És ingyen. Művészetkritikai website, kulturális politikával is foglalkozik – ami egyébként az artPortal-on is fontos téma. A kortárs művészetben megvan az a rezisztens magatartás, amire most nagy szükség van. A színtér mögül eltűnt egy egész intézményrendszer, mindent nulláról kell kezdenie. Keményen ellenáll a homogenizáló, a kultúrát leuraló kormányzati törekvéseknek. Ellenkulturális, underground pozícióba került, és tudatában is van ennek.  Kritikus és szubverzív, ahogy kell. Az OFF-Biennále Budapest pedig ebből a helyzetből született, és óriási eredménynek tartom. Öt hét alatt 160 esemény, rengeteg hazai és külföldi művésszel, a művészeti civil szféra önépítő munkájával. Az OFF tudatosan nem működött együtt az állam intézményeivel, nem pályázott közpénzre, önkéntes munkával lett európai színvonalú esemény. Én az OFF kommunikációjában dolgoztam, nagyon nagy élmény és tapasztalat volt.

Édesanyád művészettörténész, a szobrászat komoly hazai szaktekintélye. Bizonyára sokat tudsz te is a szobrászatról, mégsem nyilvánulsz meg gyakran szobrászatot érintő kérdésekben. Miért?
A szülői indíttatás inkább élményvilágot jelent, nem annyira lexikális ismereteket. A szobrászatról keveset tudok, a látásmód viszont abszolút beépült. Minthogy anyám egyedül nevelt, gyerekkoromban mindenhova vitt magával. A fő területe a magyar szobrászat története, de írt sok mindenről, így a hetvenes években ott voltam egy csomó megnyitón, művészeti eseményen, a nyolcvanasokban pedig egyre inkább önállóan. Láttam Erdély Miklós performanszt az FMK-ban, és jelen voltam az első budapesti magán lakásgaléria, a Rabinec megnyitásán. Gyerekként megismerhettem Maurer Dórától Birkás Ákosig több művészt a ma is aktív, idősebb generációból. De a mamám elvitt Bizottság koncertre is, még a lemezük megjelenése előtt.  A legendás székesfehérvári múzeum megnyitóin rendszeresen ott voltunk, bevillan, ahogy tízévesen Vilt Tiborral beszélgetek egy húsleves fölött, egy hosszú asztalnál ülve. De rémlik Anna Margittal való találkozás is. És persze anyám ismerősi körével, művészettörténészekkel, Zádor Anna, Gábor Eszter, Passuth Krisztina, András Edit, más-más generáció, de egytől-egyig nagy nevek azon a területen. Zádor Anna a szomszéd házban lakott – ma emléktábla őrzi ott a nevét –, nála volt tévé, nálunk nem, oda mentünk át többször, ha akadt valami néznivaló műsor. Ezek mind meghatározó élmények. A képzőművészet közelsége természetes volt, még akkor is, ha odahaza egyetlen mű sem lógott a falon, jellemzően a művészettörténésznek nem volt soha pénze műveket vásárolni. Úgyhogy viszonylag hamar fogalmat alkothattam a hazai értelmiségi pozíciókról is – ezek nemigen változnak, ahogy nézem.

Dramaturg szakon végeztél. Hiányzik a színház világa? Ahhoz képest, hogy erről komoly szakmai tudásod van, mégsem a színház, hanem a képzőművészet felém vetted az irányt. Miért?
Az előbbiek alapján talán érzékelhető a közeg, amelyben szerencsém volt felnőni. Ezt tényleg nagy szerencsének tartom. Később jelentkeztem ugyan a művtöri szakra, de végül nem azt végeztem el, hanem a dramaturgia szakot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amit akkor még főiskolának hívtak. Merthogy az írás nagyon érdekelt, kezdettől, és úgy tűnt, a színházban egyesül egy csomó minden, ami izgat, kép, zene, szöveg – a színházban pedig a dramaturg az, aki a szöveggel foglalkozik. Voltak színházi munkáim, de végül nem ragadtam meg abban a közegben. A képzőművészet látásmódjai viszont beépültek a fejembe, és az életem egy pontján ez végül is visszaköszönt. 1999-ben, az alakuló Műértő című folyóirathoz – ez a HVG kiadó projektje volt, és ma is az –  elhívott Bartholy Eszter. Máig hálás vagyok neki, hiszen azóta is írok a lapnak. Egy ideig állásban is voltam ott, de nem sokáig, mert 2000-ben elkezdtem a hvg.hu-nak dolgozni, ami pár ajtóval odébb volt ugyanabban az épületben. Korábban is írtam jobbra-balra, de ezekben az időkben dőlt el, hogy újságíró leszek, viszonylag későn – csak hát én, közben ugye zenéltem, és az a létforma száz százalékot kíván. Aztán az is eldőlt, merre visz az érdeklődésem. A hvg.hu-nál eleinte mindent írtunk, majd specializálódtunk, és a szerkesztőségben mindenkinek lettek saját témái. A kulturális politikára és a vele határos ügyekre, kultúra és pénz, kultúrák és szubkultúrák, én tűntem alkalmasnak, más nem is foglalkozott vele – kevesen írnak ma is erről. Ha úgy tetszik, tudtam olvasni ezt a kottát.

Fotó: Hajdú András / archívum

 

 

 

2018-10-18T20:40:40+02:00 2015. július 21.|