Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 3
  •  
    3
    Shares

Napokban jelent meg a szatmárnémetiből származó, de a rendszerváltás óta Magyarországon élő Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regénye. A történet szerint a Ceaușescu-korszak utolsó évében, 1989-ben néhány kamasz úgy döntött, hogy felgyorsítják a küszöbön álló átalakulást. Csakhogy nekik is átalakult, és fel is gyorsult az életük. A részint életrajzi ihletésű regény írójával, Bódi Attilával beszélgettünk.

PZL – 061.hu

Vannak, akik kifejezést alkottak a román szocialista rendszerben játszódó regényekre, diktatúra-prózának hívják. Amikor leült, hogy megírja részint életrajzi elemekkel átszőtt regényét, akkor volt a fejében valami, hogy milyen ne legyen?
Elsőkönyvesként saját hangom megtalálása jelentette a legnagyobb kihívást. Ez olykor derűs rácsodálkozást eredményezett, máskor meg komoly önismereti dilemmákat. Féltem a hamis hangoktól. Ami az írás személyes vonatkozását illeti, talán ez volt a legnagyobb tétje ennek a regénynek: képes vagyok-e hitelesen mesélni. Ezen önmagammal szemben állított elvárás határozta meg az elbeszéléstechnikát is. Ezért lett a narráció egyes szám első személyben megírva, ezért szól tiszta tekintetű lázadó ifjakról, és ezért mesélik el a történetet a belőlük lett, ártatlanságukat és illúzióikat vesztett felnőttek. És hát arra is különösen vigyáztam, hogy az írás időszakában ne olvassak hasonló témájú könyveket.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Szatmárnémeti nincs olyan messze a magyar határtól és az etnikai arányok sem voltak a gyerekkorában a magyarságra névre kedvezőtlenek. Melyek voltak az apró különbségek a határon innen és túli gyerekek életében, amitől a partiumi gyerekkor egzotikus lehetett az anyaországihoz képest?
Inkább arra tudok válaszolni, hogy a magyarországiak mitől voltak, illetve látszottak egzotikusabbaknak nálunk romániaiaknál. Azt hittem, sőt biztos voltam benne, hogy a magyarországi gyerekek, meg a csehszlovákiaiak is, a nyugatnémetek pláne, és nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is sokkal jobb szagúak, mint mi ott Romániában. És tisztábbak, választékosabban beszélnek, és ott mindenki kicsit szebb is. Ez valószínűleg a magyar televíziónak volt köszönhető – az volt az egyetlen ablak a másik világra -, mert a készülékben az embereknek nem volt szaguk, így én társíthattam hozzájuk illatokat. Egyszer aztán hat-hétéves koromban a szüleimmel Budapesten nyaraltunk, és akkor végre láthattam hús-vér magyarokat, a Váci utcában még Gálvölgyi János is szembejött velünk. Nem csalódtam, tényleg jobb szaguk volt. Ma már csak a szappanban hiszek. De hát ez a felnőttkor.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Sok erdélyi Erdélyként beszél Erdélyről, ön alapvetően Románia fordulatot használja. Felmerült írás közben ez, hogy Partiumot írjon-e inkább? Egyáltalán: mennyire volt erős 1989 előtt a partiumi identitás, mint közösségképző motívum…
Én alapvetően erdélyinek vallom magam, ez egy szép, tartalmas identitás. Budapestről nézve esetleg tűnhet avíttnak, na meg Bukarest felől pökhendinek, és nem tagadhatom, a helyszínen is látszanak a romlás jelei: asszimiláció, elvándorlás stb., de történelmi perspektívából nézve mégiscsak Európa egyik legprogresszívabb része volt, például a világon elsőként ott alkottak törvényt a vallásszabadságról. Sajátos kultúrája is igen izgalmas hellyé teszi, mindamellett a természeti kincsei, földrajzi adottságai is egyedülállók. A hétköznapi beszélgetéseimben mindig Erdélyből jött embernek mondom magam, nem romániainak. Nem is értem, hogy a szereplőim miért nem erdélyeztek. Talán azért van ez így, mert akkor használom az erdélyit, amikor az identitásomról beszélek, és akkor a romániai magyart, amikor a történelem által ránk rótt igazságtalan ítélet következményeként kialakult állapotomat kívánom jelezni. Erdélyi vagyok, Trianon csinált belőlem romániai magyart. Tinédzser voltam, amikor megtudtam, hogy egy büdös nagy diktatúrában élek, halmozottan elnyomva, és hogy valójában ez itt Erdély, amit a románok elloptak tőlünk, méghozzá úgy, hogy közben mi is benne voltunk, mi is el vagyunk lopva. Tizenöt éves koromra már fizikai fájdalmat éreztem Trianonért, talán csak Nena 99 luftballonja enyhített egy keveset a szenvedésemen. Amúgy mi szatmárnémetiek tényleg inkább vagyunk partiumiak, mint erdélyiek, bár ez sem teljesen igaz, hisz a történelmi Partiumhoz sincs közünk, Szatmárnémeti Trianont megelőzően mindig is Magyarország része volt. Látja, most, hogy ezt így végiggondolom, már megint identitászavaros leszek. Na ez Kelet-Európa.

