Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Az üstökösként feltűnt új-zélandi rendező, Taika Waititi e héttől a mozikban látható új, második világháborús szatírájának főhőse egy cukorfalat német kisfiú, akinek a képzeletbeli barátja nem más, mint Adolf Hitler. A Jojo nyuszi természetesen nem az első filmalkotás a mozgókép történetében, amelyben a főhős útját a fejében létező cimbora egyengeti. Összeszedtük kedvenceinket a témában.

MP – 061.hu

Harvey

Harvey (1950)

A csincsilla, a koala meg a vombat után földi faunánk legbájosabb entitása kétségkívül a nyúl, amelynek alakja a kezdetektől mozgatja a filmesek fantáziáját. James Stewart karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtja ebben a klasszikus, pörgős és könnyed hollywoodi komédiában, amely Mary Chase Pulitzer-díjas darabja alapján készült. Stewart játssza a jól szituált Elwoodot, akinek elválaszthatatlan jó barátja csakis számára látható. Harvey, az embernagyságú nyúl komoly szerepet tölt be Elwood életében, ezért húga úgy érzi, eljött az ideje az elmegyógyintézetnek. Egy  kavarodás következtében azonban végül ő kerül be a flepnisek közé, és Elwoodra meg képzeletbeli pajtására vár a feladat, hogy kijuttassa őt onnan, és mindent elsimítson a családi perpatvarban. Harvey rendszertani besorolása szerint pooka, a kelta folklór többnyire állatalakban előforduló, jóindulatú, de csintalan figurája, egy időn és téren felül álló teremtés, már-már sci-fibe illő képességekkel – és mint ilyen, a Donnie Darko Frankjével rokonítható. A Pulitzer-díjas drámáját világszerte – nálunk is – műsorukra tűzték a színtársulatok, Elwood alakja pedig a tévében is gyakorta felbukkant. Az NSZK-ban olyan népszerű volt a figura, hogy az 50-es és 80-as évek között évtizedenként készült az eredeti moziból egy-egy tévéfilmváltozat. Amerikában sem feledkeztek meg róla: egy 1972-es feldolgozásban például maga James Stewart is újraéleszthette régi karakterét.

Frank

Donnie Darko (2001)

Bemutatója után Richard Kelly első és legjobb, mára kultfilmmé nemesedett filmje óriásit zakózott a mozipénztáraknál. A magyarázat egyszerű: a filmtörténetben ugyanis kevés ennyire rosszul időzített alkotás született. A Sundance fesztiválon debütált független filmet mindenki imádta, de okkal nem mentek ölre érte a forgalmazók. Nem sokkal a columbine-i iskolai mészárlás után ugyan ki kockáztatott volna egy fura középiskolás főhőssel, aki fegyvert tart a kezében? Végül a Mementóval is kockáztató Newmarket karolta fel és küldte moziba Kelly művét, amelynek egy másik erős jelentében Jake Gyllenhaal szobájára ráesik egy utasszállító repülő hajtóműve – nem sokkal azután, hogy a WTC ikertornyai ráomlottak Manhattanre. A bukta borítékolható volt, de az idő helyretette a film renoméját. A paranoid skizofrén Donnie képzeletbeli barátja Frank, az embernagyságú horrornyúl (vagyis egy nyúljelmezes figura), nem az a jópofa arc, akivel Jimmy Stewart lógott a Harvey-ban. Percre pontosan elővetíti Donnie számára az armageddont, megbabonázza és vandalizmusra ösztönzi a srácot. Mindennek magasabb értelme van a puszta káoszteremtésnél, a rébuszok burjánzása közepette pedig betekintést is nyújt egy zavart, pubertást épp megélő lélek érzelmi és gondolatvilágába. Nyolcvanas évek nosztalgikusan, szarkasztikusan és félelmetesen.

Ivan

A gépész (2004)

Christian Bale alakváltó-mutatványsorozatának első felvonásában az eleve vékony testalkatú színész kísérteties csontkollekcióvá fogyasztotta magát a szerepe kedvéért. Napi egy tonhalkonzervet és egy almát evett, s miután 18 kilót sikerült leadnia, az orvosok figyelmeztették, hogy az életével játszik, de ő tovább folytatta, és még tíz kilót leadott. Aztán néhány hét alatt kellett a csont és bőr sztárnak izmos szuperhőssé változnia a Christopher Nolan-féle Batman: Kezdődik címszerepéért. Bale-nek ez megint túl jól sikerült: 45 kilót pakolt magára, pár kilót le is kellett ejtenie a frissen gyúrt izomtömegből. Brad Anderson nyomasztó thrillerének főhőse, A gyári munkás Trevor Reznik (Bale) már egy éve szenved inszomniában, de szakadatlan ébrenléte nem a szokványos, hanem valóságos rémálmok sorát jelenti, amelyekben megdöbbentő paranoiás képzetek, szorongások kísértik a szerencsétlen flótást. A férfit körülvevő alakok tisztázatlan szerepe is mind valamiféle rejtélyt sejtetnek: éjszakáit a repülőtéri kávézóban tölti Marie-val, a felszolgálólánnyal, vagy a Stevie nevű prostituáltnál. De ki hagy kódolt üzeneteket a lakásán? Miért kezd Marie egyre inkább az anyjára hasonlítani? Kicsoda valójában az új munkatárs, Ivan, és miért érzi úgy, mintha az egyre nyugtalanítóbb kopasz gigantopitchecus folyton őt figyelné? Összeesküvés áldozata lett vagy az egész csak meggyötört elméjének képzelgése? A rendező természetesen csak az utolsó utáni pillanatban ad kulcsot a valósághoz.

