Kis odamondogatás, némi önirónia, zúzós rock és fergeteges hangulatú koncertek. Nagyvonalakban ez jelenti a Fish! zenekar szexepiljét, amelyből még egy „rogyásig játszott” rádiós sláger sem tudott árucikket csinálni. Hogy mi a különbség a közösségi zenei élmény és az áruba bocsátott életérzés között? Erről is beszélgettünk a Fish! frontemberével, Kovács Krisztiánnal.
LEIRER TÍMEA – 061.hu
Már több mint 10 éves a zenekar, 10 éve jött ki az első lemezetek, akkor még angol nyelvű zenékkel, olyanokkal, mint a Keep Your Secret, vagy a You vs. Me. Az akkori Krisztián ilyennek tervezte a 2016-os Fish!-t?
Nem vagyok az a tervezgetős fajta. Ha muszáj távlati tervekről nyilatkozni, akkor is csak annyit szoktam mondani, hogy legyen mindig ugyanez. Persze kell az előrelépés, de nagyon fontos, hogy ez szakmailag jelentsen a zenekarnak újabb és újabb lépcsőfokokat. Nem az számít, hogy mint gondolnak mások, vagy hogy egyáltalán észreveszi-e valaki a változást. Sosem az motivált, hogy hány embernek játszom, vagy mennyi pénzt keresek. Szerencsére a zenekar többi tagja is így gondolkodik, úgyhogy a Fish!-ben lényegében „szabály”, hogy ne legyen semmi kényszer, ne a bevétel határozza meg, hogy milyen dalokat írunk, vagy hogy hány koncertet vállalunk el. Mindenkinek van „rendes” munkája, így a zenekar szabad maradhat, nem kell arccal a kassza felé dalokat írnunk és koncerteznünk.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Ez afféle „majd én megmutatom nektek” dolog?
Nem, ez nekünk így természetes és az a furcsa, ha másnak nem az. Nem lázadás, vagy valamiféle elitista filozófia, mi egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat a saját zenéinkkel a saját koncertjeinken. Sokan mondják, hogy „életérzést árulnak” a zenekarok. Ebben is van valami, csak nekem az „áru” szó és annak szinonimái nem illenek ide. Az életérzés nálunk is ott van a koncerteken, aki látott már minket, az tudja. Csak mi nem áruljuk, hanem „csak úgy van” és lehet hozzá csatlakozni. Persze ehhez az kell, hogy ne üzleti alapokon működjön a zenekar, hogy ne kelljen trendekhez, elvárásokhoz és szabályokhoz alkalmazkodni csak azért, hogy több ember hallgasson minket. Nekem nagyon furcsa és megvetendő, ha valaki nem így képzeli a zenélést. Tudom, hogy működhet így is egy darabig, de akkor sem tetszik. Rengeteg zenekarnál bevallottan cél, hogy olyan zenét csináljanak, ami eladható. Nincs is ezzel semmi baj, de akkor vállalja fel és ne sértődjön meg, ha ezt esetleg az orra alá dörgölik.
Márpedig ti dörzsölitek rendesen, elég, ha csak az első magyar nyelvű dalotokra, a Majdnem Kaliforniára gondolunk. Nem beszélve a koncerteken elhangzó poénokról.
Nálunk a koncerteken, a dalokban vagy éppen az interjúkban mindig mindenki megkapja a maga fricskáját, legtöbbször – önirónia formájában – mi magunk is. Szerintem ez természetes, hiszen ezt látjuk, ebben élünk, ezek foglalkoztatnak. Én azon csodálkozom, hogy mások nem erről írnak dalt. Egyébként az a vicces, hogy sokszor halljuk vissza, hogy a Fish! ennek is beszólt, meg annak is, meg hogy cinkeli a többi zenekart a koncerteken, pedig ez nagyon nem így van. A vélemény és a beszólás között nagyon nagy különbség van. Attól, hogy nem tetszik valakinek a zenéje, még simán lehetünk haverok. Nyilván nagyon sokan vannak velünk is így.
Fotó: Horváth Péter Gyula
„Ami nekünk a lejtő, az nektek a top”, halljuk például a Mi vagyunk itt-ben. Lehet zenei karriert építeni pikírt dalszövegekkel Magyarországon?
Látod, hogy lehet.
Hol tartanátok, ha kicsit simulékonyabbak lennétek?
Egészen biztosan sokkal előrébb, ami a nézőszámokat és az anyagiakat illeti. De az is lehet, hogy már nem létezne a zenekar. Nyilvánvaló, hogy sokkal kényelmesebb belesimulni a környezetbe és súlytalan dalokat, pozitív üzeneteket megfogalmazni, de ez nem a valóság. Praktikus kitűzni célként, hogy „játsszon minket a rádió és jussunk el a fesztiválok nagyszínpadaira, aztán tart ameddig tart, mindegy, csak húzzunk ki belőle minél több pénzt”, de én megvetem ezt a hozzáállást.
Azt tudod, hogy erre meg sokan azt mondják, hogy persze, a Krisztián csak vetít, de nála is biztosan csörög a kassza.
Gondolják ezt nyugodtan, nem igazán érdekel. Én azt vallom, hogy a zene egy közösségi élmény, amely nem arról szól, hogy megmutassuk, hogy számokban mérve milyen sikeresek vagyunk, hanem arról, hogy mi is és a közönség is jól érezzük magunkat.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Ha már a kasszánál tartunk, azért a Ne is figyelj rám nagyon bejött a Fish!-nek, hiszen nem is „egynyári”, hanem „kétnyári” sláger lett belőle. Viszont ha nem ismernélek, popzenekarnak is gondolhatnálak titeket…
Mindig, ha szóba kerül ez a dal, elmondom – lassan már szabadkozásnak is tűnik – hogy egyfajta poénnak indult, viccnek szántuk. Amikor megcsináltuk, arra gondoltuk, hogy „nesztek, itt egy fricska: ha annyira szeretitek a kommersz popzenét, hát tessék, mi is tudunk ilyet csinálni”. Aztán bejött, sőt, nagyon bejött, olyan helyekre is bejutottunk vele, ahova addig soha, olyan emberek is megismerték a nevünket, akik még sosem hallottak minket. De hidd el, mi lepődtünk meg legjobban az egészen. Ami nagyon érdekes, hogy a régi rajongóktól sem jött semmiféle negatív kritika, szerintem ők vették a lapot, tudták, hogy ez vicc.
Nőtt a rajongótáborotok a „kommersz poptól”?
A hallgatóságunk nőtt, a rajongótáborunk viszont nem. Tény, hogy sokkal jobban pörög a nevünk, és sokan vannak olyanok is, akik a Ne is figyelj rám után kíváncsiak lettek a zenekarra és meghallgatják más zenéinket is. Nagyon sokan, aztán innen vissza is fordulnak, mert rájönnek, hogy ez a poptól igen messze van. De van, aki még a többi szám hallatán sem retten meg, eljön egy koncertre, ahol viszont meglepődve tapasztalja, hogy itt bizony tetovált rockerek vannak, akik kemény rockot játszanak. Közülük csak kevesen jönnek el újra. Egy felületes szemlélő számára ez olyan lehet, mint az Offsping, vagy a Green Day. Róluk is azt gondolják az emberek, hogy „aranyosak” és nem lehet eldönteni, hogy viccelnek vagy komolyan gondolják a rádióbarát pop-rockos számokat, miközben alapvetően punk-rock zenekarokról beszélünk.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Van ebben tudatosság?
Nincs. Nekünk nyilván nagyon jó, hogy ezek az emberek is megismernek minket, és ha hirtelen nagyon sok új rajongót szeretnénk, biztosan csak ilyeneket csinálnánk, de ez nyilván nem cél. Aki meghallgat egy Fish! lemezt, annak azonnal kiderül, hogy dalaink stílusát tekintve mennyire széles spektrumon mozgunk. Különösen igaz ez a legutóbbi albumra, ahol még jobban kitágítottuk a határainkat, ezen van az eddigi legdurvább metálos és a legnyálasabb számunk is. Én valahol a kettő között érzem jól magam.
Nem fog elkapni a gépszíj? Hogy ezután majd csak popos, rádióbarát számokat csináltok majd, hogy csörrenjen a kassza?
Nem, nincsenek ilyen céljaink. Persze, megcsinálhatnánk, hogy minden lemezre csinálunk egy „Ne is figyelj rám” típusú számot, de azért az elég átlátszó lenne. De tényleg nem fontos nekünk ez a fajta üzleti szellem, vagy külső megítélés. A Fonogram díjkiosztó helyett is inkább elmentünk a próbaterembe zenélni. Ha van olyan számunk, ami szerintünk rádió kompatibilis, akkor azt elküldjük a rádióknak, ha játsszák, akkor játsszák, ha nem, akkor nem. És ez így lesz ezután is.
Hosszú távra nem is szerettek tervezni, de mi a menetrendje idén a zenekarnak?
Márciusban jött ki az Idő van című lemezünk, ami nagyon jól megy, ennek a dalait játsszuk ezerrel a nyári fesztiválokon. A szezon előtt pedig szeretnénk egy új klippel is kijönni, aztán ősszel is hozunk kettőt, aztán vége is lesz az évnek. A többiről még nem tudok konkrétumot, de tuti, hogy jó lesz!