Az, hogy a darabot megelőzően azon gondolkodik az ember, hogyan lehet Monteverdi 1642-ben íródott operáját aktualizálni, teljesen érthető. Az már kevésbé, hogy a darab megnézése után sem kap, vagy tud egyértelmű választ adni a kérdésre. A Poppea megkoronázása című operát Székely Kriszta gondolta tovább a Katona József Színházban, s habár az alkotók kihangsúlyozták, ez a darab inkább egy kísérlet, úgynevezett „prozopera”, rendhagyó dramaturgiával és színpadi formanyelvvel, a koncepció nem állt össze. Többet vártunk, legalább annyit, tisztuljon a kép a tekintetben, mennyire érvényesek, egyáltalán közvetíthetőek-e erőlködés és izzadságszag nélkül Monteverdi gondolatai 2020-ban a színpadon. Kritika.

MM – 061.hu

A Poppea megkoronázását 1642-ben, Velencében mutatták be, s habár a háromfelvonásos opera nagy sikert aratott – részint a merész újítás miatt, hogy elsőként az operatörténetben mitologikus szüzsé helyett egy tisztán történelmi eseményt vitt színre a szerző – hamar feledésbe merült. Ráadásul a darabot színpadra állítóknak azzal a nehézséggel is szembe kell nézniük, hogy 1888-ban, majd az 1930-ben előkerült posztumusz kézirattöredéken csak az énekszólamok, és részben a számozott basszus maradt fenn. Innen nézve minden egyes Poppea-előadás egy kísérlet, szóval viszonylag nagy a játszótere annak, aki ehhez a darabhoz nyúl.

Székely Kriszta is ezt vette alapul, mikor úgy döntött, teret ad egy kísérleti színpadi formanyelvnek, amelyben az áriák áriácskákká alakulnak, a recitativókat próza váltja fel, és a kettő szokatlan egyvelege próbálja megtámasztani a cselekményt. Született egy „prozopera”, amelyben rövid prózai részek váltakoznak rövid zenékkel, ezen nyugszik a darab ritmusa, és ez az, amit az első fél órában nehezen kap el a néző. Persze, nem könnyű megtalálni az egyensúlyt opera és próza között, ezzel együtt egy-egy jelenet inkább zenés kis kontrasztok láncolata, fragmentumok ötletes, ám nehezen működő egymás mellé pakolása.

Monteverdinél a szöveg kifejezése az elsődleges, egyszerű zenei kísérettel, ez volt a kiindulópont, egy rugalmas alap, amire Dinyés Dániel zenei vezető a hangsúlyt helyezte. A háromtagú zenekar – fagott, cselló és zongora – végig fontos, ha nem a legfontosabb építője a darabnak, a három hangszerből kettő basszushangszer, ez a mély hangfekvés különösen izgalmassá teszi az előadást. S habár az énekes részek nem bonyolultak, a színészeknek érezhetően nem könnyű megbirkózni a feladattal, ez főként a Senecát játszó Cseh Antal, másik szereposztásban Kiss András meghívott operaénekesek szólamai mellett válik kirívóvá. A kontraszt leginkább az erkölcsöt megtestesítő Seneca öngyilkosságakor mérséklődik – a színészek kórussá alakulása ötletes, és az énekesi teljesítmények szempontjából is ez az egyik legerősebb jelenet. Ugyanekkor válik igazán jelentésessé a díszlet is – s noha a színházat érintő finanszírozási változások miatt a Poppea költségvetését is csökkentették (már meglévő jelmezekkel és díszlettel dolgoztak), ez egyáltalán nem vált hátrányára az előadásnak, sőt. A darab terét mindössze egy dívány és nagy reflektorok adják, ez a minimáldíszlet viszont épp elegendő, nincs hiányérzete a nézőnek.

A darab nem csak a műfaját tekintve különleges – az elmúlt hónapokban a zaklatási botrány miatt nagy nyomás helyeződött a Katonára, ezért Székely Kriszta úgy gondolta, erre valahogyan reflektálni kell. A Poppea megkoronázása egy „utolsó pillanatos” darab, eredetileg nem ezt rendezte volna. A hatalom-szerelem tengelyen mozgó téma hálás és jól aktualizálható lehet – Néró, az őrült császár és a nagyravágyó Poppea szerelme áll a középpontban. De szerelem-e ez? Vagy hataloméhség? A darab ezekre a kérdésekre keresi a választ. Poppea császárnő szeretne lenni, célja elérésében Néró maximálisan támogatja. De mi az, ami egymáshoz vonzza őket? Tényleg szeretik egymást? Vagy csak céljaik eléréséhez van szükségük a másikra?

Rajkai Zoltán Nérója kemény és zsarnoki, hisszük – legalábbis kezdetben -, hogy tényleg szereti Poppeát, aki igyekszik felemelkedni a császár mellé. Poppeát Pálmai Anna alakítja, aki annyira nem mozog otthonosan éneklésben, emiatt olykor erőtlennek érezzük a játékát. Nagy Ervin hozza a tőle megszokott alfahímet Othoként, Jordán Adél érzékenyen, aprólékosan építi fel az elhagyott feleség, Octavia karakterét, Tasnádi Bence Ámora pedig épp annyira veszi komolyan magát, amennyire a szereplők a szerelmet.

Mindig aktuális témák, amelyeket Monteverdi operája feszeget, a Katona átirata azonban – valószínűleg az újszerű formanyelv miatt – ezt a komplexitást nem, vagy csak nehezen tudja megjeleníteni. Friss és frappáns a koncepció, de a forma elviszi a nézőt az egyébként fontos, a mai közbeszédet uraló témáról. 

Poppea megkoronázása
Bemutató: 2020. március 7.
Katona József Színház
Rendező: Székely Kriszta

Fotók: Horváth Judit