Jónás Vera énekesnő különleges árnyalatú, de nem rikító szín a hazai pop palettáján. Tavaly megjelent második albumával, a Tiger, Now!-val még a legkegyetlenebb zenekritikusok tiszteletét is kivívta, nemrég pedig Hollandiában, a Eurosonic Showcase fesztiválon az egész európai szakmai közönségnek is megmutatta magát. Zenekara, a Jónás Vera Experiment hamarosan az Anna and The Barbies csapatával indul közös turnéra. Célokról, feladatokról, boldogságról, magyar nyelvű dalokról és beteljesült álmokról beszélgettünk Jónás Verával.
LEIRER TÍMEA- 061.hu
A Eurosonic Fesztiválra, amely egy afféle szakmai bemutatkozást ígérő zenei vásár Hollandiában, minden évben nagy lendülettel készülnek a hazai előadók. Idén januárban te is ott voltál. Megérte?
Igen, nagyon. Rengeteg tapasztalatot szereztünk, hasznos utazás volt. Mindenki azt számolgatja a Eurosonic-on és az ehhez hasonló showcase fesztiválokon, hogy hány szerződést, hány ajánlatot, hány megkeresést kapott az ott töltött idő alatt, de szerintem ez egy sokkal távolabbra mutató, hosszabb távú lehetőség. Ezek mögött a frissen alakuló találkozások mögött mindig emberi kapcsolatok állnak, ehhez működő „kémia”, egymás megismerése szükséges. Van egy általános elképzelés, miszerint ha elmennek egy ilyen fesztiválra, akkor ott majd meglátja őket egy menedzser és mindent félredobva megnyomja azokat a gombokat, amelyek láncreakciójából rövidesen világsztár lesz belőled. Persze hallunk efféle legendákat, de a valóságban azért ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, többet kell dolgozni a sikerért, és talán még fontosabb látni, hogy mit tartasz Te sikernek. Három koncertet adtunk a zenekarral és a fesztivál ideje alatt lényegében folyamatosan nyilatkoztunk, interjúkat adtunk, zenéltünk, megbeszélésekre jártunk. Nagyon jó, és nagyon erős koncentrációt igénylő feladat volt, amiből sokat tanultam és nagyon élveztem.
Tudatosan építkezel. Hol maradnak az álmok?
Alapvetően álmodozó típus vagyok és nagyon sok álmom valóra is vált, de nem úgy történnek a dolgok, mint a mesében. Amikor az ember elmegy a Eurosonic-ra, akkor is az álmai éltetik, de mellette ott kell hogy legyen egyfajta komoly szakmai tervezés is. Szerencsére ezt a részét nálunk Sándor Dani menedzserünk készítette elő és vezényelte végig, nekünk csak jól kellett játszanunk és beszélnünk. Nem jó ötlet a nagy lehetőségre várni, sokkal jobban megéri folyamatosan dolgozni. Voltak már az életemben, akik nagyon nagyot mondtak és nem lett belőle semmi, de voltak olyanok, akik nem ígértek semmit, csak elkezdtünk együtt dolgozni, aztán valami nagyon jó dolog lett belőle.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Eddig sem a csodára építettél, hanem mindig kivártad, amíg a dolgok beértek, nem erőltetted a siker.
Igen, de természetesen az sem keserít el, ha gyorsan talál meg a siker. Azt hiszem engem önmagában nem egy number one sláger, vagy egy jó kritika inspirál. Sokkal inkább a fejlődés, a zenei és szellemi építkezés tesz boldoggá. Attól érzem jól magam, ha van, ami további munkára inspirál.
És mi adja a motivációt?
Például, ha kapok egy érdekes felkérést, vagy megkérnek, hogy vegyek részt egy izgalmas projektben vagy, ha egy új lemezt készíthetek, vagy legutóbb, amikor koncertem új vizuális megjelenésén dolgozhattunk. Fontos az is, hogy a közönséggel még mindig elérhetőek vagyunk egymás számára. Ha valaki levelet ír, még mindig barátként szólít meg és rég látott ismerősként üdvözöl a koncerten. Nagyon fontos számomra a felszabadult kommunikáció, még akkor is, ha vadidegenekről van szó.
Első albumod, a Game 2013-ban jelent meg, de nem kapott akkor sajtó visszhangot, mint a tavalyi album. Mennyire érződik a Tiger, Now! sikere?
Szeretem azt a mondást, hogy evés közben jön meg a étvágy, és hiszek abban, ha az ember jó ételeket ad a közönségnek, akkor előbb utóbb megjön hozzá az étvágyuk. Tehát ha kitartóan dolgozol és jó dalokkal állsz a közönség elé, egyre többen érdeklődnek irántad.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A Game egy viszonylag csendes, visszafogott Jónás Verát adott, a Tiger Now! pedig egy nyitott, néhol tomboló énekesnőt.
Igen, most egy kis vadságra vágytam. A Game-et egyfajta szellősség, kettősség jellemezte, ebből adódott talán a visszafogottság. Azon a lemezen akusztikus hangszerekkel, gitárokkal, ütőhangszerrel szóltak még a keményebb dalok is. Most viszont bennem a vágy, hogy kicsit odacsapjak, kicsit kilépjek magamból. Korábban nem nagyon mertem ezt megtenni a közönség előtt, pedig a csibész lélek már kisgyerekkorom óta bennem volt.
Eddig nem mutattad meg? Nem merted?
Eddig is megmutattam, de talán nem pont ugyanígy. Mindig azt teszem, úgy élek, amit és ahogy éppen helyesnek látok és magaménak érzek. Lehet, hogy a Game egy kicsit visszafogottabb, lágyabb album volt, mint a Tiger, Now!, de akkor ez a zene jött belőlem őszintén. Nem az a fontos számomra, hogy kövessek egy előre meghatározott stílus irányzatot, hanem az, hogy az éppen aktuális produkció önazonos legyen, boldogságot hozzon és szabadnak érezzem magam benne. Ez minden eddigi munkámra igaz és mindig fenntartom annak a lehetőségét, hogy legközelebb valami teljesen mással rukkoljak elő. Ennek a fajta szabadságnak a megélése üzleti, vagy menedzsmenti szempontból talán veszélyesnek tűnhet, de ha jól csináljuk, hosszú távon működőképes és sikeres lehet. Hiszek abban, hogy ez a zene megtalálja a helyét és a közönségét, eddig is ez történt. Lassan, de biztosan.
Mindig énekesnőnek készültél?
Nem igazán. De abban gyerekkorom óta biztos voltam, hogy színpadon szeretnék lenni. Nagyon sokat táncoltam, konferáltam az iskolában, rengeteg verset mondtam és énekeltem. Mindig tudtam, hogy szeretnék valamilyen produkciót bemutatni az embereknek. Egy ideig színésznek vagy táncosnak készültem.
És mikor változott az irány?
Amikor rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy valaki mást alakítsak a színpadon. Nem éreztem jól magam a betanult szöveget mondva, nem elégített ki az előre begyakorolt koreográfia. Magamat akartam megmutatni a közönségnek és a saját gondolataimat szerettem volna elmondani nekik. Ezért döntöttem inkább az éneklés és a dalszerzés mellett. Amióta erre rátaláltam nagyon sok minden megváltozott bennem. Előtte a szereplés és a színpad volt a fontos, ma pedig már inkább az, amit kiviszek oda az embereknek, amit létrehozunk, létrehozok. A dalok személyesek, de mindannyiunknak szólnak, valamilyen lelki folyamat nyűglődéseiről szólnak.
Nyűglődéséből vagy a nyűglődés megoldásából?
Néha ebből, néha abból. Van olyan, hogy a megoldáskeresés, a probléma megélése inspirál, de az is előfordul, hogy azért írok dalt, mert éppen jó érzéssel tölt el, hogy egy kérdésre, amely régóta foglalkoztat, megtaláltam a választ, egy történet végére, amely régóta húzódott odatettem a pontot.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Mindig magadról írod a dalokat?
Legtöbbször igen, de előfordul az is, hogy a családtagok, vagy a hozzám nagyon közel álló barátok történeteit „dolgozom fel”. Nagyon sokszor hallom vissza a közönségtől, hogy úgy érzik, egy-egy dal, mintha róluk szólna. Azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, hiszen ezek szerint sikerült olyan egyetemes érzésekhez fűződő gondolatok megénekelni, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Ilyen volt például a Cold Fire, amelyre nagyon sok pozitív visszajelzés kaptam. A dal arról szól, hogy nem szabad hagynunk, hogy az életünk hideggé, személytelenné, érzelemmentessé váljon. Azt üzeni, nem szabad mindig távolságtartónak lennünk, ki kell mondanunk, amit gondolunk és meg kell mutatnunk, amit érzünk, mert különben nem lehet teljes az életünk.
Sosem gondoltad – ha ennyire fontos a dalok üzenete – hogy magyarul is énekelj? A facebook oldaladra február közepén kikerült egy magyar nyelvű szám.
Igen, ez egy régebben született dal, Grecsó Krisztián írta a szöveget én pedig a zenét, de sokáig nem szántam rá magam, hogy közzé tegyem. Most megtörtént és komolyan elgondolkodtam a folytatáson, bár vannak kétségeim. Korábban próbáltam magyar nyelvű szövegeket írni, de úgy éreztem, nem igazán ez az én kifejezési eszközöm. Viszont szeretem magam kihívások elé állítani és előbb-utóbb szívesen állnék magyar dalokkal a közönség elé, akár a saját, akár mások szövegeivel is.
vezető kép : Horváth Péter Gyula