„Amikor a könyvet írni kezdtem, azt hittem, hogy Trianont a magyar társadalom hamarosan fel fogja dolgozni…”Vida Gáborral beszélgettünk az Ahol az ő lelke című regényének új, javított kiadásáról

Nemrég jelent meg újra Vida Gábor Ahol az ő lelke című könyvének javított kiadása, és ez talán összefüggésben lehet az Egy dadogás története című legutóbbi regényének sikerével. A prózakötetet beválasztották az Aegon Művészeti Díj ún. shortlistjére, azaz a 2017-ben megjelent tíz legfontosabb könyv közé került. A Kisjenőn született, jelenleg Marosvásárhelyen élő Vida Gáborral beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Az Egy dadogás története kapcsán említetted: elkezdtem írni egy regényt és lett belőle egy másik…. Azt, amit először elkezdtél, azt befejezed majd? 
Azt a regényt meg szeretném írni, egész komoly dokumentációt gyűjtöttem hozzá, de nyilván az Egy dadogás teljesen átalakított mindent, engem is, van egy olyan félelmem, hogy nem lesz belőle semmi. A második világháború, holokauszt, ötvenes évek nyomasztó korszak, ráadásul Románia nem valami távoli egzotikus vidék lesz ebben, hanem az erdélyi valóság maga, nem éltem abban a korszakban, de lassan már valamiféle szakértője leszek. És hát belelóg a mába. Nyilván egy új narrátort kell kitalálnom, azt, aki még nem voltam.

Több várost (pl. Kolozsvárt) is körülírtad az Ahol az ő lelke című regényben… Arad megyei vagy, gondolom, jobban ismered Aradot vagy Temesvárt, mint a Székelyföld tájait. Honnan pótoltad a helyismeretet? … Még a váradi szagokat is megírtad… 
Kolozsváron jártam egyetemre, félig székely vagyok, sokfelé megfordultam Erdélyben, szeretek utazni. Éveken át gyűjtögettem az anyagot ehhez a könyvhöz is, teljesen ismeretlen vagy mára elfeledett szerzők műveiben, régi újságokban sok hasznos részletet lehet találni, és nekem a román nyelvű anyag is kéznél van, roppant színes az is, elég öncélúan kutakodom. Irigylem néha azokat, akik mindig remekműveket olvasnak. Aradot vagy Temesvárt nem ismerem jobban, mint Erdélyt, nem is kötődöm annyira ahhoz a világhoz, bár a Székelyföldön el szoktam hencegni, hogy én nyugatról jöttem, magyar vagyok, hallatszik az akcentusomon…Nagyváradon egyszer, amikor kiszálltam a vonatból, tényleg megéreztem az Alföld szagát, olvastam is erről, meg elképzeltem, hogy milyen lehetett benzinfüst nélkül, és persze Váradon még mindig látszik, hogy volt jövő… 

Fotó: Szilágyi Lenke

Vannak úgymond magukra hagyott tájak, ilyenek például Arad vagy Temes megye tájai, hiszen mindenki magyar turista Kolozsvár, illetve Székelyföld felé veszi az irányt… Nincs olyan küldetésed, hogy ezt a tájat jobban „felrakd a térképre”? 
Ahol már nem laknak magyarok, vagy csak kevesen, oda nem csődül a magyar turista, ennek főleg érzelmi okai vannak, de a román szállodások is jobban szeretik a németeket vagy a hollandokat, a fene se érti, hogy miért… Nem érzek magamban semmiféle küldetést. Ha van táj és vidék iránti kötődésem, az főleg azon múlik, hogy mit tudok róla, nyilván előny, ha sokat jártam ott, vagy éppen laktam, és vannak helyek, amelyekbe az ember különösebb ok nélkül beleszeret. Galacon például sosem jártam, ráadásul 1944-ben a várost földig rombolták, ám volt a ’20-as években Marosvásárhelyen egy prefektus, akinek éveken át küldték az egyik galaci újságot, ő pedig beadta a könyvtárba, ezt a kollekciót olvastam én, attól tartok, ez így sehol másutt nem lelhető fel.

Idézel egy anekdotát, amely szerint Jókai kritikával illette a felavatás előtti Mátyás király szobrot, hogy hiányzik a nő a szoborcsoportból…. A könyvben van néhány motívum, ami afféle önreflexív írói programra utal… Ezt csak belemagyarázom? 
Jókai ilyet egész biztosan nem mondott, de aki ezt ma biztonsággal ki meri jelenteni, az elég sokat olvasott. Hanem egy feminista érzeményű hölgy reklamálta meg az ügyet – nyilván száz évvel később -, milyen egy hímsovén ember volt ez a Fadrusz, ilyesmit mondott, össze is vesztünk rendesen. Ezután kértem meg egy szobrász ismerősömet, hogy skiccelje fel Mátyást egy nőalakkal: mi változna? Legyen rajta ruha, vagy inkább ne, kérdezte a szobrász. Rajzok sajnos nem készültek, viszont sokat beszélgettünk a problémáról. Az első világháború előtt egy magyar festő kimondhatja, hogy nem jó az a szobor, az neki esztétikai kérdés, nekünk viszont Mátyás szobra nem esztétikai kérdés már, és ezt nagyon sajnálom.  

Kép: PZL

 

„Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.” – Írtad a Nem szabad és nem királyi című novelláskötetben. Foglalkoztatnak a női karakterek. Nehezebb a nőket úgymond megírni? Mert azért a könyveidben több férfit mozgatsz te is, mint nőt… 
Papp Sándor Zsigmonddal vitáztunk azon, hogy lehet-e nő nélküli novellát írni? Természetesen lehet, Jack London vagy Hemingway tudott. Csak hát túl sok ilyet minek? Ha századnyi zordon légiós masírozik a Szaharában, és szomjan halnak hősileg, minden második a kedvesére gondol, akkor is, ha nincs neki, ha nem írod ezt le, akkor is mindenki tudja… Azt mondták többen, hogy nem értek a nőkhöz, mindig ugyanazt a hisztérikát szerepeltetem. Ki ez a nő, szegezték nekem nők a kérdést. Én vagyok, szoktam válaszolni, de nem hiszik el. Hogy a szereplőim többnyire katonák, vadászok, juhászok meg hegymászók, az abból adódik, hogy jobb napokon én is effélének képzelem magamat. Az sem véletlen, hogy a kisasszony Chopint zongorázik – zeneileg itt rekedtem meg, a többi heavy metal. Homoszexuális viszonyt sem tudnék ábrázolni, ahogy egy medve szemszögéből sem tudom láttatni a gombászt, aki én vagyok. Vagy lehet, hogy tudnám, de ugyanúgy meg kellene vele dolgoznom, mint bármi mással, ami nem közvetlen tapasztalat.

Van valami személyes, különleges kapcsolatod az Ahol az ő lelke borítóján is látható Mátyás-szoborhoz? 
A Mátyás-szobor egy ikon, a könyvben fontos szerepe van. Ott laktam évekig egy futamodásra tőle, minden nap átmentem a téren. Diákkoromban a hatalom le akarta bontani, nyilván szorongató élmény volt, akkor is, ha én ezzel keveset törődtem, nem először történt az már, nem is utoljára. Zaklatott hely, legendákat vonz magához. Legalább száz könyv borítóján szerepel, ezért is nem akartam 2013-ban, bármit, csak ezt ne, mondtam. Azóta megenyhültem, ahogy a szobor körüli hercehurca is takaréklángon áll most éppen, bár a teret sűrűn átrendezik.

Újra megjelent az Ahol az ő lelke javított kiadása. Mi az oka annak, hogy az első kiadás nem jött át úgy, ahogy illett volna neki. Hiszen a regény remek, izgalmasak az alapszituációi is… 
Attól, hogy egy könyv jól van megírva, még nem lesz sikere, de hogy mit kell tenni ezért, azt én nem tudom. Nem élek Magyarországon, a könyveim utóéletébe alig tudok beleszólni. A teljesítmény egyéni kérdés, a siker kollektív, mondja Barabási Albert-László, vagy Nietzsche: „Hogy tehetségesek vagyunk, az nem elegendő: a ti engedélyetek is szükséges hozzá – ugye, barátaim?” Akkoriban mondta Bodor Ádám, hogy jó könyv, bár sokaknak nem fog tetszeni, sem itt, sem ott. Igaza lett. Amikor én ezt a könyvet írni kezdtem, azt hittem, hogy Trianont a magyar társadalom hamarosan fel fogja dolgozni, meg fogja érteni, levon belőle száz fontos következtetést, hiszen azok a cenzurális nyűgök, amelyek ’89-ig ebben akadályozták, elhárultak. De nem ez történt, pedig el is telt azóta száz sovány esztendő.

Az Ahol az ő lelke szépen, mégis kimérten megírt könyv, nem él a lírai tájleírásokkal, hagyományosabb költői képek alkalmazásával, mégis megteremti a szükséges atmoszférát. Honnan ez a termékeny visszafogottság? 
Azt hiszem, a sűrítés az egyik magyarázat. Rengeteg anyagot próbáltam belepréselni, biztos, hogy minden mondat mögött sok másik mondat áll, van egy láthatatlan mélyszerkezete. A mesélés maga is felfedezés, megértés lett, az írás olyan következtetésekhez vitt el, amelyeket akkor még nem olvastam, nem is mertem néha levonni, de jöttek maguktól, hozta őket a nyelv. Nem vagyok történész, ám egy ideje rendszeresen találok első világháborús töltényhüvelyeket az erdőben, ahol kirándulok. Az író jutalma… Évekig nem mertem első világháborús szakirodalmat olvasni, de amikor átlapoztam Romsics Ignác könyvét, akkor megnyugodtam.

Mi az, amit átdolgoztál, javítottál az első kiadáshoz képest? 
Fejezetekre tagoltam, megpróbáltam rövidebbre szabni a mondatokat, kihúztam 2000 szót, így is maradt 69 ezer. Aki nem filológus szemmel olvassa a kettőt egymás után, kevés változtatást fog észrevenni. Tartalmilag alig kellett belenyúlnom, de főleg az eleje feszesebb lett.

A Magvető kiadó nem egy esetben újra kiadja a szerző korai műveit, lásd Bodor munkáit is… Lehetséges, hogy a Búcsú a filmtől című Marosvásárhelyen megjelent kötet…. 
Majd, ha én is elmúltam nyolcvan.

Vezető kép: PZL

2019-07-24T14:06:16+02:00 2019. július 23.|