Arról jöttem én – A Bostonban élő Bokor Gyulával, a Color együttes egyik alapítójával beszélgettünk

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Féltelek már a Colorral is nagy siker volt, vagy az Auth Csilla-féle feldolgozás után futott be igazán a dal?
1982-ben a Magyar Ifjúság slágerlistáján több mint fél évig volt első. Az LGT-vel is dolgozó Kiss István hangmérnök rögzítette, és olyan jól sikerült a keverés, hogy mindannyian ledöbbentünk… Emlékszem, vécéről jöttem vissza a stúdióba, és amikor meghallottam, kirázott a hideg. Már akkor éreztük, hogy hatalmas siker lesz.  Persze, az Auth Csilla-féle változat is nagy siker lett… Csilla mesélte nekem, hogy ha a legkisebb faluba lép is fel, a közönség az elejétől a végéig énekli. Néhány éve felhívott egy fogorvos – aki annak idején rendező volt a Műszaki Egyetemen -, hogy a fia esküvőjén jelentkezzek be telefonon, mert az ifjú pár egyik kedvenc dala a Féltelek, és az első táncnál ez szól majd. Amikor kihangosítottak az esküvőn, és azt mondtam a vőlegénynek: legyen olyan boldog a menyasszonyával, mint amilyen boldog én vagyok a feleségemmel, mert ezt a dalt neki írtam…

Nagyon jó minőségben szólalt meg a zenekar. Ebben szerepe volt a szintén debreceni Panta Rhei-nek, illetve az ott játszó, számítógépes fejlesztésekkel is élen járó Szalay testvéreknek?
A kezdeti időkben az orvosi egyetem hangszerein játszottunk, a középső öcsém szerelmese volt a tökéletes hangzásnak, mindig buherálta a hangszórókat, hogy kifogástalanul szólaljanak meg. Ha rock and rollt vagy punkot akartunk volna játszani, akkor szinte mindegy lett volna, hogyan szólalunk meg, de nekünk a Pink Floyd volt az etalon. A Panta Rhei inkább orientált minket, például a Szalay testvéreknél hallottam először Emerson Lake and Palmert és Jethro Tullt. 

Fotó: Horváth Péter Gyula

Felkai Miklós a nagy magayar hiánygazdságban, 1980 körül hogy jutott hozzá ahhoz a bizonyos fecskefarkú gitárjához?
Már nem tudom hol vette, de a mi ötletük volt, hogy úgy alakítsa át, hogy tudjon tűzijátékot lőni, ha szólózik. Miklóssal együtt jártam zenei általános iskolába, és mindig szó volt róla, hogy elhívjuk a zenekarba. És nemcsak azért, mert ugyanolyan bajusza volt, mint nekünk… Például kevesen tudtak akkor még Van Halen-féle felfogásban szólózni.

1978-ban jelent meg az első lemezetek, aztán csak négy év múlva, 1982-ban az Új színek. Miért kellett ilyen hosszú ideig várni a következő albumra?
Amikor megnyertük a Ki Mit Tud-ot, Várszegi Gábor szerette volna menedzselni a zenekart, sőt be is akart szállni a Colorba. Ő említette hogy jó lenne, ha megcsinálnánk Szűcs Jutka első lemezét. Sok munkánk volt benne, mi csináltuk az album hangszerelését, és abban az időben még mindent le kellett kottázni. Lehet, hogy hibát követtünk el, hogy nem vállaltuk fel ezt a produkciót, mert akkor azt mondtuk: mi nem vagyunk diszkózenekar… Ez visszavágott bennünket, pedig valójában szeretjük a populáris megszólalást is. De azt közel negyven év távlatából bevallhatjuk: az első lemezt nem fogadta úgy a közönség, ahogy mi azt vártuk. Akkor keresett meg minket Katona Klári is, hogy kísérjük el őt egy romániai turnéján, és az Interconcert is elégedett volt, mert sikeresek is voltak a fellépések, és nem voltak balhék.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Hogy érintett az benneteket, hogy 1980-ban elkészül a Bohóc című slágerre a maszkos videóklip, majd rá fél évre a KFT is előállt egy hasonló bohócos koncepcióval a Bábu vagy előadásakor….
Ez egy provokatív kérdés… Mérges voltam rájuk, de aztán hagytam a csodába, mert Laár András együtt zenélt a szintén debreceni Panta Rhei zenekarral, és én nagyon kedveltem a Szalay testvéreket, ráadásul már évekkel azelőtt a KISS is festette magát…

Sem a Bohóc, sem az Úgyis kiderül, sem a Vallomás nem került fel sorlemezre. Miért?
Abban az időben szerkesztették a lemezeket, és valamiért nem fértek bele ezek az 1980-as dalok az 1982-es Új színek világába. A Vallomást egyébként 16 éves koromban írtam a matematika tanárnőmnek. Másodikos gimis voltam, az Éva néni akkor jött ki az egyetemről, 24 éves lehetett. A dalt már 1970 körül is játszottuk vidéken, Pocsalyban és Sárándon… Aztán sok év múlva Tibor megemlítette, hogy emlékszem-e arra szerelmes számomra, amit még kölyökként írtam… Felvetette, hogy csináljuk meg rendesen. Aztán Tatabányán, 1980-ban eljátszottuk a Tessék választani! -féle versenyen, végül akkor futott be a dal.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Lekísértétek Katona Klárit az ORI-turnén, megcsináltátok Szűcs Judit Táncolj még! című sikeralbumát. Ezt meghálálta valamivel az MHV? Kaptatok mondjuk ti is önálló ORI- turnét?
Nekünk nem voltak hatalmas plakátjaink, nem szerepeltünk rendszeresen a tévében, szóval, nem voltunk a Hanglemezgyár kegyeltjei. Talán azért sem, mert azt gondolták, hogy mivel orvosok vagyunk, úgysem maradunk sokáig a szórakoztatóiparban. Amikor Attila öcsém Párizsba disszidált, akkor be is állt a mosolyszünet köztünk és a Lemezgyár között. Sőt, Atilla nevét, mint szerzőt át kellett írni több dalban, mert ugyebár már azzal, hogy elment, már nem létezett a szocialista haza számára, de mi családon belül elrendeztük a jogdíj kérdését. 1977-ben lettünk országosan ismertek, de 1984-ig egyszer kaptunk egy ORI-turnét, ami egyébként nagy siker volt. Sokat gondolkodtam azon, hogy haragudjak-e azokra, akik miatt kimentünk, vagy köszönjem meg nekik… Egyébként azután, hogy elhagytuk az országot, nem mertem volna gondolni, hogy ilyen változások történnek itthon. Magyarország többet fejlődött, mint az Egyesült Államok, hiszen itthon szinte a nulláról kellett felhozni az országot a piaci viszonyok közé. Sok emlék köt az Egyesült Állomokhoz, olyanok is, amelyek részint meg is változtattak, de semmi nem olyan fontos, mint az első nyelv, amit megismerünk. Az első tizennégy év a legmeghatározóbb egy ember életében, kamaszként már kialakul a személyiségünk. Amikor apám meghalt elmentem egy pszichiáterhez, aki azt mondta: olyan emberekkel beszéljek a gyászról, akik értik a magyart, mert csak velük tudom feldolgozni a veszteségem. Ha egy étteremben elolvasom angolul a menüsort, nem csorog a nyálam, viszont ha magyar nyelvű étlapot nézek, akkor igen, mert az anyanyelv másképp kötődik az érzetekhez…

Fotó: Horváth Péter Gyula

Volt-e valami közvetlen előzménye annak, hogy az 1978-as lemez után az Új színek már slágeresebb irányba ment el?
A Lemezgyár nyomást gyakorolt ránk. Azt mondta Erdős Péter, hogy a progresszív rockot nem lehet Magyarországon eladni. Slágeres, rövid dalokat kértek tőlünk, nem szvit hosszúságú, Emerson hatású kompozíciókat. Sokat hezitáltunk, de Felkai Miki érkezésével valahogy mindennek egyértelmű iránya lett. Bár a zenéket alapvetően mi, a Bokor fivérek írtuk, mégis kulcsfontosságú volt Miki megjelenése a zenekarban, mert lendületet, dinamikát adott a produkciónak. Mai napig azt gondolom róla, hogy Európa egyik legjobb gitárosa.

Az 1984-ben elkészült, megjelenésre váró hármas lemez anyagát ki tudtátok csempészni? Vagy:  valaki utánatok vitte? Volt arra esély, hogy mégis megjelenjen, még 1989 előtt?
A Hanglemezgyáré volt a hangfelvétel joga, nem volt időnk azon gondolkodni, hogy mi lesz az anyag sorsa, akkor mi azzal voltunk elfoglalva, hogy talpra álljunk, megéljünk, hogy megvédjük az orvosi diplománkat.

A dalok egy részét, például a Narancsszínű képet játszotta a rádió….
Sőt, a televízió is. Felvettünk egy videót is, mely utalt a Szépművészeti Múzeum festménylopására, eljátszottuk, hogy kilopjuk az ablakon keresztül a képeket, de kicenzúrázták a tévéből, soha nem ment le. Lehet, hogy már le is törölték.

Ha már itt tartunk, akár végig is vehetnénk egy-egy fontosabb dal születésének a történetét! Már tudjuk, hogy miről szól a Vallomás, és a Narancsszínű kép… Ott van például A legkisebb fiú, ami gyanúsan az országot elhagyó öcsédről szól…
Atilla 1982-ben ment el, a betiltott, hármas lemezre készült A legkisebb fiú róla szól, arról, hogy elhagyta az országot, és vajon merre lehet most… 1982 és 1984 között remegve vártuk, hogy mikor foglalják le a hangszereinket. A Jöhet egy új felvonás ezt a helyzetet, a menni vagy maradni kérdését írja körül.  Én soha nem akartam elhagyni a hazámat, de a testvéreim kimentek, és én nagyon szeretem őket, így a családommal mi is elhagytuk Magyarországot. A kiutazásunk előtti szombat délelőtt eljött hozzánk Balázs Fecó, hogy adjuk költsön a mellotront… Nem tudtam neki megmondani, hogy nem adhatom oda, mert kettőkor beülünk a kocsiba, és megyünk Bécsbe, és nem tudjuk, hogy egyáltalán valamikor is haza tudunk-e jönni. Az Arról jöttem ént pedig egy sárándi élmény ihlette. Anyámék ott voltak tanárok. Biciklivel jártam ki ide, miközben hónom alatt fogtam a fagottomat is. Állt az út mellett egy sorompó, és itt mindig nagyon erősen fújt a szél. A hideg szelek reggel a szemembe vágtak… Ezt a sort a sárándi sorompó előtti hideg tér ihlette… Ebben az időben találkoztam Kodály Zoltánnal is a zeneiskolában. Kértem tőle autógrammot, aminek az volt a feltétele, hogy énekelnem kellett neki valamit. Pár hónap múlva Kodály elhunyt, de pont az én zeneiskolám vehette fel a nevét.

Amikor néha hazajössz, felröppennek a pletykák arról, hogy összeáll a Color. Most is lehetett hallani erről…
Most Peter Andersonnal írtam egy szemészeti szakkönyvet, ami pár hét múlva jelenik meg az Egyesült Államokban. Az én fejezetem arról szól, hogy bizonyos gyógyszerek miképpen hatnak a szem működésére, ha a páciens pszichiátriai beteg. Van tehát feladatom. Megtarthatnánk a hármas lemez bemutatóját is, ami ugye elmaradt 1984-ben, lévén, hogy akkor az album nem jelenhetett meg. Los Angeles, Boston, Budapest… Különböző városokban élünk, több ezer kilométerre egymástól. Nehéz lenne összehozni a koncertet, de én örömmel állnék elébe.