“Meg merem kockáztatni, hogy a végzős zenekaraink bármelyik magyar zenekarnál jobban játszanak. Ezek a fiúk, lányok az én értékrendem szerint sokkal értelmesebb dolgokat hoznak létre, mint az éppen futó, nagyon sok pénzt kereső, színpadon álló kollégák” – mondja a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója, akit az általa alapított, nagy presztízsű zeneiskoláról, zeneiparról, és arról is kérdeztünk, lesz-e valaha az országban Rockzene Tanszék. A Hobo Blues Band és a P. Mobil egykori basszusgitárosával, a Máté Péter-díjas Póka Egonnal beszélgettünk.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
Szeptember 6-án, pénteken a magyar rockzene egyik legkiemelkedőbb művének tartott Vadászat című Hobo-album dalai csendülnek fel a Barba Negra Trackben, a tematikus esten Ön is játszik. Hogy emlékszik vissza az azóta kultikussá vált, idén 35 éves lemez elkészítésére?
Nagyon jó időszaka volt ez a zenekarnak, Tátrai Tibivel közel voltunk egymáshoz, rengeteg időt töltöttünk együtt: egyrészt a koncertezéssel, másrészt volt a Rábánál egy háza, egy elvarázsolt kis ház az erdő közepén, ide jártunk le horgászni, itt fejeződött be a zeneszerzés része a dolognak. Hobótól megkaptuk a benne már régóta érlelődő szövegeket, rakosgatta egymásra az apró darabokat, ami aztán egy nagy koncept-lemezzé állt össze. Eleve duplának készült, ami nem volt túl gyakori akkoriban, volt egy íve a dolognak. Ilyen jellegű anyagok ma már sajnos nem készülnek. Azok a kompozíciók, amiket alkotnak, nem olyan témák köré szövődnek, amelyekről érdemes lenne tizenvalahány számon keresztül beszélni. A Vadászat viszont ilyen: a szövegek irodalmi értékűek, a zene pedig meghaladta a korát. Ebben nagy szerepe volt annak a rengeteg időnek, amit ráfordítottunk. Itt már nem gyakorolni kellett, hiszen Tibivel mindketten kész muzsikusok voltunk, hanem a szilánkokat kellett jól összerakni. Aztán egy hosszú stúdiómunka következett, ahol valamilyen szinten magunkra voltunk hagyva. A dobos, Döme Dezső alkalmazott muzsikus volt ebben a dologban, túl sokat nem rakott hozzá, Hobo és Bill felénekelte a dalokat, őket instruálni kellett természetesen, a számtalan hangszer és a hangszerelés pedig Tátrai Tibi és az én kezem nyomát viseli. Sokat dolgoztunk rajta. Annak ellenére, hogy a Hobo Blues Band formáció sosem volt egy dédelgetett kedvenc az újságírók körében és más fórumon sem, több ízben olvastam, hogy ezt tekintik a legjobb magyar lemeznek. Persze, minden szubjektív, és nem is verseny ez, de az jelent valamit, ha sok muzsikus egybehangzó véleménye szerint ez egy jó, és a közönség körében is mind a mai napig népszerű lemez.
Megváltozott a világ, vele együtt a rockzenei szcéna is, de miért nem születnek ma már ilyen nagyívű munkák? Miért tesznek bele kevesebb melót?
Annak idején a Hungaroton tisztességtelen szerződéseket kötött a zenekarokkal, kizsákmányolta őket, de ebben az országban ez egyébként is gyakori volt. Senkit nem fizettek meg rendesen. Aztán a rendszerváltás után beözönlött a tőke és a volt lemezgyári alkalmazottak a rádiós szerkesztőkkel karöltve kiadókat hoztak létre. Ez egy piacorientált hozzáállás, itt egész máshol vannak a hangsúlyok, a művészi értékek hátrébb kerültek a sorban. Percemberkékről beszélünk, akiket használnak, kifacsarják belőlük, amit lehet, aztán eldobják őket. Ma már azt mondjuk, hogy zeneipar, ami nehezen illeszthető a nehézipar és a könnyűipar közé, de valóban van ilyen. A szervezők, a kiszolgálószemélyzet, a logisztika, a hangosítás, a rendezvények helyszíneinek a felépítése, mind-mind nagy volumenű cégeket jelentenek, megint más kérdés, hogy ők egy személyben meghatározzák, hogy merrefelé menjen el egy projekt. És ott van a média is, ami karöltve dolgozik velük. Annak idején, amikor az Illés zenekar megnyerte a Táncdalfesztivált 1966-ban, másnap már tele volt a naptáruk! Egy televíziós megjelenéssel azonnal országos ismertséget lehetett szerezni. Ma már annyi televíziós csatorna van, hiába mennek el valamelyikbe játszani, arrébb kapcsolják, és néznek valami mást. És itt van a komplett nyugati paletta, amit el akarnak adni, és el is tudják adni.
