A jelenleg ösztöndíjjal Berlinben tartózkodó Dragomán György író több nagysikerű, világszerte elismert regény után novelláskötettel jelentkezett. Rendszerújra című kötetéről, a novella előnyeiről és a szabadságról is kérdeztük A fehér király és a Daniel Kehlmann által nagyra becsült Máglya szerzőjét.
AYHAN GÖKHAN/IZSÓ ZITA – 061.hu
A 2015-ben megjelent Oroszlánkórus volt az első novellásköteted, és most jött ki a második. Olyannyira rákaptál a műfaj ízére, hogy a mai napig nem szabadulsz tőle?
Mióta tollat vettem a kezembe, írok novellákat, sőt, azt is mondhatjuk, soha nem ültem le úgy írni, hogy most nekivágok egy regénynek, hanem mindig egy-egy novellát próbáltam csak megírni – persze előfordult, hogy ezek a kis szövegek aztán vaskos regényekké nőtték ki magukat. A fehér király és a Máglya is így keletkezett, és amíg ezeken dolgoztam, persze végig írtam novellákat is. Azt gondolom, íróként az ember nagyobb kockázatot vállal és többet tanul egy novella megírásából: a kis térben minden szónak tétje van, de ugyanolyan intenzív világteremtési munkát követel. Ahogy mondani szoktam: minden novellám mögött ott kell lennie egy regénynyi titoknak. Tulajdonképpen már A fehér király után volt már egy jó kötetre való közölhető novellám, de megvártam vele a Máglya megjelenését – és persze addigra már több kötetre való szövegem is volt. A válogatás adta magát, két különböző hangú kötet született.
A regénynél bevethető trükkök, megoldások a novellánál is működnek?
Nem hiszek abban, hogy az irodalomban különböző trükköket kellene alkalmazni, mert nem bűvészek vagyunk, hanem művészek. A kis tér fegyelemre és alázatra tanít. Ami a regényhez képest egyszerre előny és hátrány, hogy minden szövegben nagyon erősen ott a kudarc lehetősége, minden megírt novellára jut legalább kettő, amit ki kell dobni, de legalább a kudarc pillanatnyi fájdalmát elviselhetővé teszi, hogy jó esetben nincs mögötte hosszú évek munkája. Persze vannak olyan novelláim is, amelyek hosszú évek alatt készültek el, reménytelen megtorpanások és kétségbeesett várakozások kellettek ahhoz, hogy végül olyanná érjenek, amilyennek lenniük kellett. Emögött a könyv mögött tizenöt év munkája van, és azt hiszem jót tett neki a várakozás, az írások valahogy összeértek, nagyon egységes könyv lett, és ez az egységesség azért különösen izgalmas, mert hiába rajzolódik ki a novellák mögött egy számomra is meglepően koherens világ és világkép, mégsem kellett őket beleerőszakolni egy regény szerkezetébe.
Felfedezhetőek közös pontok az elmúlt tizenöt évben, amiktől egységesek a Rendszerújra szövegei?
Amikor úgy láttam, végre eljött az idő, hogy kiadjak egy novelláskötetet, és elkezdtem szerkeszteni az Oroszlánkórust, gyorsan rájöttem, hogy van egy kötetnyi olyan írásom, amelyeket összefűz a zene, és az is látszott, hogy a novellisztikámnak van egy kafkai, disztópikusabb vonulata, olyan írásokból, amelyekben így vagy úgy, de szinte mindig a szabadság a tét. Mindegy, hogy a jövőben vagy múltban, nagy térben vagy kisebben játszódnak ezek az írások, de mégiscsak egytől egyig arról szólnak, hogy valaki, akár az élete árán is, megpróbál szabadulni a honvágy, a szerelem vagy éppen a konkrét börtön rácsainak fogságából. A kötet szerkesztésének a végére ez annyira nyilvánvaló volt, hogy az alcímben is tematizáltam, hiszen a Rendszerújra szó alatt nem egyszerűen az áll, hogy „novellák”, hanem az, hogy „szabadulástörténetek”.
A kötet fülszövege szerint ebben a könyvben megint a szabadság a tét, a rendszerek jönnek és mennek, épülnek és pusztulnak, de a legfőbb kérdés mindig az, hogy mit tehet bennük, alattuk vagy éppen felettük az ember. Mi a novellák tanulsága, van még kitörési lehetőség?
A kötetnek valóban van egy jelentős disztópikus olvasata, egyes írásai akár a tudományos fantasztikum felől is megközelíthetőek. Nem zárkózom el attól a felelősségtől, hogy megpróbáljam megérteni a disztópia létrejöttének emberi és technikai feltételrendszerét. A sima biológiai test is lehet a szellem börtöne, de mi van akkor, ha magát a testet is áttechnizáljuk, ha létrejön az ember és a technika már-már szimbiotikus kapcsolata? Mi történik, ha ebbe az irányba visz az előttünk álló elkerülhetetlen technikai evolúció? Mostanában sokat beszélgetek tudósokkal – hálózatkutatókkal, történészekkel, evolúció-biológusokkal és társadalomkutatókkal –, és ezek a beszélgetések fel-felébresztik a bennem szunnyadó filozófust, mert sokáig filozófusnak készültem, az etika, az ismeretelmélet és a társadalomfilozófia érdekelt, az egyetemen is ezt tanultam, és amikor úgy döntöttem, hogy író leszek, és mégsem Hume írásaiból doktorálok, hanem inkább Beckettel és a regényírással kezdek intenzíven foglalkozni, akkor is tudtam, hogy csak egy időre fogok búcsút inteni a direkt filozofálásnak. Most, hogy ezeket az írásokat kötetbe rendeztem, látom, hogy milyen erősen munkáltak bennem végig a metafizika alapkérdései. Az irodalom eszközeivel nagyon izgalmas válaszokat lehet adni azokra az alapkérdésekre, hogy mi az ember, mi a szabadság és honnan hova tartunk, akár ezer szóban is meg lehet próbálni választ adni arra a kérdésre, hogy mi lesz akkor, ha nem mi döntünk a saját életünkről vagy halálunkról, hanem egy algoritmus. Sokszor jutottam arra, hogy a tökéletes rabság, vagyis az ideális disztópia technikai feltételei tulajdonképpen már adottak, és izgalmas volt egymástól nagyon különböző hősök sorsán át újra és újra megvizsgálni, hogy innen hogyan és miként lehetséges mégiscsak a kitörés vagy a szabadulás.
Kialakulhat-e érvényes, minden közeg számára érthető és használható szabadságfogalom, vagy ennyire nem egyszerű a dolog?
Az a jó az irodalomban, hogy az elsődleges célja nem a fogalmi definíció. Megengedhetem magamnak, hogy minden történetben másképp, vagy akár újra is definiáljam a szabadságot, hol a fantázia kiteljesedéseként, hol a rabság vagy a félelem hiányaként, hol a hatalomnak való ellentmondás puszta lehetőségeként. Igazából nincs is szükségünk egyetlen örök érvényű szabadságdefinícióra: az, hogy a szabadság meghatározásának kísérletébe sok irányból indulva, változatosan, újra és újra belebukhatunk, az talán önmagában is azonos a szabadsággal. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik az elejétől végig elolvassák ezt a könyvet, sőt, azok is, akik csak néhány novellát olvasnak el, akár véletlenszerűen fel-felcsapva itt-ott a kötetet, többet fognak tudni arról, hogy mi a szabadság, mint olvasás előtt, még akkor is, ha ők sem lesznek képesek arra, hogy rövid és frappáns választ adjanak a mibenlétét firtató kérdésre. Én abban hiszek, hogy ahhoz, hogy szabadok lehessünk, folyamatosan gondolkodnunk kell a szabadság mibenléte felől: ha egyszerű választ tudnánk erre adni, azzal éppen a mélyen átélt és megélt szabadság lehetőségétől fosztanánk meg magunkat. Régi nyelvészeti közhely, hogy az inuitoknak negyvennél is több szavuk van a hóra – azt hiszem, szabad emberként nekünk is legalább ennyi különböző szóra lenne szükségünk a szabadság meghatározásához; hiszen nagyon mást jelent a szabadság egy sötétzárkában, és mást abban a fajta rabságban, amit mondjuk az irracionális féltékenység jelent.
Nyilatkoztad korábban, hogy egyszerre több regény ötlete is foglalkoztat. Kezd már valamelyik megvalósulni?
Hogyne! Több regényen is dolgozom párhuzamosan, ez korábban is így volt. A legizgalmasabb A fehér király és a Máglya után következő harmadik könyv, az így keletkező lazán értelmezett trilógia befejező darabja, de régóta dolgozom egy polgárháborús városregényen, és van egy harmadik könyv is, amiről egyelőre nem szeretnék beszélni. Természetesen nemcsak regényeken dolgozom, van egy, a Rendszerújrához érintőlegesen kapcsolódó heti tudományos-fantasztikus novellasorozatom, a Qubit.hu portálon futó A fényes jövő, ahova már egy éve minden héten írok novellákat, ezekből is össze fog hamarosan állni egy könyv, és közben egy esszékötetre és egy gasztronómiai tárgyú kötetre is készülök. Ebből is látszik, hogy A fehér király és a Máglya közti kilenc évnyi szünetben mennyit dolgoztam, és azóta a munka még intenzívebbé vált. Nagyon remélem, hogy a következő években egymás után jelennek majd meg ezek a sokáig párhuzamosan készülő szövegek.
Fotók: Szabó T. Anna