“Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten!” azaz „Senki nem akar falat építeni.” nyilatkozta Walter Ulbricht 1961 június 15-én, és –jellemzően a kommunista rendszer természetéhez, két hónapon belül állt az Antifaschistischer Schutzwall, azaz Antifasiszta Védelmi Rendszer Berlin közepén melynek első formáját alig egy éjszaka alatt, augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjel húzták fel szögesdrótból.
SZILÁGYI ANDRÁS – Nullahategy
Ez volt a hivatalos neve annak a konstrukciónak, ami 156 kilométer hosszan vette körbe a három nyugati szektort, és 43 kilométer hosszan szelte ketté a várost. Ma 25 éve omlott le végleg, viszont a ma ismert betonfal, melynek egy darabja a Terror Háza előtt áll, valójában 1975-ben készült el. A főleg a Rendszerváltás képeiből ismert fal, a „Grenzmauer 75” nevű komplex beton-épületkonstrukció 1975-ben készült, az 1961-es ideiglenes határzárat fokozatosan felváltó, 1961 és 1965 között épített betonfalat, melynek árnyékában mondta John F. Kennedy is híres „Én egy berlini vagyok” kezdetű beszédét. A „Grenzmauer 75” budapesti darabja is emlékeztet minket arra, hogy több mint 40 éven át választotta el keletet és nyugatot vasfüggöny egymástól, néztek farkasszemet az emberek élesre töltött puskákkal, ha az egykor egységes város utcáit rótták.
A berlini fal megépítésének oka – a keletnémet propaganda szerint – az volt, hogy állítólag a nyugat-német közélet nem volt kellően „nácitlanítva” ezért nyugatról fasiszta felforgató elemek szivárognak a demokratikus Németországba, ő ellenük kell megvédeni a békés kelet-német szocializmust. A történet természetesen ennek a szöges ellentéte volt: 1961-re a kommunista rezsim szorításából többszázezer keleti szökött át Nyugat-Berlinbe, hogy onnan Nyugat-Németországba menjen. Az értelmiség, a szakképzett munkásság egyaránt folyamatosan szivárgott nyugatra a lábával szavazva a szocializmusra.
A Falnak voltak halálos áldozatai, sok esetben véletlenszerű balesetek okán, amikor gyanútlanul a „Halálzónának” nevezett aknamezőre tévedtek. Játszadozó gyerekek, idős polgárok haltak meg így, nem számítva a szándékosan lelőtt, szökni próbáló 136 embert, 575 ember vesztette életét a Fal mellett. Még az 1989-es évben is 3 ember halt meg a Fal mellett, mielőtt az végleg leomlott volna. A legtöbben a Fal megépülése utáni első évben, 1962-ben vesztették életüket szökés közben, a legszerencsésebb évnek meg 1976 bizonyult, amikor nem volt áldozat. Sokan az öngyilkosság egyik fura formájának tekintették a „Falhoz menetelt”, egyszerűen besétáltak a halál zónába, és megölették magukat. Az egyik legsokkolóbb eset Peter Fechter 18 éves diák halála volt, aki a nyugati oldalon forgó tévékamerák láttára vérzett ki, ahogy megérkezett nyugatra.
Sokaknak sikerült azonban ennek ellenére is átmenni a falon. A Nyugat-berlini Girmann csoport sokaknak segített átszökni a falon, aminek számtalan izgalmas módját találták ki. Volt, aki az átnyúló villany vezetékeken lendült át, mint egy szuperhős. Volt aki légballonnal, volt aki sárkányrepülővel, házi építésű ejtőernyővel suhant át a fal fölött. Volt aki elhanyagolt metróalagutakban, régi, háború előtti beomlott csatornákban szökött át, volt olyan is, aki speciális „feltúrbózott” és a sufniban feltuningolt autóval „támadt” sikeresen a falnak olyan lökhárítókat szerelve a járműre, amivel át lehetett törni a blokádot, mintha csak egy tankkal tenné az ember. Különösen vicces epizód volt Thomas Krüger szökése, aki az NDK-s úttörők számára adott eszközökből készített egy kezdetleges légi járművet, amivel a brit zónában landolt. A sikeres megérkezést követően a járművet az angol katonák kidekorálták „Bárcsak itt lennétek” „Pusziltatjuk Honekkert” és hasonló feliratokkal, és visszadobták a keleti katonáknak.
A Fal egyik furcsa haszna a rajta kialakuló street art-művészet volt a nyolcvanas években. Míg a keleti oldalon a szürke beton, tankcsapdák, aknák, fegyveres tornyok néztek farkasszemet az NDK polgáraival, a nyugati oldalon nem voltak védművek, bárki megközelíthette a szörnyű mementót. Ezért nagyon hamar, már a hatvanas évek második felétől megjelentek az első graffitik, később pedig, főleg a nyolcvanas évektől, a már művészi szintű muráliák, melyek sok esetben komoly, a békét és a kommunizmus embertelenségét hirdető üzeneteket hordoztak. Mikor leomlott a fal, ez a kontraszt tovább gazdagította a Fal szimbolikáját: a zord beton oldal és a színes kavalkádot hordozó nyugati. amikor a Falat végül elbontották 1990-ben a „Grenzmauer 75” házgyári technológiával gyártott paneljei a gyűjtők ritka kincseivé váltak. A világ minden pontján vannak darabok (Budapesten a Terror Háza előtt és a Tabán parkjában is áll egy-egy darab) de vannak szegmensek Los Angelesben is. Georgia Államban az Amerikai Hadsereg Fort Gordon bázisára az amerikai szektor egyik egész kapuját átszállították. Angliában 8 helyen is vannak darabok a Falból, de egy részletet a Vatikáni Múzeumba is elszállítottak. Dél Afrikában, Ausztráliában, Argentinában, Dél Koreában. Tajvanon, Szingapúrban, Bangladeshben is vannak darabok, míg az Egyesült Államokban 48 különböző múzeum, emlékhely őriz egy-egy darabot a Falból. Berlinben az Ostbahnhof közerlében egy egész hosszú részletet meghagytak, míg a Checkpoint Charlie (az amerikai és orosz szektorok közti átjáró) múzeumként működik.