“Abszurditás lenne, ha tagadnám a prózám személyességét” – Beszélgetés Bartis Attilával

Napokban jelent meg Bartis Attila A vége című új regénye. A könyv szerint egyetlen mondattal is ki lehet végezni egy népet, de mi van, ha a mondatok nem ítéletet akarnak felettünk mondani, még csak nem is vádiratok. Már a tanúk meghallgatása is rengeteg sok tanulságul szolgál, az ítéletalkotás pedig úgyis az olvasó dolga. A Marosvásárhelyen született szerzővel beszélgettünk.  

PZL – 061.hu

Itt csahol mellettünk Iván nevű kutyád, aki feltűnően hasonlít A vége című új regényed borítóképén látható kutyára…
Szűcs Attila képe sok évvel ezelőtt készült. Ha jól tudom, Iván születésekor már kint volt a festmény New Yorkban. Eredetileg Goya kutyája lett volna a könyvön, csak a Prado megbolondult, és eszement jogdíjat kértek a képért. Akkor kétségbeestem, más borítóval el se tudtam képzelni a könyvet. Aztán rátaláltam Szűcs Attila kutyájára, és azóta mérhetetlenül hálás vagyok a Pradonak.

Bartis Attila 19-HPGY

1988 óta ismerlek, de nem tudtalak volna kutyával elképzelni…
Nagyon sok minden megtörténik az emberrel, amit mások se tudtak róla elképzelni, meg ő sem tudta elképzelni önmagáról. Például senki sem tudta volna elképzelni rólam, hogy huszonkét évesen apa leszek. Ahogy 2011 Karácsonya előtt eszembe nem jutott volna, hogy valaha kutyám lesz. Aztán Karácsonyra kaptam Rékától, a lányomtól egy kutyakölyköt.

Minden regényed borítóján festmények láthatóak. Ez azért furcsa, mert fotózol, több tízezer fényképet készítettél már. Miért nem saját fotót használsz, vagy éppen másokét? Miért mindig festményeket?
Ez kétségtelenül így van, csak én ezen még soha nem gondolkodtam. Biztos lehet erre valami okos választ találni… Például, hogy egy fotográfia esetében nagyon nehéz elvonatkoztatni az ábrázolt valóságától. Ha még egy festmény esetében is annyira erős lehet a valósággal való összevetés kényszere, hogy rögtön a kutyámra asszociálsz, akkor ez hatványozottan így működik a fotográfia esetében. Beszűkít. Meder lesz, nem ártér.

A félemem bére című Clouzot-filmben, a Guatemalában dekkoló Mario párizsi metrójegyet őriz magánál… Mi a te „metrójegyed” Jáván?
Hajlanék rá, hogy kapásból elhárítsam a kérdést azzal, hogy rossz a párhuzam. Én is láttam a filmet, és az alaphelyzet a filmben az, hogy valaki mindenestől szakít az előző életével. Az én helyzetemben ez fel sem merült. Jáva része az életemnek, nem pedig szakítottam az itthoni világommal. Ezért nem vittem magammal semmit, ami kifejezetten arról szólt, hogy úgymond utolsó kapaszkodóként kössön az itteni élethez. Másrészt a tárgyakhoz való viszony – ami ugye az egyik legnagyobb rabság is tud lenni – sem stabil dolog, az is változnik idővel. Itt van ez a bogár formájú kitűzőm, ami már nagyon régóta megvan. Néhányszor szinte elveszítettem, például Párizsban eltörött a tűje és leesett. Még bele is rúgtam, azt hittem, söröskupak, de fennakadt egy csatorna rácsán. Kivert a víz, amikor megláttam, hogy a szkarabeusz. Ehhez képest a múlt héten Osztravában egyszer csak azt látom, hogy nincs meg a bogár. Körülbelül öt másodpercig tartott a nagy érzelmi válság, után egyszerűen elfelejtettem. Pedig évekkel ezelőtt még megbolondultam volna, ha elvesztem. Amikor hazajöttem, és megláttam, hogy ott maradt a másik zakóm hajtókáján, persze megörültem neki, de nem kavart fel különösebben a dolog. Miközben egy olyan családi ékszerről van szó, aminek számomra szinte olyan erős szimbolikus jelentősége van, mint egy jegygyűrűnek. Szóval, a tárgyakhoz való viszony is meg tudott változni. Jáván az egyik legnagyobb felszabadító élmény az volt, hogy a szobámban nem volt más, csak gyékény, párna, és egy maszk a falon.

Bartis Attila 20-HPGY

1989-ben miért nem szerkesztettétek tovább CÉH című irodalmi lapot, ami az első három szám alapján akár a Nappali Ház konkurense is lehetett volna
Ennek mindennek előtt technikai oka volt. A kiadvány apám egyesületének, az Összmagyar Testületnek volt a lapja, amit az akkor még létező Pallas Lap és Könyvkiadó jelentetett meg. Amikor megszűnt a Lapkiadó Vállalat, szinte megszűnt a lap is. Apám később más helyekről szedte össze pénzt, de a lapot haláláig kiadta. A végén már személyi hitelt vett fel a nyomdaszámlák kifizetéséhez. Kemény Istvánnal közösen az első három számot szerkesztettem. Addig rajtunk kívül senkinek nem volt beleszólása a lapszerkesztésbe, négy oldalt fenn tartottunk az egyesület hírei számára. Ha ez a rendszer így marad, akkor egészen biztosan vittük volna tovább, de aztán az új támogatóknak mások lettek az elvárásaik, ők azt akarták, hogy az egész lap az Összmagyar Testületről szóljon, és ezzel kizáródott a lehetősége, hogy mi ezt a munkát folytatni tudjuk. Az már nem a mi lapunk lett volna.

Amikor 1990 őszén keresztelőre hívtad a barátaid, mindenki ledöbbent, mert az esemény valójában az esküvőd volt. Mi volt az, amivel legjobban meglepted a környezeted? Voltak még más, „performance” jellegű motívumok is az életedben?
A számodra, vagy a többi jelenlévő számára az lehetett éppenséggel performance, de az én számomra az esküvő volt, életem egyik legfontosabb pillanata. Lehet, hogy ma szeretik performance-nak hívni azt, amit egyszerűen csak játéknak hívott az ember… abban sokkal inkább volt játék, de anyagi megfontolás is. Nekünk akkor mindenre futotta, csak arra nem, hogy esküvőt rendezzünk. Így aztán persze lemaradtunk a nászajándékoktól is, mert senki nem tudta, hogy esküvőre jön…Benne volt az is, hogy mi ezt valóban szerettük volna összekötni Réka lányom keresztelőjével. Sok pappal beszélgettünk, akik nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nekünk már gyerekünk van. Aztán megismerkedtünk egy olyan pappal, aki végül a lányom keresztapja lett, és ő adott minket össze. És neki teljesen jogosan az volt a kérése, hogy válasszuk külön a két szertartást. Először legyen az esküvő, amihez nekem abszolválnom kellett az elsőáldozást és a gyónást, majd utána tartsuk a keresztelőt. A házasság tervét sikerült annyira titokban tartanunk, hogy a tanukon kívül senki nem tudta. Még apám, és a feleségem anyja számára is ott, a templomban derült ki, hogy esküvőre jöttek.

A Félelem bére után idézzünk be egy másik filmet is, a Nagyítást! Több tízezer negatívod van, gondolom, nem is nagyítottad le mindet… Volt arra példa, hogy évek múlva mégis lenagyítottál valamit, és felfedeztél valami különös részletet…
Pár héttel ezelőtt régi képeket nézegettem. Azt látom, hogy ez itt Palmyra, ez pedig Aleppo, itt jártam Kemény Istvánnal 1993-ban, és ezek a helyek már nem léteznek.

