Roger Waters életműve tégláról téglára épült meg, és most már nincs építészünknek más feladata, mint az, hogy ablakokat és ajtókat vágjon bele a falba, hogy más is belásson a bonyolult művész világába, ahonnan látszik a Hold és a Föld, azoknak a sötét oldalai, hogy tekintsük meg a politika állatfarmját, amelyben alapvetően disznókat (politikusokat) hizlalnak az adóalanyok (azaz mi), és rálátunk Waters imponálóan méltóságteljes szóló életművére is. Ennek az építménynek a helyrajzi száma 2018. május 2-án megegyezett a Budapest Aréna paramétereivel. Talán utoljára láthattuk a 74 éves művész pályafutásának legjobb dalait élőben, ami egyszerre volt egy ENSZ-közgyűlés, önkormányzati közmeghallgatás és rockkoncert.
PZL – 061.hu
Mivel úgy harangozták be a koncertet, hogy az Us + Them programja lesz minden idők leglátványosabb Waters-show-ja, némileg meglepő volt, hogy az első blokk a szokásos vetítésen kívül nem tartalmazott különösebb látványelemeket, inkább afféle intim hangulat uralkodott a csarnokban, mintha a MÜPÁ-ban lennénk, de a koncert második felében a küzdőteret szinte kettéválasztva felépült az Animalsról ismert Battersea erőmű a jellegzetes kéményeivel és a köztük lebegő disznóval. A legalább 100 méter hosszú „gyár” kéményei füstöltek, a falára autoriter vezetők portréi kerültek, majd sok-sok Trump-idézet, de a miheztartás végett magyarul is a falra vetítették: Trump egy disznó. És ha ez sem volt elég, akkor a valószínűleg drónnal működtetett másik röfin is megjelentek a Trumpnak szóló üzenetek, majd a gyár oldala videófalként funkcionált, így aztán sajátos 3D-s kiterjesztést kapott a látvány.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Persze, a látvány semmit nem ért volna, ha nem kapunk egy tökéletes stúdió színvonalú koncertélményt, ahol tényleg lemezminőségben szólaltak meg a dalok, Gilmour szólóit tökéletesen kigyakorolta Dave Kilminster gitáros, és ott volt még a Los Angeles-i Jonathan Wilson, aki Gilmour hangját is meggyőző erővel reprodukálta. A show alapvetően a The Dark Side of the Moonra, a Wish You Were Here-re és az Animalsra épült, de voltak dalok a The Wallról és Waters legutóbbi szólólemezéről, az Is This the Life We Really Wantról is hallhattunk néhány szerzeményt. Nincs mese, a koncert alapvetően egy best of műsor volt, a Pink Floyd legsikeresebb korszakának legsikeresebb dalait hallhattuk, különös füzérben, de legalább az is kiderült, hogy a The Wall közvetlen előzménye – persze logikusan is – az Animals volt, hangképben és egy egyéb motívumokban is – és ez itt nagyon szépen kijött.
Fotó: PZL
Érdekes ugyanakkor, hogy a Final Cut dalai elmaradtak, pedig illettek volna a koncert háborúellenes közéleti vitafórumához, de Waters végül is a hetvenes éveket jelölte ki a nosztalgia leszállópályájának, és ez rendben is lenne. Talán nincs még egy olyan művész a popban, aki ennyire érezné a színpadi dramaturgiát, aki ennyire érezné azt, mikor kell egy látszólag disszonáns, valójában nagyon is helyén lévő hanggal még több érzelmi többletet tenni egy kompozícióhoz, nincs még egy művész, aki ilyen erővel tudja aktualizálni a műsorát. Az Another Brick in the Wall például megidézte az Iszlám Állam kivégzéseit… Gyerekeket látunk narancssárga overálban, csuklyával a fejükön, majd a dal második felében az overál mögül előkerültek a Resist-feliratú pólók. Maga az ellenállás a videókban is előkerül, sőt, a konfetti-eső valójában röpcédulaszórás lett, minden kis papíron ott volt az üzenet: Resist!
Fotó: PZL
Egy világkörüli turné a legnagyobb példányban értékesített albumok legnagyobb slágereivel…. hogy ez tényleg azt jelentené, hogy Waters elbúcsúzik a gigantikus show-k világától? Lehet, de egyben azt is megmutatta, hogyan lehet a színpadi show-k világát a falak lebontásának ügyének szentelni. Kiderült az is: a falak nemcsak körbezárnak, de a fal egy felület is, ahová elhelyezhetjük üzeneteinket, a Holdról, a pénzről, a hatalomról, az apák és anyák hiányáról, és magáról az ellenállásról is, ami mégis csak a rock and roll legfontosabb üzenete.
Vezető kép: Balogh Zoltán /MTI