Szinetár Dóra az elmúlt 30 év legkedvesebb musical emlékeit gyűjtötte össze Újratervezés című lemezén. Az énekesnő több száz dal közül választotta ki az albumra kerülő tizennégyet, amelyek mindegyikéhez személyesen is kötődik. Március 18-án a kollekciót a Virtuózok zenekarral egy szimfonikus koncert keretében mutatja be a Budapest Kongresszusi Központban. Szinetár Dórával beszélgettünk.
PÁN – 061.hu
Mikor legutóbb beszélgettünk, szó volt arról, hogy szerzői lemezzel állsz elő, amelyen olyan alkotókkal dolgozol együtt, mint például Müller Péter Sziámi.
Még nem tartok ott. Rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg azért nem találom a tovább vezető utat, mert ahhoz, hogy az ember továbbmenjen, előbb meg kell fogalmaznia azt, hogy hol van. A színházi koncertműfaj – ahogy mondani szokták – „a pillanat művészete”, ez addig tart, amíg ott vagyunk, azok látják és hallják, akik a nézőtéren ülnek, és maximum az emlékeikben él tovább az, hogy valaki játszott valamit egy színházban. Az Operett Színház Rómeó és Júlia DVD-jének a legnagyobb tanulsága mindannyiunk számára az volt, hogy azért lett az előadás annyira ismert, mert egyszer csak valami megfoghatóvá vált és megragadt egy hordozón, ami nem jellemző egy színházi előadásra. Ezen a nyomon elindulva az ember tudja, hogy akkor tehet le valamit erre az amúgy nem létező asztalra, ha az egy adathordozóra, CD-re, DVD-re felkerül. Fel tudtam mutatni eddig négy duett lemezt, amiket nagyon szeretek, és vállalom a mai napig, de hogy önmagam mit csináltam az elmúlt 30 évben, azt nem tudtam megmutatni egy kézbe vehető tárggyal.
És most hogy megjelent, innen már könnyebb továbblépni?
Volt egy olyan ember a környezetemben, aki megkérdőjelezte, hogy egyáltalán megtörtént-e ez az egész… Annyira materiális világban élünk, hogy ha nem tudsz tárgyakat felmutatni, amik bizonyítanak valamit, akkor azt is mondhatják, hogy az nem is úgy volt, vagy kinek számít ez ma már. És volt bennem egyfajta bizonyítási vágy is, hogy azt tudjam mondani: kérem szépen, ez mind volt, még ha csak egy töredéke is a pályámnak. Ez az én lelkemnek kellett, hogy azt mondhassam: én ez vagyok. Fel tudok mutatni vagy tizenöt CD-t, amin énekelek, de az utolsó Szinetár Dóra-lemezen, ami csak az én albumom volt, a Buli után a takarítás volt a legnagyobb sláger… Ennek a dalnak az égvilágon semmi köze azokhoz a dolgokhoz, amiket az elmúlt harminc évben csináltam.
Milyen szerkesztési elveket vettél figyelembe, amikor összeállítottad az albumot?
Magam elé tettem az életrajzom, és végignéztem milyen előadásokban játszottam, és arra gondoltam, hogy amelyik előadásról eszembe jut valami, mert az nekem egy erős zenei élmény volt, akkor azt a zeneművet körüljárom. És az sem volt fontos, hogy a kiválasztott dalt annak idején nem én énekeltem, az számított, hogy úgy érezzem, hogy az adott előadáshoz nekem a mai napig közöm van. Csak olyan nagyon erős hatású dalokat választottam, ahol az ember vagy sírni akar, vagy nevetni, vagy gondolkodni. Sok nagy ívű, szép musical dal van, amelyekről azon kívül, szépen éneklik, semmi nem jut eszedbe róluk…
A jogtulajdonosok ragaszkodtak ahhoz, hogy kottahűen énekelj?
Életemben ilyen kompromisszummentes lemezt nem tartottam a kezemben, senkinek és semminek nem kellett megfelelnem. Ha megkapja egy előadó a produkció jogát, akkor úgy adja elő, ahogy akarja. Én technikailag sokkal egyszerűbben éneklem ezeket a dalokat, mint ahogy sokan előadták. Nem hiszek abban, hogy állandóan hajlítgatni kell a hangokat, mint az amerikai pop-nótákban, a Jézus Krisztus Szupersztárban ez jól áll Júdásnak, de nem kell mindent túlbonyolítani.
Ha színpadon énekelsz, ott minden teátrálisabb. Egy stúdióban más a tér, nincsenek girlandok, az egész csak rólad szól…
Ilyen jellegű dalok feléneklésénél rá szoktak szólni az emberre, hogy nem a színházban vagy, hogy sok, hogy szélsőséges, de én úgy gondoltam, hogy azt is el kell énekelnem, amit a lemez hallgatója nem lát. Szerintem semmi nem sok, ha igazi.
Régóta énekelsz musicaleket, hogy látod a műfaj tart valahonnan valahová? Milyennek látod az elmúlt negyed századot?
Hiszek abban, hogy a saját fejlesztésű közép-európai darabok életben tudják tartani a műfajt. Ha pusztán az számítana, hogy az amerikai utcai popzene hogy mászik fel a színházak színpadaira szegényes zenei világ jönne el… Hiszek a klezmer musicalben, szeretném, ha Boban Markovics írna egy musicalt, szeretem Szakcsi világát…Szomorúan gondolok arra, ami a kinti világban, a popban történik, de azért a Jégvarázst én is szeretem, a Legyen hót azért el szoktam énekelni gyerekkoncerteken. Nagyon remélem, hogy a Magna, vagy akár a Tankcsapda és a Quimby is írnak majd musicalt.
Hogy sikerül megőrizni ezt a gyermekien naiv rácsodálkozást a világra, miközben a színház kulisszái eléggé kemények…
A férjem azt szokta mondani, hogy én egy klasszikus idealista vagyok. Tényleg, én bármiben képes vagyok hinni, bármire rá lehet beszélni. Amikor felébredek az első gondolatom az, hogy mit várok az adott naptól. Minden nap van valami, amiért érdemes felkelni és elindulni… Nyilván nagyon jó dolgom van, mert van két gyerekem, egy édes férjem, két egészséges szülőm, szóval értük megéri felkelni. Bárminek lehet örülni, és bármit lehet várni. Például tudom, hogy együtt ebédelek az édesanyámmal, hogy beadjuk Zorka német füzetét a tanárának, amibe tegnap rajzolt, és nagyon büszke rá… Minden reggel úgy ébredek, hogy a következő jó dologra készülök. Egy nap rengeteg jó dolog történik az emberrel… Nekem fontos az is, hogy akikkel vagyok, azok legyenek jelen a normális világunkban is. Sok kollégára igaz, hogy „szegény elhitte hogy nagy sztár”. Én sosem hittem el, tisztában vagyok azzal, hogy hol a helyem a világban. Ha valaki képes attól megilletődni, hogy egy zenés darab tasprendjében tapsolnak, nos, az zavarba ejtő. Itt élünk Magyarországon, fontos, hogy két lábbal álljunk a földön, becsüljük meg a körülöttünk levőket, a sikereinket és a lehetőségeinket, és keressük a mindig tovább vezető utat.
Képek: Szinetár Dóra archív