Egyszer említetted, hogy néha fél napig is írsz egy képeslapot, a regényeid is hosszú évekig írtad. Akkor miért vállaltad el az ÉS-tárcákat, amiket 2-3 hetente rendszeresen le kellett adnod?
Sokat gondolkodtam, hogy el merjem-e vállalni, és aztán nagyon megszenvedtem azt az időszakot. Kizárólag azért mondtam igent, mert azt éreztem, hogy kötet lesz belőle. És persze, rajtam kívül megszenvedte még Dérczy Péter, az ÉS akkori prózarovat szerkesztője is, aki sok ősz hajszálat köszönhet a Lázár apokrifeknek. Én viszont mérhetetlenül hálás vagyok neki, mert nagyobb szabadságot kaptam, mint ami általános a tárcarovatnál. Volt olyan szöveg, például az Idefent balsors, odalenn sorstalanság, amely meghaladta a normál terjedelmet, és átszerkesztették az oldalt, hogy húzás nélkül megjelenhessen.

Bartis Attila 22-HPGY

Ide, a Vas utcába jövet eszembe jutott, hogy Budapest egyik legnyomorúságosabb környéke lett a Blaha és a Rákóczi út. Mindkettőhöz közel laksz. Talán az idegenség érzése összefügg a sztrádává alakított, huzatos Rákóczi úttal…
Ez egészen biztos, hogy nem így van. A Budapest-idegenség nem a Rákóczi úttal volt összefüggésben, hanem az otthontól való elszakítottsággal, azzal, hogy nem mehettem haza Marosvásárhelyre. 1990-től már hazamehettem, ez ugye a rendszerváltás kezdete, akkor volt egy rövid, eufórikus időszak, akkor még a várost is jobban szerettem, aztán elkezdődött egy erőteljes kiábrándulás, ami a mai napig tart. Én a Vas utcát szeretem, nehezen tudom elképzelni, hogy ez a lakás ne maradjon meg. Másrészt nem szeretnék kizárólag itt élni.

Az Amiről lehet című kötetben arról beszélsz, hogy ahogy a ruhatárad, úgy az otthonod sem változik. Ez alapvetően az ún. konzervatív habitus sajátja. Akkor miért változtattad ilyen sűrűn a lakcímed? Mondom, nem tudnám elképzelni, hogy a Vas utcai lakást mindenestől felszámoljam, és Alcsútra kiköltözzek. Ahogy azt sem, hogy mindenestül elhagyjam Magyarországot, és elköltözzem végérvényesen Jávára.

Azt is mondtad ugyanott, hogy „…nem tudom elképzelni, hogy magyar nyelvterületen kívül éljek.” Már hosszú ideje kívül élsz
Azt nem tudom elképzelni, hogy végérvényesen. A vége háromnegyedét Jáván írtam, ráadásul munka közben sokkal inkább nyelvterületen belül voltam, mint Berlinben, mert egy szűk, ottani magyar közösség vett körül.

Ha egy magyar író eljut DAAD ösztöndíjjal Berlinbe, vagy elutazik Kínába, majdnem biztos, hogy meglátszik a soron következő írásán. Te sokfelé jártál a világban, Berlintől az Egyesült Államokon át Jáváig, mégsem érezhetőek feltűnően az adott kultúra sajátosságai…
Ez csalóka dolog. Ez azon múlik, hogy milyen szűrőkön mennek át a dolgok, van, ahol kisebb, máshol nagyobb az áttét. Itt most kapásból fel tudok sorolni tíz olyan történetet, ami egészen biztosan nem lenne benne ebben a könyvben, ha nem Jáván írom, hiszen ottani élményekből származnak, de ugyanúgy be tudom azonosítani, hogy mi az, ami Berlinből származik. A nyugalom előtt nem írtam olyan szöveget, aminek Budapest lett volna a helyszíne, holott azt a könyvet 2000-ben írtam, és 1984 óta éltem Budapesten. Nem merném azt mondani, hogy ha még írok valamit, annak nem lesz a kínai, a jávai, a berlini létnek sokkal látványosabb nyoma.

A séta című könyved fürdőhelyi környezetben játszódik. Ezzel kapcsolatban jut eszembe: nehéz lenne téged fürdőnadrágban elképzelni…De sporthoz sincs semmilyen viszonyod…Az írásra és a fényképezésre fókuszál szinte minden az életedben, sehol semmi lazázás, meccsnézés…
Ez nem biztos, hogy így van. Valószínűleg több fizikai munkát végeztem, mint sok velem egykorú pályatársaimat. Jáván az elmúlt évben 13.000 kilométert motoroztam, úgy, hogy előtte az életben soha…Nem vagyok egy nagy íjász, de sokkal inkább jelen van az én életemben, mint a tiédben. Vágok fát, ások kertet, szükség esetén legyalogolok napi negyven kilométert.

Vadat például lőttél?
Az íjászat rituálé, nem feltétlenül az ölésről szól. Hogy mást ne mondjak: az íjból lett az összes vonós hangszer. Eddig hál’ Istennek sikerült elkerülnöm, hogy állatot öljek. És ehhez a továbbiakban is ragaszkodnék.

Az sincs előttem, hogy te egy rockkoncerten lennél…
Későn költöztél fel Budapestre. A nyolcvanas évek második felében talán nem volt olyan Európa Kiadó-koncert, amelyiken ne lettem volna ott. VHK-ra, Neurotikcra is rendszeresen jártam, de 1990-ben megszületett a lányom, és ez radikálisan átírta az addigi életmenetem.

Jelentett számodra valamit később a populáris kultúra? Próbáltad a lépést tartani, ahogy nőttek a gyerekeid?
Esztétikai szempontból elég gátlástalan vagyok, mondhatni: mindenevő. De a trendek önmagukban soha nem érdekeltek. Igen, tudomásul vettem a nyolcvanas években, hogy az vesz körül, ami. Akkor sem voltam sokkal beavatottabb, mint most. Annyival tudok most többet arról az időszakról, mint amennyire jelen voltam benne. Most meg azt látom, hogy pont a gyerekeim fedezik fel újra a régi zenéket…Például ott voltam az utolsó Neurotic-koncerten, utána évtizedekig nem hallottam a számaikat, majd egyszer csak a gyerekeim kezdték el hallgatni, úgy hogy nem tőlem kapták… Alapvetően Bachot hallgatok, de nem kapcsolom ki a rádiót, ha éppen Madonna szól.

A nyolcvanas évek második felében egy Bajcsy-Zsilinszky úti antikváriumban dolgoztál. Került a kezedbe egy-egy olyan képeslap, könyves bejegyzés, aminek különös jelentőséget tulajdonítottál? Megtaláltam például a Vergilius Aeneis-ának első magyar fordítását kéziratban. Annyi szépséghibája volt, hogy németből fordították magyarra. Ha dedikált Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, vagy éppen Márai kötetek kerültek a boltba, nem feltétlenül kerültek az üzleti forgalmazásba, mert megvettem őket rögtön. Ezekre ment rá a fizetésem.

A Kemény Istvánnal közös interjúkötetedben meglepő módon tárulkozol ki. Megbántad-e ezt az elmúlt években?
Nem bántam meg. Egy regény miatt egyébként sokkal meztelenebbnek érzem magam, mint a beszélgetős könyvben. De ez nem az exhibicionizmusról szól, ez a szakma ilyen.

De a próza az próza, a figurákat eltartja magától az író, némileg más koordináták közé helyezi… Sérülékeny, érzékeny állatfajta vagyunk, számtalan pajzsra van szükségünk. Ez a fajta eltávolítás okos, jól megideologizálható önvédelem, ami sok esetben legitim, más esetekben csendesen ingatom a fejem, amikor valaki azt mondja, hogy neki a szövegéhez semmi köze, mert az csak egy regény…Amit én írok bizonyos esetekben nem sokban különbözik egy szabad ötletek jegyzékétől. A személyesség nem azonos az önéletrajzisággal, utóbbi alapvetően eseményfüggő. A személyesség az érzelmekről szól, a világhoz való viszonyról. Abszurditás lenne, ha tagadnám a prózám személyességét. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiadtam a kezemből a szöveget, nincs ráhatásom, mi történik.

Valamikor a kilencvenes évek második felében járt nálad Térey János. A beszélgetés közepén leszakadt a csillár, és pont az asztalok mellett csapódott be. Volt olyan is, hogy a Golyó nevű festő barátoddal egyszer majdnem összeverekedtél, és a feszültségtől elpattant a helységben a villanykörte…Mennyire jellemző az életedre, ez a misztikus áramkör?
Annak a bizonyos csillárnak üvegharang burája volt, és nem tört el, pedig kb. három métert zuhant…  Amióta valamennyit éltem Távol-Keleten, még inkább megváltozott a megmagyarázhatatlan jelenségekhez való viszonyom. A nyugati kultúra mérhetetlenül tudomány-centrikus. A tudományosság alapja a megismételhetőség, a mérhetőség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ami így nem vizsgálható, azt gyakorlatilag ignoráljuk. A távol-keleti kultúrák nem így működnek, ott a racionális és az irracionális egyazon emberen belül sokkal inkább megfér békében egymással, mint nálunk, ott ez nem jelent problémát. Jáván minden további nélkül előfordul az, hogy játékfilm forgatás közben egyszer csak kiderül, hogy azért nem sikerül már harmadszorra sem a felvétel, mert ott ül egy autó hátsó ülésén egy pocsong, azaz egy halott szelleme. Ezért abbahagyják a forgatást aznapra és hazaküldik azt a száz embert, és folytatják másnap.

Honnan tudják, hogy ez az izé ott van?
Valaki meglátja. Mondjuk az egyik legnagyobb indonéz rendező. Ez a nyugati világban elképzelhetetlen, hiszen van egy költségvetés, olyan pedig nincs, hogy ott ül egy szellem a kocsiban. Egy tanárnő próbált meggyőzni, hogy menjek el az iskolájába angolórát tartani. És hiába igyekeztem lemondani, nem volt elfogadható érv, hogy nem tudok jól angolul. Háromszor illedelmesen próbálkoztam, aztán eszembe jutott, hogy azon az úton láttam pár napja egy motorbalesetet: Azt mondtam, hogy az rosszat jelent, és nem szeretnék azon az úton motorozni. Abban a pillanatban megértette, nem is erőlködött többet. Ez ott ez egy legitim érv. Nyugodtan az lehetne nálunk is.

Volt, hogy ez a misztikus áramkör látható is lett?
A regényben szerepel egy zu nevű, érthetetlen jelekkel teli, érme nagyságú fadarab. Valójában is létezik, nagyanyám tulajdona volt, aki egy plébánostól szerezte, de senki nem tudta, hogy valójában micsoda. Aztán néhány éve Szárhegyen egy reggel egyszerűen arra ébredtem, hogy ez egy kínai sakkfigura. A szomszédomnál volt internet, megnéztem a Wikipédián a kínai sakk figuráit, és talált… Évtizedekig nem tudtuk, hogy micsoda, és egyszer csak megálmodtam…

És melyik figura volt?
A paraszt. Soha nem játszottam kínai sakkot, nem ismertem a figuráit, de valahonnan a semmiből jött ez a felismerés, ami igaznak bizonyult. De mesélhetek még. Jáván egy szinte teljesen üres szobában éltem, csak egy wonosoboi maszk volt a falon, ami már hónapok óta ott lógott a hátam mögött. Egyszer rátaláltam egy másik maszkra, amiről sokáig nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, mert volt bennem valami zsigeri ellenállás is vele szemben. Miközben vonzott is. Megvettem, hazavittem, letettem a földre, nekitámasztva a falnak. Este, amikor hazamentünk, a felső maszk leszakadt a falról, és kettéhasította a falnak támasztott maszkot. Itthon ez véletlen. Jáván ez természetes.

Fotók: Horvát Péter Gyula

2018-10-18T20:40:08+02:00 2015. november 16.|