Fotó: Horváth Péter Gyula

 Magyarországon nem volt a diákoknak különösebb uniformisuk, szemben a román diákokkal. Erről is ír a könyvében. Hogy kell elképzelnünk a hétköznapi életet, a diákok ha fagyizni mentek délután, mindenkin jól szabott zakó, kosztüm volt? Elegánsak voltak ezek, vagy kopottas viseletek?
Csak iskolában hordtuk, amint lehetett, levetettük, és civilben jártunk. Nekem a kedvenc ruhadarabom egy farmernadrágokból vart hosszú kabát volt, AC/DC-, Iron Maiden- és Nena-jelvénnyel, a másik meg anyám mellbevarrásos fordított bőr dzsekije. Na, ezt így utólag kicsit cikinek tartom. Az egyenruha az autoriter rendszer kelléke, hisz valamiféle központi akarat szabályrendjét kényszeríti rád, gyűlöltük. Szó se róla, ősszel, amikor megvásároltuk az új egyenruhát, ami a fiúknál egy sötétkék öltöny volt, egészen elegánsnak, fessnek látszottunk, a regényben úgy fogalmaztam, hogy olyan volt, mint egy hétköznapi viselet a londoni cityben, mindenkit milliomosnak öltöztettek. A helyzet radikálisan megváltozott kora nyárra, addigra megkopott, mindenféle foltok tarkították, és értelemszerűen kinőttük. A gimnáziumban a tanév végén cafatokra szaggattuk. Ez is a lázadásunk része volt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak fékevesztett hülyegyerekek voltunk.

Voltak szociokulturális különbségek a magyar polgári hagyományokkal rendelkezők és a betelepült románok között? Ha igen, miben nyilvánult ez meg?
Kétféle románt ismertünk. A generációk óta velünk élő erdélyi románok beszéltek magyarul is, hasonló szokásaik voltak, mint nekünk, fel sem merültek nacionalista ellentétek. Más a helyzet az utóbbi évtizedekben betelepített románsággal. Ők teljesen más szociokulturális létformát hoztak, és nem voltak tekintettel a helyiek szokásaira. Sokuk azonnal tisztségviselő lett, elárasztották a hivatalokat, az uralkodó osztály részei lettek, és lehúzták a városainkat, településeinket a saját szintjükre. Általánossá vált a nepotizmus, de ők azok, akik rád szólnak, hogy ne beszélj magyarul, ez itt ősi román föld, és szerintük a magyar nyelv a kígyó nyelve. Azt hiszem az s betűinkkel lehet bajuk. Szomorú történet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Volt-e olyan motívum az emlékei között, amit gyerekként nem értett meg, és évek múlva, felnőtt fejjel rakta össze, hogy mi történhetett?
Én gyermekkoromban mindent értettem, mostanság viszont egyre több dolog van égen és földön, ami nem akar összeállni a fejemben. 

A besúgók között milyen arányban lehetett Szatmárnémetiben a román és a magyar? Nyilván a dolog nem volt fekete és fehér…
Erre nem tudok válaszolni. Bár Romániában az ügynökakták hozzáférhetők, nem tudom, hogy készült-e ilyenfajta kimutatás. Amit tudni lehet, az az, hogy a magyarok mindig is potenciális ellenségként voltak kezelve, ezért a román titkosszolgálat kiemelt figyelmet szentelt, és minden bizonnyal szentel ma is nekünk. Mostanság jelent meg egy cikk, mely szerint a román titkosrendőrség még napjainkban is a lakosság számarányára vetítve a világon a második legtöbb titkosszolgát foglalkoztató szervezet. Hasonlóan magas lehetett, lehet a besúgók száma is. Meglátásom szerint a beszervezés két célt szolgálhatott, egyrészt az információgyűjtést, másrészt azt, hogy minél több embert kompromittáljanak, zsarolhatóvá tegyenek és megsemmisítsenek erkölcsileg.

A könyv visszatérő motívuma a Nincs pénz fagyira! –szlogen, amit a könyv szereplői egy plakátra írtak fel. Milyen volt a fagyi Szatmárnémetiben? Vannak olyan ízek, amelyek nincsenek Magyarországon, és afféle helyi specialitások?
Az egykori Polar fagyi ízét nemrégiben Amszterdam egyik sétálóutcájában fedeztem fel. Aztán ott van a román parfé, ez egy sajátos helyi recept szerint készült tejszínes, nagy, jégkristály szerkezetű celofánba csomagolt fagylaltféleség, sehol máshol nem találkoztam ezzel a termékkel. Utóbbi időben már Romániába sem találtam. Aztán volt még a Casata, ami fagyasztott tejszínhab vanília- és csokoládészendvicsben.

46 éves korában jelent meg az első regénye. Mióta írta, hány szövegváltozata volt a könyvnek? Más volt az eredeti szerkezete?
A regény története körülbelül három hónap alatt állt össze. E/1-ben íródott, majd elbizonytalanodtam a narrációt illetően, átírtam E/3-ba. Ekkor még teljesen más szerkezete volt, egyszerre több szálon futottak az események. Utána a szerkesztőm javaslatára mégis visszatértem az E/1-hez, ekkor állt össze az első rész keretes szerkezete is. Többször hónapokra hagytam a fiókban pihenni. Úgy három év alatt készült el a most olvasható változat.

A következő könyvre is ennyit kell majd várni?
Bár tizenhat évesen már több tucat verset írtam, kellő bátorítás hiányában, némi keresetlen kritika okán úgy döntöttem, hogy ablaktalan magánzárkába zárom a bennem élő írót, ott rohadjon meg, nem fog még egyszer ilyen meg olyan szégyenteljes helyzetekbe hozni. Aztán nekiláttam mások álmait megvalósítani (a pénzről beszélek). Elég jól ment, de már nagyon belefáradtam. Így szabadult ki kegyelemből az, aki most vagyok, vagy próbálok lenni. Ezt úgy hívják, hogy még egy esély. Már dolgozom a következő könyvemen.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 3
  •  
    3
    Shares