Teremtő vágyak címmel, képekkel gazdagon illusztrált kötet jelent meg a tavalyi esztendő végén. A szerző Dr. Gerevich József pszichiáter, aki régóta kutatja a műalkotások mögött rejlő történetek titkait. A kötetben huszonöt világhírű festőművész életének egy-egy különös, izgalmas történetén keresztül mutatja be művész és múzsája szenvedélyes viszonyát és azt, ahogyan ez a néhol boldog, néhol frusztrációkkal teli kapcsolat műalkotásokat teremtett. De vajon jó, ha ismerjük egy-egy műalkotás hátterét? Az alkotó a fontos, vagy a mű, amelyet létrehozott? És vajon kinek a számára terápia a műalkotás. Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ Dr. Gerevich József pszichiáterrel.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Rajongóból lett pszichiáterként a művészet kutatója?
Így is mondhatjuk. Valójában pici gyermekként szívtam magamba a művészetet, elsősorban a képzőművészetet és az irodalmat, később a zenét. Művészettörténész családból származom, apai nagybátyám, Tibor, a két háború között a művészettörténet professzora, a huszadik századi magyar művészet un. „római iskolájának” alapítója, apám és anyám is művészettörténészek voltak, nővérem irodalom- és művészettörténész. Apám mindig tudott a múzeumban egy képről olyasmit mondani, amit nem lehetett nem megjegyezni. S bár pszichiáter lettem, a budapesti klinika nappali részlegén művészetterápiás osztályt hoztam létre, rendszeresen kiállítottuk a páciensek műveit, még rádiót és színházat is szerveztünk nekik. Pályám kezdetén fedeztem fel Gulácsy Lajost, és pszichiáter társammal, barátommal, Ungvári Gáborral sokat írtunk róla.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A könyv előszavából és fülszövegéből az derül ki, hogy arra is egy festmény ihlette, hogy elkezdje kutatni azt, ami a festmény mögött van. Melyik volt ez a kép?
Vincent van Gogh Szék pipával című képéről van szó. Amikor egy van Gogh-monográfiában elolvastam ennek a látszólag csendélet-jellegű, bájos képnek a háttértörténetét, megdöbbentett, mi mindent rejthet egy – első rátekintésre egyszerűnek tűnő – festmény. Ebben a képben a festő sorsa van belekódolva, gyermekkorától a haláláig.

A művészeti alkotás maga érdekli inkább, vagy az ember, aki mögötte van? Nyilván a kettő elválaszthatatlan egymástól, de melyik mögé szeretne inkább látni, amikor elkezdi a kutatást?
Mikor melyik. Amikor a könyvet elkezdtem írni, a képekből indultam ki. A számomra fontos képek keletkezéstörténete után kutattam, és sokszor, de nem minden esetben, emberi találkozásokra bukkantam. Amikor rájöttem a találkozások teremtő erejére, tudtam, hogy ez a szó fogja majd össze a képeket és a történeteket. Ekkor kezdtem írni a Festői találkozások című blogomat. Sok festmény azért is maradt ki a kötetből, mert nem találkozás ihlette azokat. Egyetlen kivétel Marie Laurencin és Guillaume Apollinaire találkozása volt. Szerelmük ragadott meg elsőként, utána kezdtem művek után kutatni. Meglepő volt, hogy míg Laurencin szinte alig festett Apollinaire-vonatkozású képet, Apollinaire legszebb verseinek legjava Laurencinhez fűződő érzéseiről szól.  Ekkor jutott az is az eszembe, hogy kellene olyan könyvet is írni, ahol a művész író vagy költő, akit megihletett egy találkozás valakivel. Az irodalom egyébként tele van ilyennel, gondoljunk csak Verlaine és Rimbaud, vagy Lev Tolsztoj és Szofja Tolsztaja találkozására. De József Attilát és Kozmutza Flórát is említhetném.

A szavak árulkodóbbak vagy az ecsetvonások? Egy képi vagy egy szöveges alkotás esetében könnyebb “analizálni” a mögöttes tartalmat, az eredetet?
Nem hiszem, hogy nagy különbség lenne a két megközelítés között. Szavakkal éppen úgy el lehet rejtőzni és ki lehet tárulkozni, mint képekkel. De az élettörténet egyik esetben sem megkerülhető. Csak az életrajzi adatok birtokában lehet a képek és alkotójuk között hidat verni, következtetni például a művész személyiségére vagy személyes motívumaira. Hogy ez mennyire könnyű vagy nehéz, nem a műfajon, hanem az alkotó önkifejezésének mértékén múlik. Vannak önkifejező és vannak rejtőzködő művészek. Edvard Munch Sikoly című híres képe a festő egyik pánikrohamának képi ábrázolása. Megfejtése már csak azért sem nehéz, mert Munch, aki csaknem olyan jól írt, mint festett, pontosan le is írta ezt a rohamot. Van Gogh sem volt rejtőzködő művész. Amikor levágta a fülét, több önarcképet festett a bekötözött fülével. Ugyanakkor rejtvényeket is alkalmazott a festményein, amelyek megfejtéséhez nyomozni kell. Ugyanez mondható el Frida Kahlóról is, akinek egyes képei pontosan követik az életében történteket – amikor Diego Rivera megcsalta őt a saját húgával, lenyírta hosszú haját és férfiruhába öltözött, majd festett egy képet, amint éppen levágja a haját – de számos képe talányos, és csak a mexikói kultúra pontosabb ismerete segíthet megfejtésükben.

A művészeti alkotások  akkor is hatással vannak ránk, ha egyáltalán nem tudunk semmit elkészültük körülményeiről. Megváltozik ez a hatás akkor, ha megismerjük, ami az alkotás mögött van?
Az első benyomás valóban nagyon fontos, és jobb is semmit nem tudni a képről, amikor először megnézzük. Így elementárisabb a hatás. Tegyük hozzá: nem is feltétlenül kell tudni, mi minden rejlik a kép mögött. Bőven elég, hogy tetszik. Sokáig Munch Sikoly című művét tesztnek használtam (előadásaimban fel is használom az ezzel szerzett tapasztalataimat); megkérdeztem pácienseimtől, hallgatóimtól, mit ábrázol a kép, ki van rajta, milyen történetet képzelnek a kép mögé. A válaszok két tengely mentén csoportosíthatók. Egyesek a furcsa nemtelen alakot, a kép központi figuráját őrültként, elmebetegként értékelték, míg mások beleérezhető történetet kreáltak vele, például egy anyát látunk, aki éppen elveszítette gyermekét. Az előbbit pszichopatológiai, az utóbbit patopszichológiai megközelítésnek nevezhetjük. Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy egyes képek éppen háttértörténetükkel emelkednek ki a többi közül. Jó példa erre Gerda Wegener férjéről készült képei, aki elegáns nőként jelenik meg a festményeken. Ha nem ismerjük A dán lány című könyvből és filmből megismerhető történetet, vagyis azt, hogy Lili Elbe, a képeken szereplő nőalak valójában transznemű férfi, szegényebbek lennénk.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A varázs nem vész el, ha megismerjük a mögötte rejlő valóságot?
Nem tudom, hogyan lehetne ezt a változást jellemezni, de biztos, hogy másként nézzük a képet a háttértörténet ismeretében. Én legalább is biztosan. De sokan vagyunk, akik egy művészeti alkotást az emberi viselkedés egyik megnyilvánulásának tekintjük, egyfajta metakommunikációnak, és azon gondolkozunk, szerintem jogosan, mit is üzenhet a kép a nézőnek. Csak a képzőművészet mélyebb ismeretével lehet eljutni ahhoz a felismeréshez, hogy a képek sokféle üzenetet hordoznak aszerint, ki nézi őket. A legizgalmasabb az a változat, amikor egy művész a kedvesének (is) üzen a művein keresztül. És ennél is izgalmasabb, ha az üzenet címzettje maga is művész, és visszaüzen, válaszol a művész üzenetére szintén műalkotáson keresztül. Ezt interperszonális művészetnek nevezhetjük. A Teremtő vágyakban több példa is van erre, Camille Claudel és Auguste Rodin, illetve Edward és Josephine Hopper esete.

Könyvében azzal foglalkozik, hogy egy-egy emberi kapcsolat, egy-egy találkozás hogyan inspirálta a művészt. Ha egy alkotás hátterét szeretnénk megtudni, ezen a vonalon érdemes elindulni?
Engem évek óta az izgat, hogyan jelenik meg a műben a művész, az ember, minden örömével és fájdalmával. Sokféle személyes motívumra bukkantam, a találkozásélmény egy a sok közül. A műalkotás lehet vágyteljesítő fantázia, amikor a művész megfesti, megírja mindazt, amit az életében nem sikerült megvalósítania. Gaetan Picon „az idő reszketésének” nevezi azt a lelki állapotot, amikor a művész, rádöbbenve, hogy közel a halál, elkezd olyasmit ábrázolni, amelyre korábban nem volt képes. Van olyan is, amikor egy művész krízisbe kerül, öngyilkossági gondolatai vannak, és ír egy történetet, amelyben az őt megszemélyesítő főhős öngyilkosságot követ el, miközben az alkotó krízise megoldódik. Tehát a műben a krízis kimenetelének legrosszabb alternatívája jelenik meg. Johann Wolfgang Goethe Werther szenvedései tekinthető prototípusnak. Abból is következtethetünk a személyes motívumra, ha a mű a műteremben marad, a művész nem akar, nem tud tőle megszabadulni. Leonardo da Vinci Mona Lisája a leghíresebb példa erre.

Visszatérve a Teremtő vágyak találkozásaihoz, ön öt típust ír le a könyvben. Mely ez az öt, és miért pont így alakult a felosztás?
A találkozások típusokba rendezése menet közben alakult, a történeteket próbáltam rendszerezni. Így jutottam el a szerelmi frusztráció által inspirált művekhez és művészekhez. Oskar Kokoschka például úgy próbált túljutni Alma Mahlerrel való kapcsolatának megszakadásán, hogy kedvese életnagyságú alteregóját, egy babát készíttetett, felöltöztette, komornára bízta a baba ügyeinek intézését, majd egy rituális szertartás során „megölte” a babát. Találkoztam olyan művészekkel, akik múzsájukkal, kedvesükkel kölcsönös érzelmi függőségbe kerültek, néha tragikus végkifejlettel, és életük végéig nem tudtak kiszabadulni a kapcsolat kalodájából. Ahogy Salvador Dalí és Gala, vagy Frida Kahlo és Diego Rivera „se veled, se nélküled” kapcsolatában. Egyes találkozások kegyetlenül végződtek a múzsa számára; a művész egy idő múlva eltaszította őket. Elég Pablo Picasso nőkapcsolataira utalnunk. A találkozásokat megzavarhatja, sőt véget vethet nekik, ha a művész pszichotikus állapotba kerül, megtébolyodik, a „mélybe zuhan”, vagy mint Lili Elbe esetében, belehal a nemét átalakító műtétbe. Végül, és ez nagyon fontos: a boldogság is lehet ihlető forrás sok művész számára, mint Peter Paul Rubens vagy René Magritte esetében.

A cím, a Teremtő vágyak arra utalhatna, hogy egy-egy szerelmi-vagy szexuális vágyakozás nyomán jött létre a műalkotás, de itt többről is szó van. Milyen vágyakra utal még a cím?
A legtöbb esetben valóban erotikus vágyak mozgatják a művész ecsetét. A szerelem kifejezést szándékosan nem használom, mert a szereplők sem így definiálják érzéseiket, és nincs jogom többet, mást belelátni egy-egy kapcsolatba, mint amennyi benne van, a szerelem egyébként is nehezen definiálható állapot. A Teremtő vágyakban még megjelenik a bosszú vágya: Max Ernst egy szentségtörő képpel vesz elégtételt apján az őt ért sérelmek miatt, illetve Artemisia Gentileschi úgy próbál bosszút állni meggyalázása miatt a férfiakon, hogy gyakran fest olyan képeket, ahol nők követnek el erőszakot férfiakon. Sajnos, ezek a képek sem tették lehetővé, hogy túljusson traumáján. Bonyolultabb a helyzet van Gogh és Gauguin tragikus történetében. Van Gogh szeme előtt – tudatos szinten – egy művészközösség alapításának vágya lebegett, tudattalanul pedig homoerotikus vágyai vezérelhették a nála erősebb egyéniséggel rendelkező Gauguinhez való ragaszkodásában. Az üres székei egyértelmű halálvágyáról is tudósítanak. Gerda Wegener vágyai is bonyolultabbak. Valamiféle kárpótlást jelenthetett számára férje sorozatos megfestése azért, hogy fokozatosan elveszítette őt.

Melyik festmény vagy műalkotás hátterének megismerése okozta a legnagyobb meglepetést? Volt olyan, amiről megváltozott a véleménye?
Ha arra utal, hogy kevésbé vagy jobban tetszett egy kép azután, hogy többet megtudtam róla, akkor azt kell válaszolnom, hogy nem, az esztétikai élményt nem befolyásolta a kép pszichológiai elemzése. Arra viszont ügyeltem, hogy elemzéseim során ne kerüljek ellentmondásba a művészettörténeti és ikonográfiai elemzések eredményeivel.

Lehet “analizálni” egy művészt az alkotásai alapján?
Alapszabály: csak az alkotások nem elegendőek a művész megértéséhez, megismeréséhez, személyiségének elemzéséhez, ehhez az élettörténet ismerete szükséges.

Az alkotás a művész és a műkedvelő számára is terápia? Arra gondolok, hogy az alkotó kiadja magából, amit érez, a műkedvelő pedig talán nézve/olvasva/hallgatva megoldást talál.
Klasszikus értelemben biztosan nem, hiszen a terápia kifejezés tudományos módszertanhoz kötött segítő beavatkozást jelöl. Vannak, akiknek segít, mint például Goethe, Frida Kahlo, Magritte vagy Corinth esetében, és vannak, akiknek rosszat tesz, a megfestett szorongás növeli a művész szorongását és nem csökkenti (Munchnál), vagy két külön dimenzióról van szó, mint Gentileschinél. A mű befogadójának lehet terápia az alkotás, ha terápiás kontextusban történik a mű élvezése, ez a művészetterápia.

Mi volt a célja a könyv megírásával?
Egyrészt művészetpszichológiai szöveggyűjteményt, példatárat akartam összeállítani, amelyből különböző művészetpszichológiai kutatások példát meríthetnek. Másrészt az érzékeny, művészetkedvelő olvasókat szeretném még közelebb hozni a művészethez, arra biztatva őket, hogy ne adják fel, ha véletlenül egy nehezen befogadható képpel találkoznak. És végül abban reménykedem, hogy könyvem hozzájárul ahhoz, hogy a művészet újra ünneppé váljon, mint a középkorban, Duccio idején.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula