Papp István történész Szem a láncban című új könyve azt vizsgálja, hogy miféle játszmák között alakult azok sorsa, akik kapcsolatba kerültek a hatalommal, hogyan függ össze az irodalom, az irodalmi áru az árulással. Hogy kerülhette el a felelősségre vonást az antiszemita propagandát kiszolgáló Kádár Lajos? Milyen játszmákra kényszerült Illyés Gyula a pártállami időkben? Papp Istvánnal beszélgettünk. 

PZL – nullahategy

2945_1Több antiszemita jellegű szépirodalmi művet olvasott. Vannak-e jellegzetesen magyar vonatkozásai ezeknek a szövegeknek, vagy beleillenek a nemzetközi pamfletek gondolatiságába?
A magyar antiszemita pamfletirodalomnak, publicisztikának és szépirodalmi hagyománynak két irányzata van. Az alapvetés mindkettőben közös, mely szerint a zsidóságot a magyarságtól külön álló, s arra nézve káros, negatív tevékenységet folytató népnek tartják. Az egyik, ha úgy tetszik inkább intellektuális természetű, tehát elsősorban az általa zsidónak tartott személyek politikában, kultúrában betöltött szerepét, tevékenységét kritizálja. A másik jellemző szál inkább zsigeri érzelmekre, szociális jellegű konfliktusokra reagál, magyarán a zsidókat, mint gazdag embereket, kvázi kizsákmányolókat ábrázolja. Természetesen a két nézőpont nagyon sokszor egyszerre jelenik meg, nem választható szét ilyen plasztikusan. Hagyományosan több szó esik a leegyszerűsítve intellektuálisnak nevezhető antiszemita irányzatról, amely főként a középosztály és az értelmiség leszakadó csoportjait célozta meg. Ám mint a náci Németországban is felismerték, s ez állt a Jud Süss című filmet megrendelő Joseph Goebbels elgondolásai mögött is, a széles körű, a tömegeket átható antiszemita érzelmek felkorbácsolásához sokkal inkább a szociális érveket hangoztató alkotásokra van szükség. Voltaképpen Kádár Lajos, s a háta mögött álló politikai megrendelő, Endre László is ezt az irányvonalat követte, a kispolgárságot, a parasztságot, az ipari munkásságot kívánták a zsidóság ellen hangolni. A cél az volt, hogy a hétköznapokban meglévő tapasztalatokat felülírva gyengítsék a szolidaritást, így kedvezőbb közhangulat teremtsenek a deportálások lebonyolításához.

Miért nincsenek szemelvények Kádár Lajos: Ártatlanok? című művéből. Könyve történelmi munka, kellő kontextusban helye lett volna…
Elsősorban a tanulmány hossza miatt döntöttem úgy, hogy kivonatolva vázolom a történet szálait, ismertetem a cselekmény részleteit. A munka voltaképpen nem eredeti abban az értelemben, hogy nem szállított új típusú antiszemita érvanyagot, viszont a zsidó világuralomról szóló téveszméket egy kis közösség szintjén próbálta igazolni. A szerző ebbéli görcsös igyekezetében néha már csaknem groteszk módon írt, de ő maga ezt aligha vette észre. A konkrét történet mellett főként az érdekelt, hogyan születhetett meg egy ilyen alkotás, milyen politikai döntés kellett a mű színre viteléhez, s hogyan úszhatta meg Kádár Lajos nyilvánvaló felelőssége ellenére az érdemi bírósági eljárást.

239Illyés, Veres Péter, Moldova… Feltűnő, hogy milyen sok író szerepel a könyvében. Ilyenkor történész-levéltáros, vagy irodalmár? Egyáltalán: milyen szinten kellett megismerni e szerzők szépirodalmi munkásságát?
Történész vagyok, aki levéltárban dolgozik, és nagyon szereti az irodalmat. Semmilyen szempontból sem volt célom az esztétikai értékelés, hanem az irodalom társadalomtörténete, az írók eszmetörténeti helye, közéleti szerepfelfogása érdekelt. Ezért nem is igazán számított mennyire nívós, kanonizált szerzőkről vagy a mai közfelfogás szerint gyengébb színvonalat képviselő alkotókról van szó.  Egy rossz, de a maga korában nagyhatású, vagy egyszerűen csak sokak által olvasott regény a történész számára másként fontos, mint az irodalomtudomány művelőjének. Veres Péter „sült realizmusa” már Csoóri Sándor részéről is finom, de egyértelmű kritikában részesült a maga korában, nem is szólva a mai felfogásról. Pedig más nézőpontból, antropológiai szemüvegen át, autodidakta műveltségű paraszti szerzőként olvasva Veres új oldaláról közelíthető meg. Moldova a lektűr és a szépirodalom határán billeg, viszont a történelmi tudatot adott esetben jobban befolyásolhatta, mint Kosáry Domokos vagy Szűcs Jenő.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Illyés Gyula szépen ellavírozott a hatalom és az alkotói autonómia között, de nem csak ő, Tamási, Kodály, és még egy sor olyan szerző is, akiket Márai az emigrációban gúnnyal emleget. Ki vitte ezt a lavírozást leginkább tökélyre? Vannak sajátosságai ennek a lavírozásnak? Ha Illyés nem lavíroz, összeállt volna ellene egy koncepciós per anyaga?
Sinka István mondta egy ügynöki jelentés tanúsága szerint Illyésről, hogy mindenki tudja, hogy amit csinál, az csalás, de olyan jól műveli, mint senki más, ezért nem bukik le. Azt gondolom, hogy az Egy mondat szerzője valódi politikusi vénával rendelkezett, ami alatt azt értem, hogy taktikai engedményeket tudott tenni bizonyos stratégiai célok elérése érdekében. A Horthy-korszakban a szegényparasztság hangjának közvetítőjeként, 1956 után pedig a határon túli magyarság ügyének szószólójaként találta meg a helyét. Viszont mindvégig fenntartotta a párbeszédet a hazai értelmiség különböző csoportjaival. Nem tudni, hogy ha 1953-ban nem hal meg Sztálin, mikor unja meg Rákosi Mátyás és Révai József Illyés taktikázását, az állambiztonság pillanatok alatt tudott volna érvanyagot szolgáltatni egy koncepciós perhez. Miközben a politikai rendőrség irataiban a költő már „reakciós”, „fasisztának” minősített emberekkel barátkozó értelmiségi, addig a nyilvánosság előtt az 1951-es írókongresszus egyik főszereplője, akitől Révai József még mindig a fennálló rendszer melletti egyértelmű állásfoglalást várta. Ez az állásfoglalás, legalábbis az akkori hatalmi elit szája ízének megfelelő, nem érkezett meg. Különben Márai és Illyés 1947-es nyugat-európai utazásuk alkalmával szenvedélyes vitát folytattak, a sokat pertraktált népi-urbánus konfliktus egyik legszínvonalasabb csörtéje volt ez.

illyesgyulaIllyés minden követ megmozgatott, hogy felmentsék Szabó Lőrincet és Németh László unokaöccsét. Mit tett pontosan? Találkoznia kellett fontos belügyesekkel? Mit kértek azok cserébe? Mit lehet tudni ezekről a beszélgetésekről?
Illyés kapcsolatai a Magyar Kommunista Párt meghatározó vezetőivel, több évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Párizsi éveiben ismerte meg Gerő Ernőt, 1926-ban tolmácsolt Rákosi tárgyalásán, s a fontos gazdasági háttérember, Vas Zoltán is régi ismerősének mondhatta magát. Naplóinak tanulsága szerint tegeződött ezekkel a politikusokkal, akik egymás között magázták egymást. Nem csupán közéleti eseményeken, hanem például az Operában, színházi előadásokon, költői esteken, könyvnapokon is találkoztak, bár e viszonyok mélysége nem vethető össze Illyés és Aczél családi vacsorákig menő barátkozásával. Ezeken a zöld asztal melletti beszélgetéseken sok mindet el lehetett intézni. Szabó Lőrinc megmentésének folyamatát Kabdebó Lóránt kutatásaiból ismerjük, lényegében Rákosi és Révai József döntött úgy Illyés rábeszélésének hatására, hogy a Lóci-versek írója ellen nem indul népbírósági eljárás. Németh Péter ügyében Illyés személyesen Péter Gábornál interveniált. Hogy mit adott mindezért Illyés cserébe? Leginkább azt, hogy a hivatalos kultúrpolitika hivatkozhatott arra, hogy az egyik legjelentősebb népi író támogatja a szocializmus ügyét, nem emigrált, díjakat vesz át, felszólal nyilvánosan, s ha nem is ír Rákosit dicsőítő ódát, de inkább barátnak, mint tartózkodó szövetségesnek tűnik. Hogy közben a fiókban ott lapult az Egy mondat a zsarnokságról, arról még a mindenhatónak gondolt ÁVH sem tudott.

Miért vette át többször is Illyés a Kossuth-díjat? És mi lett volna, ha legalább a második visszaadja? Volt, aki nem fogadott el Kossuth-díjat 1989 előtt?
Illyés háromszor kapott Kossuth-díjat: 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben. Mivel úgy döntött, hogy nem emigrál, s nem mond le sajátos közéleti-politikai szerepéről sem, ehhez az identitáshoz nem illett volna a visszautasítás. Ez olyan nyílt konfrontációt jelentett volna a hatalommal, amely lenullázta volna Illyés mozgásterét, s ezzel semmit sem nyert volna. Aki Magyarországon a hivatalos irodalmi élet részese volt ’89 előtt, vagyis publikált, az nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítson egy irodalmi díjat.

Illyést maga mellé akarta állítani a hatalom, erre nagy erőket mozgattak meg. Milyen módszerei voltak a hatalomnak a maguk mellé édesgetésére?
Elsősorban a klasszikus személyi eszközök: díjak, külföldi utazások engedélyezése, enyhülő publikációs lehetőségek. De mindez nagyon rafináltan és ellentmondásosan működött. Révész Sándor Aczélról szóló monográfiájában olvasható az a történet, hogy Janics Kálmánnak a felvidéki magyarság kálváriájáról szóló kötetét az első számú kultúrpolitikus dedikáltatta Illyéssel. A könyv nem jelenhetett meg Magyarországon, csak Münchenben, s Illyés előszava rangot adott neki. Vagyis a hatalom nem akadályozta meg teljesen a publikálást, sőt egy kicsit még szeretett is a napfényben sütkérezni, de a belpolitikai küzdőtéren korlátozottabb lehetőségek voltak. Így például Illyés egy 1977-es cikkében utalhatott az erdélyi magyarság nehéz helyzetére, de Románia, vagy Ceausescu nevét még ő sem írhatta ki.

235Borzsák István ókortudósra is „rádolgoztak” 1956 ügyei miatt. A hálózati rendszerben volt olyan „csúcsértelmiségi”, szakjogász, történész, bölcsész, aki tudósok, értelmiségiek megfigyelését „szakszerűen” tudta koordinálni?
Az állambiztonság a mindenkori párthatározatok szellemében és szövege szerint működött. Ezek a politikai iránymutatások időről időre meghatározták, hogy ki tekinthető és mennyire ideológiai szempontból ellenségnek: Nagy Imre és hívei, Lukács György, a népi írók egy része, később a nacionalistának vagy radikálisnak nevezett ellenzék. A politikai rendőrség ezen határozatok alapján kapta meg azokat a belügyminiszteri, vagy belügyminiszter-helyettesi parancsokat, amelyek meghatározták mely cselekmény és miért büntetendő. Teszem azt Nagy Imréről alig burkolt szimbólumokkal teli verset írni, ahogyan Nagy Gáspár tette, lapszám bezúzást vont maga után. De addig is gondos ügynöki tevékenységre, a kapott információk értékelésére, elemzésére volt szükség. Vagyis ebben a bonyolult folyamatban direkt módon, az állambiztonsági testületen belül nem voltak ilyen csúcsértelmiségiek, de a párt melletti tanácsadó szervekben szép számmal akadtak, s ők nagyon is befolyásolhatták az ideológiai állásfoglalásokat.

00053138A Moldova Györgyről szóló fejezetében felsorolja, hogy a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztálya jövedelmi listáján mely írók kerestek a legtöbbet. Hihetetlenül jól éltek (az akkori jövedelmi viszonyokhoz képest), hiszen éves jövedelmek 1.000.0000 Forint fölött, illetve közelében voltak. (Akkor az átlagkereset havonta kb. 2000 Ft lehetett.) Szándékoltan ültették jólétbe ezeket az írókat (Németh László, Illyés, stb.), így vásárolva meg legalább részben a lojalitásukat, vagy egyszerűen ilyen jól mentek a könyveik?
Németh László és Illyés Gyula, vagy akár Déry Tibor könyvei is szép példányszámot értek el, ráadásul már életükben is számos esetben többször is kiadták köteteiket. A korszak kultúrpolitikája kiemelkedő mértékben dotálta a szépirodalmat, ma már elképzelhetetlenül magas példányszámokat eredményezve. Ezért nyilvánvalóan elvárta bizonyos témák megírását, a tabuk figyelembe vételét. De az előbb említett íróknál elsősorban nem az anyagi tényezők számítottak. Mind Németh, mind Illyés tudomásul vette azt a reálpolitikai adottságot, hogy Magyarország a szovjet érdekszféra része, s ezen a játéktéren belül kell politizálni. Ráadásul mindketten szocialistának vallották magukat, számukra a Horthy-rendszer volt az „antikorszak”, s a Rákosi-korszakot átélve az adott keretek között próbálták a lehető legtöbb eredményt eléri, legyen szó agrárpolitikáról, oktatásról vagy a határon túli magyarokkal való kapcsolattartásról. Ez a reálpolitikai alapállás a hetvenes évek közepétől egy új írói-értelmiségi nemzedék megerősödésével egyre inkább kevésnek bizonyult. A fiatalabb, a nagy történelmi kataklizmáktól nem érintett generációk már kevésnek érezték a hatalomtól kicsikarható eredményeket, s ez a szemlélet sokáig rávetült Illyés és Németh személyére is. De ma már kellő történelmi távlatunk van arra, hogy ismét újragondoljuk és mérlegre tegyük a Kádár-korszak fontos szereplőinek, köztük Illyés Gyulának is a valódi teljesítményét.