„Amíg a regényt írtam, közelebb kerültem ezekhez az emberekhez” – Interjú Totth Benedekkel

Totth Benedek a nagysikerű Holtverseny után második regényében, Az utolsó utáni háborúban is magasra teszi a lécet: egy apokaliptikus világban járunk, ahol az emberség és a harmónia ritka jószág, a háború kegyetlensége mindannapos, de azért mindig van helye a reménynek. A szerzővel beszélgettünk a könyvről, háborúkról és a mindannyiunkat érintő globális veszélyekről.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Nem rég jelent meg második, Az utolsó utáni háború című köteted. Két saját könyv után elsősorban műfordítóként vagy íróként tekintesz magadra?
Úgy érzem, egyik sem igaz rám teljesen, mert műfordító már, író pedig még nem vagyok. De ezt azért kifejteném kicsit. Egyre határozottabban gondolom, hogy ha nincs műfordítás, akkor sosem kezdtem volna el írni. Most, hogy már bátrabban foglalkozom a saját írásaimmal, a műfordítás háttérbe szorult, bár ebben szerepet játszott még egy fontos tényező, a kiégés. 2003-ban jelent meg az első fordításom, nagyjából ötven lefordított könyvnél tartok, de ha az ember ebből próbál megélni, olyan irgalmatlan tempóban kell dolgoznia, amit nem lehet büntetlenül csinálni a végtelenségig. Velem Cormac McCarthy kegyetlen és megrázó regénye, az Átkelés végzett. Utána muszáj volt visszavennem a tempóból, de azért időről-időre nekilátok egy-egy könyvnek, és régóta gondolkozom, hogy egyszer a színdarabfordítást is kipróbálnám. 

Az új regény témája nem épp szívderítő: posztapokaliptikus környezet, lépten-nyomon félelem és kilátástalanság és együtt mindaz, amit egy háború kínálhat. Egy ilyen témájú könyvhöz hogyan fogtál hozzá, honnan gyűjtöttél anyagokat? Könnyen álltál neki a témának?
Azt nem mondanám, hogy könnyen megbirkóztam az anyaggal, és azt sem, hogy nagyon tudatosan válogattam volna a rendelkezésre álló irdatlan mennyiségű forrásból. A regény egy konkrétan meg nem határozott háború idején játszódik, és utalás szinten beleírtam a második világháború óta eltelt időszak számos katonai konfliktusát, Budapest ostromától kezdve a szíriai válságig bezárólag. A regény egy 1956-os alternatív történelmi novellából nőtte ki magát, ami A másik forradalom című antológiában jelent meg tavaly, de végül elhagytam a konkrét utalásokat a forradalomra, mert úgy éreztem, csak korlátoznák, leszűkítenék értelmezési lehetőségeket.

Fotó: Bogdán Réka

Moszul felszabadulása után a The New York Times megdöbbentő felvételeket készített, jól látszott, az ISIS gyakorlatilag alig hagyott épen valamit. Az ember nézi a hasonló felvételeket, és legyen akármilyen beleélő képessége, jószerivel képtelen arra, hogy azt érezze, amit az ott tartózkodók éreznek. Tudtommal te sem jártál háború sújtotta övezetben, tehát mit mondanál annak az olvasónak, aki emiatt a könyv hitelességét kérdőjelezné meg?
Ha a könyv hitelessége megkérdőjeleződik, azt szerzőként egyrészt felfoghatom kudarcnak, másfelől viszont úgy gondolom, valahol ezt a lehetséges kudarcot is meg lehet írni, amikor ilyen témába vág bele az ember. Nem vagyok elég bátor, hogy elmenjek egy háborús övezetbe, nincsen első kézből származó tapasztalatom ezekről a dolgokról, ettől független mélyen együtt érzek azokkal, akiknek ilyesmin kell keresztülmenniük. Lehet, hogy ez egy illúzió, és talán fellengzősen hangzik, mégis úgy gondolom, hogy amíg a regényt írtam, közelebb kerültem ezekhez az emberekhez.

A tőlünk messze zajló háborúkról naponta értesülünk a hírcsatornákon keresztül. Mit gondolsz, annyira perverzek lennénk, hogy ki vagyunk éhezve a rosszra, a tragédiákra, a halálra?
Nem tudom, mennyiben perverzió, hogy az embereket ilyen intenzíven foglalkoztatják ezek a dolgok. Nekem a könyv írása közben muszáj volt elmélyednem a témában, pedig irtózom az erőszaktól, és mélységesen elítélem az agresszió minden formáját. Nem is esett jól ilyen mennyiségben beengedni ezeket az ingereket, viszont a könyv mégis megkövetelte. Valószínűleg ezért helyeződött át a hangsúly egy idő után a napi hírekről a háború fiktív irodalmi és filmes feldolgozásaira, azaz inkább háborús regényeket olvastam és filmeket néztem, nem a különböző hírportálokat. Magamon is tapasztaltam, hogy egyre immunisabbá válok ezekre az ingerekre. Volt egy munkahelyem, ahol a meló jellege megkövetelte, hogy akár teljes műszakokat erőszakos videók nézegetésével töltsek. Az első ötöt még nehezen viseltem, a tizediknél már meg sem emelkedett a pulzusom. Egy fikciós mű, amiben mindezt egy jól-rosszul megformált szereplő szemén keresztül látjuk, másként működik. Talán jobban átélhetővé teszi mindezt, nem csak instant hatást vált ki. Bár az is lehet, hogy ez csak illúzió, és így próbálom igazolni magam előtt az elmúlt egy-másfél évet, amit a könyv megírásával töltöttem.

Jelenleg neked mi jelenti a szűk környezetedben és globálisan a legnagyobb veszélyt?
A szűk környezetünkben, úgy gondolom, egymásra jelentjük a legnagyobb veszélyt. Közhely, hogy a társadalom szétszakadt. A törésvonalak azonban egyre inkább horizontálisnak és nem vertikálisnak tűnnek. Bár a hatalom továbbra is mindent megtesz, hogy kijátssza egymás ellen a különböző társadalmi csoportokat és rétegeket. Ipari méreteket ölt az uszítás. A rengeteg frusztrációt és feszültséget le kell vezetni valahol, a hatalom végtelenül cinikus szereplői pedig röhögnek a markukba, hogy az emberek egymáson töltik ki a dühüket. Végeredményben saját magunkat tartjuk sakkban egy viszonylag szűk elit és a holdudvara elgondolása alapján. Globális szempontból sem jobb a helyzet, nem vagyok a téma szakértője, de szerintem ez a megosztottság ugyanúgy jellemző a nyugati társadalmakban, az Egyesült Államokban is, mint nálunk. A hidegháború felett végig ott lebegett Hirosima és Nagaszaki gombafelhője, ami mostanra szertefoszlani látszik, vagy legalábbis az atomfegyverrel rendelkező ország vezetői mintha megfeledkeztek volna a második világháborút lezáró iszonyatos pusztításról.

A regényben szereplő fiatal fiú és a katona találkozása ad személyiséget, talán nem túlzás, intimitást az összességében elszemélytelenedett, a pusztulás felé tartó világban. Ez megenged némi reményt arra vonatkozóan, hogy az emberi érzelmek a legkilátástalanabb helyzetben sem halnak meg teljesen?
Erre nem tudom a választ, de szeretném, ha így lenne. Elviselhetővé akartam tenni a regény terét, ezt a posztapokaliptikus, erőszakos, lepusztult világot. Hiszek abban, hogy a szépirodalom is lehet szórakoztató, anélkül, hogy túl nagy engedményeket tenne az olvasó felé. Úgy éreztem, ha befogadhatóvá, emészthetővé akarok tenni egy ilyen durva történetet, olyan szereplőkkel kell elmesélnem, akikkel az olvasó azonosulni tud. A Holtversennyel kapcsolatban visszatérő kritika volt, hogy az összes szereplője végtelenül ellenszenves. Ilyen szempontból Az utolsó utáni háború talán „könnyebb” olvasmány, bár ezt a jelzőt azért óvatosan használom.

Megviselt a saját szöveged? Könnyű volt felállnod a befejezése után az íróasztaltól?
Nyáron nagyon sokat dolgoztunk a szövegen Babiczky Tibivel, aztán felpörögtek az események, és gyakorlatilag nem volt időm megélni az „elválást” a regénytől. Egyelőre nagyon boldog vagyok, de valamennyire már kiismertem ezeknek a folyamatoknak a természetét, és nem lennék meglepve, ha a közeljövőben egy hullámvölgy következne. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tele a fejem sztorikkal, amiket meg akarok írni, viszont a rendelkezésre álló idő szűkös volta és a munkatempóm miatt ilyenkor sem szeretek egyhelyben toporogni.

 Vezető kép: Bogdán Réka

2018-10-18T20:45:13+02:00 2017. október 31.|