Ez baj?
Nem, ezzel nincs különösebb baj, de minden ország a saját kultúráját kellene, hogy védje. Minden népnek megvan a maga kultúrája, és mindent a saját helyén kellene kezelni. Jó dolog, hogy van zsiráf az állatkertben, de a zsiráfok a szavannán érzik jól magukat, ott az igazi megnézni őket, ahol tudnak vágtatni. Vagy, ha kíváncsi vagyok a keleti népek kultúrájára, akkor elmegyek egy kiállításra, vagy odautazom és megnézem. Imádom Prága óvárosát, ahol pici boltok vannak, Amszterdamba és Londonba is szerettem járni, de ma már mást tapasztalok ezekben a városokban: multikulti, nagyon urbanizálódott helyek lettek ezek, és ez nem biztos, hogy jó. Ugyanez vonatkozik a zenére is: egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre, és azok a fiatalok, akik a meggazdagodás reményében, és nem az elhivatottság mentén próbálnak muzsikusok lenni, meg akarnak felelni a szerkesztők igényeinek, a trendeknek, és egyforma dolgokat csinálnak. Négyéves korom óta foglalkozom zenével, ami mind a mai napig átszövi az életemet. Jó a memóriám, olyan dalokat tudok, amiket nem is ismerek, csak gyerekkoromban hallottam őket a rádióban, lehet ez klasszikus zene, akár régi slágerek. A mostani szerzők munkáiból nem tudok idézni semmit, mert egész egyszerűen nem ragadnak meg. Nincs egy melódia, egy harmóniasor, kizárólag a külsőségek számítanak. Ez olyan, mint a búcsú a faluban, ahol megy a parasztvakítás. Az egész ország ilyen, a kulturális része legalábbis a búcsú felé megy.
Közben azt látom, hogy egy Deák Bill koncerten üvöltik a Rossz vér összes versszakát, vagy egy Hobo-n a Mesél az erdőt, ahogy a hatvanas generáció, úgy a tizenévesek is. Mintha lenne rá igény: a nagyívű, alapos zeneművekre.
Engem ez éltet. Nagy számban jelentkeznek hozzánk a fiatalok, pedig pontosan tudják, hogy ez nem egy sztárcsináló iskola. Egy biztos: hiteles emberek dolgoznak itt, és semmiféle gőg nincs bennük, a segítés szándékával állnak egymáshoz. Van egyfajta küldetésünk is, mert meg kell mutatnunk azt a fajta szeletét a muzsikának, amit gondosan eltitkolnak, amit megpróbálnak leradírozni. Mert a zeneipar képébe nem illik bele Jimi Hendrix, az LGT, vagy a Hobo Blues Band. Lady Gaga kell, aki mondjuk, nem a legjobb példa, mert ő pont egy kiemelkedő muzsikus. De hosszasan lehetne sorolni azokat az amerikai, vagy angol zenekarokat, akik soha semmi értelmeset nem csináltak, de volt bennük valami érdekes, nagy volt az orruk, vagy három szemük volt, és erről megjegyezték őket. Emlékszem, amikor a Dal című eurovíziós verseny sok-sok évtizeddel ezelőtt elindult, még rendes zenekarok szerepeltek benne, és jó dalok is jöttek ki, az ABBÁ-tól kezdve Elton Johnig sok mindenki fellépett itt. Ma ez a verseny már csak egy látványshow, egy mérhetetlen nagy utazó cirkusz, ahol az utolsó szögig le van gyártva minden. Durva milliárdokba kerül, de számomra értékelhetetlen. Villognak a fények, mindenhol led-fal van, de nem kéne kiszorítani a dologból a muzsikát…Nagyon jó, hogy vannak fesztiválok, profi hangosítók, színpadok, de a táplálkozási lánc utolsó láncszeme a muzsikus… Nem kell, hogy így legyen, mert ha muzsikus nincsen, akkor produkció sincsen.
Ha valamit az ‘eurovíziós’ jelzővel illetünk, az már eleve a ciki kategória.
Mint a Boney M, ami a cikinek volt a fokmérője, mondtuk is annak idején, hogy “na, ez annyira ciki, mint a Boney M”, ma meg már klasszikusnak számít…Nekünk mindig azt mondták, hogy bezzeg a mi időnkben. Amikor fiatal zenész voltam, megfogadtam, hogy én soha nem fogok ilyet mondani a következő korosztálynak. Minket a hajunk miatt, a farmer miatt, és még ezer dolog miatt támadtak, volt egy csomó, a kommunista diktatúrából származó sztereotípia, reflexből működött a megbélyegzés. Rá kellett jönnöm, a művészetekben egymásra épülnek dolgok. A zenészek például, ha nem ismerik Csajkovszkijt vagy Beethovent, akkor szegényebbek, ugyanígy a festészetben is. Szerintem Picasso azért tudott így festeni, mert megismerte a realista, az impresszionista és a többi irányzatot. Ami értékeket hordoz, annak igenis tudni kell a történetét. Van, hogy itt, az iskolában a gyerekek hoznak egy dalt, amire szinte már rá se ismerek. Mondom nekik, de hát ez nem így van! És kiderül, hogy ez egy feldolgozás. Aztán meghallgatjuk az eredetit, hogy annak idején a szerző hogy írta meg, aztán hogyan nyúlt hozzá valaki. Össze kell vetni a kettőt. Ez a kiindulás, ők ide jutottak, nektek milyen impresszióitok vannak, ti merre mennétek. Anno, amikor még építettük ezt az épületet, járt ide egy zenekar próbálni, azt mondják, nagy baj van. Kérdezem, mi az? Azt mondják, otthon hagyták a hangológépet. És? Miért baj az? – kérdezem. Azt mondják, akkor nem tudnak behangolni.
Nem volt fülük hozzá?
De, volt fülük hozzá, tudtak játszani, csak hozzászoktak a hangológéphez, ami egyébként ugyanúgy elromolhat, mint bármi más. Nem feltétlenül kell hinni neki, ezek nem olyan drága berendezések. Beállítja, azt hiszik jó, és közben nem jó. Ennek a sztorinak az lett a vége, hogy mondtam nekik, van egy olyan opció, hogy kimentek a közértbe, hoztok egy üveg sört, én meg addig behangolom a hangszereket. Miért, van hangológéped? – kérdezték. Nincs, mondom, fülem van. Azt látom a fiataloknál, hogy olyan dolgok, amik abszolút triviálisak nekünk, azokat is el kell nekik magyarázni. Érettségizett, értelmes és érzékeny gyerekek, de hogy ki az a Federico Fellini, arról fogalmuk sincsen. Szerintem a világ rosszfelé tart. Meg kellene őrizni a hagyományokat és arra építeni, abból kinyílni.
Mikor merült fel Önben a zeneiskola ötlete?
A Kőbányai Zenei Stúdió épületét 1994-ben kaptuk meg a Kőbányai Önkormányzattól, de a tanítás 1996-ban indult. A Cserkesz utcában volt egy üresen álló bölcsőde, ugyanebben az időben találkoztam Gyimesi Lacival, aki panaszkodott, hogy van egy iskola a Szófia utcában egy bérházban, az OSZK Stúdió, amit a lakók értelemszerűen utáltak, hiszen ott csörömpöltek, meg énekeltek a gyerekek. Szóval, ők kerestek helyet, és onnantól kezdve már csak rengeteg munka kellett hozzá. Pénz nem volt, de az épületet használhatóvá kellett tenni. Voltak itt vasbeton falak is, amik útban voltak, úgyhogy hoztunk légkalapácsot. Életemben nem volt a kezemben légkalapács, ketten tartották, én meg nyomtam. Elképesztő helyzetekbe kerültem mint basszusgitáros: falakat bontottunk, villanyt szereltünk, aztán egyszer csak eljutottunk odáig, hogy elindult az iskola.
Ma már presztízs ide járni, a jelen jó zenészeiről előbb-utóbb kiderül, hogy kőbányais növendékek voltak.
Lassan 25 éve működünk, ez alatt több mint ezer muzsikus indult el innen, akik szinte kivétel nélkül mindig felkészült zenészek voltak. Nyilván nem mindenki maradt a pályán, de összehasonlítva más oktatási intézményekkel, nagyon jó a százalékos arány. Lehet, hogy nem mindenki top zenekarokban játszik, bár erre is akad bőven példa. Sok az ismert zenész, énekes köztük, még többen zenélnek a háttérben. A nagy zenekarokban és a kisebbekben is, a klubzenekarokban és a partyzenekarokban is, a hajóra járó muzsikusok között és a színházakban is találni kőbányais diákot. Ez több száz gyereket jelent, szerintem mindegyikük nagyon büszke arra, hogy ide járt. Ez egy család, és úgy is érzik, hogy ide tartoznak. Az, hogy befejezték az iskolát, nem azt jelenti, hogy kikerültek ebből a körből, mert visszajárnak ide, ha találkoznak, segítenek egymásnak, és ez nagyon fontos dolog.
Ahogy mondja, ők érzékeny művészlelkek, akiknek az alkotás, a kreatív gondolkodás nem, az önmenedzselés viszont okoz problémát. Ilyen óráik is vannak az iskolában?
Bizonyos dolgokat tudunk csak tanítani, hogy meg tudják védeni saját magukat. Gazdasági és jogi ismereteket és zenei menedzsmentet tanítunk, hogy lássák, hogyan épülnek fel ezek a cégek, tekintettel arra, hogy erre van egy külön iparág: a zeneipar, ahol tulajdonképpen képezik az útonállókat, hogyan kell kirabolni a zenészeket. Nehéz a dolog…Én nem kívánom a gyerekeket küzdősportokra is felkészíteni, hogy össze tudjanak verekedni a kiadók vezetőivel, producereivel, habár néha nem ártana…Nekünk volt is rá példa az életünk során, egy-két pofon elcsattant az elmúlt ötven évben, és jó is, hogy így volt. A terveink között szerepel, hogy még fogjuk kicsit a gyerekek kezét. Szeretnénk megfuttatni őket, pódiumot adni nekik, a médiában megjelentetni őket, hogy eljusson az emberekhez ez az egész, amit csinálnak. Mert jó, amit csinálnak. Meg merem kockáztatni, hogy a végzős zenekaraink bármelyik magyar zenekarnál jobban játszanak. Ezek a fiúk, lányok az én értékrendem szerint sokkal értelmesebb dolgokat hoznak létre, mint az éppen futó, nagyon sok pénzt kereső, színpadon álló kollégák.
Nemrég Tátrai Tibor bizakodóan beszélt a rockzenei utánpótlásról. Azt mondta, bőven el vagyunk látva tehetséges fiatal zenészekkel. Ezt Ön is meg tudja erősíteni?
Abszolút. Tibinek van rálátása, mert elég régóta jár az iskolákba és ismeri, játszik is a növendékek egy részével. Ő nagyon boldog, hogy ennyi jó gitáros van, de nem csak gitáros, rengeteg tehetséges fúvós, zongorista, énekes van. Deák Bill zenekarában például az iskola növendékei játszanak, most is, meg tíz évvel ezelőtt is. Babos Gyuszi, szegény barátom, ő is vitte mindig a gyerekeket tőlünk, Jávori Vili és én is rengeteget játszom velük. Valamit tényleg megcsináltunk, ami korábban nem volt. Az megint más kérdés, hogy ahhoz, hogy ezt támogatni lehessen, valamiféle keretek közé be kellene, hogy férjen. Ilyen típusú iskola még a művészeti iskolák között sincsen. Specifikus, hiszen pont arra a fajta szabadságra képezzük a gyerekeket, ami ellentétes az iskolák ars poeticájával. Aki máshol deviáns, nálunk az a kívánatos. Nyilván mindennek megvannak a határai, és nekünk is vannak szabályaink, de ezek köszönőviszonyban sincsenek azzal a rendszerrel, amit megszoktunk. Azzal együtt, hogy az összes próbát kiálltuk. Állami iskola vagyunk, normatív támogatást kapunk, értelemszerűen vizsgálnak is minket, de ezek mindegyike jó eredménnyel zárult.
Van jazz tanszak, népzenei tanszak, kellene egy tanszak ennek a műfajnak is?
Ezen dolgozunk már két éve a Debreceni Egyetemmel karöltve. Kacérkodtunk mi is az ötlettel, de annyi buktató volt benne, annyi adminisztratív dolognak kellett volna megfelelni, hogy mi főiskolai státusz kaphassunk. Igaz, a tananyagunk szinte főiskolai szintű, a Liszt Ferenc Jazz Tanszakán sem képeznek alaposabban zenészeket, mint nálunk. Ők viszont – velünk ellentétben – akkreditált egyetemi végzettséget kapnak. A Debreceni Egyetem kezdeményezésére dolgozunk azon, hogy végre legyen egy rockzenei tanszék. Persze, nincs könnyű dolgunk: az egyetemi akkreditációval kapcsolatban volt egy megbeszélés, ahol a Debreceni Egyetem rektorának a szemére olvasták, hogy képzeli ezt, hogy kerül a csizma az asztalra, és visszakérdezett, hogy elolvastál valamit ebből az anyagból? Nem, de hát…..Olyan prekoncepciók vannak, amiket nagyon nehéz áttörni. Szerintem először a saját házuk táján kellene rendet csinálni…Vajon miért nincsen olyan mai klasszikus zeneszerző, aki fogyasztható műveket ír? A kortárs zeneművek gyakorlatilag emberi fogyasztásra alkalmatlanok, ugyanúgy, mint a free jazz például. Szűk látókörűek, és eszük ágában sincs körülnézni.
Kodály országa vagyunk, ez a kiindulópont.
Amikor a szüleim beírattak a zenei általános iskolába, az egy kísérleti jellegű osztály volt. Kéthetente meglátogatott minket Kodály tanár úr és adta az instrukciókat a tanároknak. Én már akkor sem értettem – igaz, ekkor már két éve zongoráztam, előrébb is jártam, mint a többiek és unatkoztam –, hogy miért nem lehet valami olyat csinálni, ami közelebb van a mai korhoz? Mindenáron a magyar népdalokat kell elővenni? Persze, ez is fontos, de ugyanaz a hangkészlet, ugyanaz a ritmusvilág volt az akkori slágerekben is… Azonban az elefántcsonttoronyban ülő akadémikusok tagadják ezt, csak és kizárólag azt lehet tanítani, amit ők jónak tartanak. A Kőbányai Zenei Stúdiónak azért van presztízse, mert magasan tartjuk a lécet, mindemellett rengeteget merítünk a gyerekek ötleteiből is, hiszen a műfaj is változott.
Miket tervez a közeljövőben?
Öregszünk…huszonöt év, nagyon nagy szám. Folyamatosan fogyunk, minden évben elmegy valaki a tanári karból, ez a természet rendje. Fontosnak tartom, hogy azt a szellemi örökséget, amit kaptam többek között Fogarasi Jánostól, Babos Gyulától, Jávori Vilitől, Radics Bélától, Orszáczky Miklóstól, azt tovább tudjuk adni. Ez az iskolában megvalósulni látszik. A tantestület fele olyan művészekből áll, akik itt végeztek, ebben az iskolában. Ezen nevelkedtek, kötődnek ezer szállal az iskolához és fontos nekik, hogy a dolog fennmaradjon. Ott tartunk, hogy akár el is engedhetném a kezüket, mert kiváló szakemberek, átlátják a rendszert, és jól is csinálják. Pedig nem egyszerű, mert sok növendékünk van, 150-160 gyerek a négy évfolyamon, pici a ház, magas óraszámaink vannak, és különböző statisztikai adatoknak is meg kell felelni. Az aljzatot még egy kicsit le kellene betonozni, hogy ne legyenek kiszolgáltatva senkinek és semminek. Ezen töröm a fejem, nagyon nagy volumenű tervek is vannak, amihez persze segítségre van szükségünk, és nagyon bízom benne hogy ezt a segítséget meg is fogjuk kapni. Mert, amit csináltunk az elmúlt 25 évben, ékesen bizonyítja, hogy érdemes komoly összegeket is belerakni ebbe a dologba, hogy megmaradjon egy olyan intézménynek, ami nem profitorientált, hanem a hagyományokat tiszteli, ugyanakkor világszínvonalú képzést nyújt.
Fotók: Horváth Péter Gyula