Elvis

Tiszta románc (1993)

Clarence, a képregénybolti eladó, az ázsiai akciófilmek megszállott rajongója és Alabama, a múltjával leszámolni készülő call-girl egymásba szeret. Clarence – biztos, ami biztos – lerendezi kedvese kamufeka stricijét, a vérfürdőbe torkolló akció végén felkap egy kokainnal teli bőröndöt is. Los Angelesbe indulnak, hogy túladjanak a szajrén, csakhogy a nyomukban liheg a kíméletlen szicíliai maffia, miközben korrupt zsaruk és pénzes filmcápák is vadásznak rájuk. A főhős nagy Elvis Presley rajongó, több jelentben is diskurál a Királlyal, akit Val Kilmer alakít. A filmkészítők szerették volna, ha pár Elvis-sláger is felcsendül a Tiszta románcban, de a jogtulajdonos nem adott engedélyt. Kilmer a stáblistán “mentorként” van feltüntetve, hogy ezzel elkerüljék a pereskedést. Az illusztris szereplőgárda már akkor legendás nevei közül egyébként nem csupán Kilmer Elvise látható nyúlfarknyi szerepben, mások ekkortájt álltak a sztárság küszöbén. A szereplők: Christian Slater, Patricia Arquette, Gary Oldman, Michael Rapaport, Dennis Hopper, Christopher Walken, Brad Pitt, Tom Sizemore, Chris Penn, Bronson Pinchot, James Gandolfini, Samuel L. Jackson és Kilmer (bónusz a még egészen fiatal Jack Black, de az ő jelenetét végül kivágták). Don Vincenzo szerepére Liam Neeson és a Kutyaszorítóban pszichogengszterét alakító, később a Kill Billben szintén feltűnt Michael Madsen is bejelentkezett, a Tiszta románc maffiavezérének szerepére azonban túl fiatalnak találták. Különös tekintettel a Dennis Hopperrel közös kulcsjelenetére, feltehetően nem sokan sajnálják, hogy végül Christopher Walken játszotta el a karaktert. A jellegzetesen tonyscottos beállítás, a felcsendülő opera, a szédületes dialógus és a fantasztikus színészi játék összhatásának eredménye: minden idők egyik legjobb filmjelenete.

Charles, Marcee és Parcher ügynök

Egy csodálatos elme (2001)

Ron Howard négy Oscar-díjat besöpört filmje a nemrég elhunyt matematikuszseni John Nash (Russell Crowe) igaz történetét dolgozza fel. A fiatal lángész az egyetemi évek alatt megszállottan küzdött azért, hogy képességeit kihasználva maradandó, eredeti ötletből táplálkozó elméletet alkosson. Amikor a hosszú, és kemény munka után végül sikerrel jár, széles körben is elismertté válik. Kiemelkedő kódfejtő képességei miatt az amerikai titkosszolgálat is igénybe veszi szolgálatait, és miközben John az orosz kézben lévő atombombát próbálja megtalálni, saját elméjének a hidegháborús parában tovább üszkösödő üzemzavara folytán egyre inkább eluralkodik rajta az üldözési mánia. Mint kiderül, az egész titkosszolgálati meló csupán a saját fejéből pattant ki, ahogy a titkos ügynök Parcher, egyetemi szobatársa és jó barátja, Charles (és utóbbi unokahúga, Marcee (Vivien Cardone) is. Hiába, a paranoid skizofrénia nem tréfadolog.  A közgazdaságtan meghatározó elméjének Nobel-díjhoz vezető útja tehát félelemmel, szorongással, paranoiával, képzeletbeli barátokkal, és rengeteg küzdelemmel van kikövezve. Ám ami miatt John végig kitart, és harcol saját elméje ellen, az felesége, Alicia (Jennifer Connelly) iránt érzett szerelme.  Akiva Goldsman forgatókönyve és az életrajzi filmekben igen erős Howard rendezése páratlan részletességgel járja körül ezt a kapcsolatot, s mind John Nash és felesége, mind az Ed Harris és Paul Bettany kitűnő alakításában megelevenedő képzeletbeli figurák karakterét.

Tyler

Harcosok klubja (1999)

Az Oscar-díjátadók és a filmszakma hollywoodi képviseletének hitelességét jelzi, hogy az ezredforduló környékének első számú kultfilmjét, Chuck Palahniuk és David Fincher felforgató látomását csupán egyetlenegy nyomorult aranyszobrocskára tartotta érdemesnek az amcsi filmakadémia népes tagsága, méghozzá a hangvágás kategóriában, de végül azt sem kapta meg. Igaz, ami igaz, a merész témákat feszegető forrásmű és maga a film nem éppen álomgyári alapanyag. Ennyi év távlatában talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Edward Norton névtelen narrátor figurájának szappangyártó anarchista/nihilista haverja, Tyler Durden nem képzeletbeli cimbora, hanem az inszomniában, depresszióban és ki tudja, mi más civilizációs mentális kórságban szenvedő főszereplő skizofréniába omló állapotának kivetülése, a wannabe belső ember megtestesülése. A főszereplő(k) hol röhejesen fennkölt, hol magasztosságukban is laza, de örökérvényű kritikái a fogyasztói társadalomról („egy életstílus rögeszméjének melléktermékei vagyunk”, „nem a bankszámlád vagy, nem a kocsid vagy és nem a pénztárcád vagy”, „amit birtokolsz, az birtokba vesz”) ma már talán kissé szájbarágósnak hatnak, de Fincher és hősei, Norton és Brad Pitt, na meg a szupernaturális véres jelenetek jóvoltából szállóigévé vált látleletei a civilizáció spirituális hanyatlásának.

 

 

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •