Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Kertész Imre A néző című könyvének borítóján Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményének részlete látható. Madarakat látunk a képen, az egyik ül a faágon ül, a másik pedig repül egy-egy fekete madár. A teljes képen több is rejtőzik, az ágak horizontján négy. Olyan, mintha a repüléshez vezető út egy-egy fázisát jelenítenék meg. Az utolsó már repül. Kertész Imre szövege is ezt az ívét futja be a jeges, téli táj felett, amit nem más a kádárizmust soha ki nem heverő Magyarország.

PZL – 061.hu

Kétségtelen, hogy nem A néző Kertész Imre legfontosabb könyve, viszont itt olvashatjuk a legtöbb legszemélyesebb, néha már-már érzelmes megnyilvánulását, és persze a napló intimitásának köszönhetően a rendszerváltás utáni első tíz évet dokumentáló kötet mégis fontos helyet követel az életműben. Meglátásait jobban kidolgozta Európa nyomasztó öröksége című gyűjteményes esszékötetében, lírai képeit is „jobban megírta” a prózáiban, viszont még a naplóban is irodalmi értékkel jeleníti meg például az aszfalton vergődő galambot. A néző valójában Kertész Imre füves könyve, ami tele van frappantírozásokkal, bonmotokkal, sokszor eredeti, néhol kissé közhelyes tételekkel.

A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük.” Ez egy remek megszólalás, ugyanakkor a „Légy méltó önmagadhoz” bölcsessége már inkább egy afféle new age szentencia. A könyv minden egyben, a rendszerváltás naplója, ön-gyógyító könyv, és egyben olvasónapló is, szinte állandó vitában áll Hegellel, Canettivel. Jórészt Márai az, akivel egyetért, aki óriási hatással van a naplóíró Kertészre, rokon lelkek ők, ugyanaz a hübrisz, ugyanaz a gőg, ugyanaz az alázat, ugyanaz az önmarcangolás és önimádat.

13924976_10208223545401166_7711565828205646626_n

Átlagos vagyok, nem érzem magamon az áldást” – ez azért mellbevágó kijelentés, és Kertész olyan érzelmi telítettséggel ír, ami nemcsak tőle szokatlan, de a kortárs irodalomban is ritka ez az őszinte megszólalás. A leginkább az a megrendítő, amikor a beteg édesanyjáról ír, arról, hogy nem segített neki, hogy elmenekült, és a nővérre bízta a magatehetetlen asszonyt, amikor tisztába kellett volna tennie. „…életem fantomszerű, nem élem át eléggé, mintegy nézője vagyok csak mindennek.” Ezek szintén megrázó sorok, de akkor jövünk leginkább zavarba, amikor a mellőzöttségét emlegeti, már-már mániákusan. „Munkáim külföldi fogadtatása bizonyítja, milyen mértékben tiportak el itt, ahol élek.

Izgalmas Kertész sikerhez való viszonya, mert mit ér a siker, ha életed nagy részét belső száműzetésben, feltorlódó kudarcok között élted? Ad-e elégtételt számára a német siker? Úgy tűnik nem, legfeljebb némi megnyugvást. Mit kezd az író a rendszerváltás után kitáguló világgal? Beengedi-e az életébe? Többek között erről is szól a napló. A rendszerváltás kulisszái inkább díszletek Kertész számára, aki csak a könyvtárszobájában mozog otthonosan, ahogy a bonmotokban verhetetlen Canetti is. Cserébe viszont bepillanthatunk az egyik legműveltebb, egész életében csak saját magát képviselő autonóm alkotó világába. A nézők valójában mi vagyunk, és mi döntjük el, hogy mennyit időzünk Kertész szikrázóan tiszta hólepte táján. 

Kertész Imre:
A néző Feljegyzések 1991–2001.
Magvető, 2016.
312 oldal, 3990 Ft

Kép: magvető


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •