Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 691
  •  
    691
    Shares

Egy éve vette át a Székelyudvarhelyen született Demeter Szilárd a Petőfi Irodalmi Múzeum irányítását. Az elmúlt év tanulságairól, a jövőről és a jelen néhány kultúrpolitikát is érintő kérdéséről is beszélgettünk vele. 

PZL – 061.hu

Egy éve vette át a PIM irányítását. Ha mérleget vonna, mire a legbüszkébb, mi az, amit szeretett volna, de nem sikerült?
Zöldfülűként estem bele a muzeológiai szcénába, ráadásul válsághelyzetben érkeztem, a korábbi főigazgatót éppen leváltották. Konszolidálni kellett az intézményt és vissza kellett állítani a bizalmat, ami elveszett az itt dolgozókban. Amire a legbüszkébb vagyok: hályogkovács módjára megcsináltuk a múzeum életpályamodelljét, pedig sokéves konferenciázás következtetéseként azt bizonygatták, hogy nem lehet életpályamodellt készíteni, annyira sokszínű a muzeológia. Erre azt mondtam, hogy ez is egy szakma, megvannak a belső stációi, logikája… Mi vagyunk az első múzeum, amelynek van ún. belső életpálya modellje, megfelelő bértáblával. Munkatársaink nincsenek túlfizetve, de tisztességesebben keresnek. Kiszámíthatóvá tettük a működést, miközben minden mutatónk javult. Több lett a bevételünk. Gyűjteményezésben több hagyatékot és kéziratot sikerült beszerezni, mint ami a korábbi években jellemző volt. Ennek a feldolgozása is jobban haladt a megszokottnál, a rendezvények száma is nőtt. Kinyitottuk a PIM-et, azaz most már olyan rendezvények is vannak az épület falai között, amelyek korábban nem jellemezték a múzeumot. És egyre jobb a sajtónk is. Lassan az ellenzéki média is elfogadja, hogy itt szakmai munka folyik, és nem énekeljük minden reggel Orbán Viktor portréja alatt a Himnuszt, hanem a magyar kultúra érdekében keményen dolgozunk. Számítottam arra, hogy nekem jön majd az ellenzék, mert ez valahol politikai tisztség is, ráadásul az irodalmi közösség komoly érdekérvényesítő képességekkel rendelkezik. Ezért szoktam azt mondani – még ha ez nincs is így feltétlenül –, hogy a magyar kultúra irodalom-centrikus kultúra. A magyar írók megbecsültsége nagyobb, mint a legtöbb más kortárs alkotók presztizse. Ami még nem sikerült – de folyamatban van – az a kortárs irodalmi infrastruktúra összerakása. Ez ugye a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. keretén belül valósul majd meg. Ez alapvetően az állami adminisztráció lassúsága miatt indult el lassabban, de közben a leendő irodalmi ügynökség munkatársai már dolgoznak. Előkészület alatt állnak a különböző nagy léptékű projektjeink, amikkel a kortárs irodalmat szeretnénk minél több olvasóhoz eljuttatni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A múzeumok sokszor találják szemben magukat azzal a problémával, hogy a nagy nevek hozzák be a látogatókat, és nem a néhány éve elhunyt kortársak…
Ez nem muzeológiai, hanem sokkal inkább kánon-kérdés. Ha egy néhány éve elhunyt alkotóról rendeznénk kamara kiállítást, az afféle kánonképző erővel bírna. Ha csinálnánk egy Esterházy vagy éppen egy Csoóri-kiállítást, ezek természetesen ráirányítják a figyelmet az adott alkotókra, ami nem baj, sőt, de nem lehetünk mi kizárólagos kánonképzők, mert nem ez a dolgunk. Másfelől a kultúrpolitika szimbolikus politika, tehát muszáj kerek évfordulókban gondolkodni. Ha azt mondom egy kulturális döntéshozónak, hogy jövőre szeretnék egy kiállítást XY-nak, mert 150 éve halt meg, arra azt mondják, hogy oké, de ha azt mondom, hogy 87 éve, akkor el kell magyaráznom, hogy miért… 2020-ban a nemzeti összetartozás évére és a harminc éve szabad kormányprogramra is reflektálunk majd. Számomra kifejezetten fontos a nemzeti összetartozás éve, hiszen Székelyföldről származom. Azt gondolom, hogy minden magyar múzeum legfontosabb feladata a nemzeti kulturális identitás megőrzése és erősítése. Az ún. kulturkampf számomra arról szólt, hogy ha gyengítik a nemzeti identitást, akkor Magyarországon gazdaságilag akár csodát is tehetünk, vagy stabilizálhatjuk hosszú időre akár politikailag, mégis: el fog tűnni a haza. Ezért aztán nekünk meg kell erősítenünk a nemzeti identitásunkat. Az európai politikában értékviták helyett identitáspolitikai állítások vannak, erről nem lehet racionális vitát lefolytatni. A Ceaușescu-rendszerben nőttem fel, a személyes tapasztalatom az, hogy az anyanyelvi kultúra megtart a diktatúrával szemben, megtart annak, ami vagyok.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A nemzeti összetartozás éve alkalmából tud mutatni a múzeum olyan, eddig nem ismert verseket, esszéket, amelyeket mondjuk a nyugatos szerzőink írtak, stb
Három nagy projekttel készülünk, abból kettő kötődik a PIM-hez, míg a harmadik intézményközi terv. Szeretném újra kiadni az 1921-ben publikált, Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológiát, amelyben a kor legnagyobb írói, költői publikáltak. Szeretnénk, ha megjelenne a könyv folytatása is, amely a trianoni csonkítás következményeivel foglalkozik, az elmúlt 100 év tanulságaival. Ez lenne „a nagy irredenta könyv”, ami arról szólna, hogyan élték meg a magyarok az anyaországban és a határon túl 1920 és 2020 között a trianoni tragédiát, annak következményeit, illetve megszeretnénk mutatni azt is, hogy 1989 után hogyan történt meg a maga sajátos formájában az egymásra találás. Ez az egyik, amit a PIM keretei között szeretnénk megcsinálni. A másik: Kosztolányi Édes Annáján keresztül is megvizsgálni a trianoni traumát. Az intézményközi projekt pedig egy vonatkiállítás lenne, de nem a didaktikus formában, hanem edukatív módon, amely partnernek tekinti a látogatót. Ezt a tárlatot el lehet vinni a Kárpát-medence településeire, hogy mindenki ismerje meg, hogy egy addig sosem létezett határ hogyan szüntetett meg természetes közösségeket. De szeretnénk azt is, hogy ne csak a trauma élménye maradjon meg bennünk, hanem az is, hogyan tudunk ebből a jövő felé tekinteni. Van még egy nagy tervünk, ez a kárpát-medencei irodalmi emlékházak és emlékhelyek teljes felújítása és hálózatba szervezése, összefésülése más hálózatokkal. Ha már létezik a Határtalanul Program, melynek keretében iskolások indulnak meg, akkor nem baj, ha plusz úticélokat tudunk javasolni. Így sokkal inkább lehet élményszerű az irodalom oktatása.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Vannak alkotók, akik személyes életükben nem mindig tündököltek, Móricz naplóiból tudható, hogy sokszor nem úgy viselkedett, ahogy azt szívesen tanítanánk az általános iskolákban. A PIM esetében milyen arányokban képzeljük el a kultuszt és az igazságot? Van-e valamilyen protokoll ezzel kapcsolatban?
Protokoll nincs. Nagy íróink is emberből vannak, a maguk sokszínűségével együtt. A muzeológus akkor jár el a leghelyesebben, ha meg tudja mutatni egy-egy személyiség dimenzióit. Nem ítél, hanem a kontextust teremti meg, és rábízza a látogatóra a véleményalkotást. Itt van például a Csáth-kiállítás, amit két harminc körüli kolléga rakott össze. Csáthnak vannak pornográf rajzai, a kábítószer fogyasztása számára afféle életgyakorlat volt. Felmerültek kétségek, hogy izé, de azt mondtam, hogy a szex és a drog jó hívószó, hiszen ha másra nem, erre esetleg bejönnek olyan fiatalok, akiket másképp nem tudunk becsalogatni, és végül is megismerik Csáth Géza sokszínűségét. Rengeteg mikrotörténetünk van. Kedvenc példám, hogy Móricz csizmája az alkatához képest miért olyan nagy… Nos, mert az egy harctéri csizma volt, amit télen ki kellett tömni, hogy a viselőjének ne fagyjon meg a lába. És az nincs meg feltétlenül az iskolai olvasmányokból, hogy Móricz haditudósító is volt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Érez-e nyomást a kultúrkampf radikális publicistái irányából? Ha igen, hogy bírja a két tűz közötti létezést?
Nyomás nincs rajtam, vagy nem veszem észre. Tehát bírom, sőt, én vagyok a legkeményebb, és azt hiszem, hogy egyenes mondataim vannak, nem árulok zsákbamacskát. Ez bármelyik oldal embereire vonatkozik. Leültem az összes nagy könyvkiadó, és az írói szervezetek vezetőivel is, és mindenkinek elmondtam, hogy mi az, amit meg fogok csinálni. Viszont a hátam mögött bizonyára mindkét oldal irányából van valamiféle elégedetlenség. Mindenki számára igazságos döntéseket nem tudok hozni, erre talán még a Jóisten is csak ama utolsó napon lesz képes. A saját szempontjaim szerint helyes döntéseket igyekszem hozni, aminek az origójában a nemzeti identitás erősítése áll. Mindent innen olvasok vissza. A kultúrkampfot is. Az irodalom a nemzeti kulturális identitás megerősítésének eszköze, ez az irodalmon túli feladata, de csak akkor, ha olvasók is vannak. Az elsődleges célom az, hogy minél több olvasót nyerjek meg a magyar irodalom ügyének. Ehhez olvasható irodalmat kell létrehozni, de el is kell juttatni az irodalmat a potenciális olvasókhoz.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Készült kutatás arról, hogy esetleg egy kiállítás után megugrott-e egy-egy szerző könyveinek értékesítése?
Folyamatosak a visszajelzések. Mi többnyire a klasszikus irodalom terepén szervezünk kiállításokat. De most volt gyerekirodalmi mozgó kiállításunk, amit elvittünk a Kárpát-medence más településeire. Sokan lepődtek meg azon, hogy milyen sok remek gyerekversszerzőnk van Weöres Sándor mellett is. Az, hogy a PIM-nek mekkora vonzereje van, például az udvarunkon nyílt Libri-féle könyvvásár is mutatja. Ez egy üzlet a részünkről, kiadtuk bérbe az udvarunkat, hiszen nem testidegen dologról van szó, hanem egy könyvvásárról. A Librit azóta támadja a könyves szakma egy része, pedig senkinek nem volt ez a lehetőség megtiltva.

Van-e olyan ambíciója, hogy itthon kevésbé ismert erdélyi írók munkáit is bemutassa a PIM? 90 éve, 1929-ben született például Székely János, a Nyugati hadtest írója, ő például konszenzuálisan nagy író…
Javasoltam, és megszavazták, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé kerüljenek a Nemzet Művészei. Most kiküldtem minden írószervezetek és folyóiratnak egy hatalmas címlistára, hogy 100 posztumusz tagot szeretnénk felvenni a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai sorába, szavazzanak. Az elmúlt száz év összes jelentős Kárpát-medencében alkotott írójára lehet javaslatot tenni. A posztumusz tagság után nem havi apanázs jár, hanem egyszeri összeg – ez azokra a szerzőkre vonatkozik értelemszerűen, akiknél még hatályos a szerzői jog, azaz nem telt el a haláluk után 70 év. Ebből a nagy merítésből jobban megismerhetjük irodalmi hőseinket, mert minden felmerülő nevet kis életrajzzal együtt közzéteszünk majd. Nemrég nyitottam meg egy Székely János-estet, és láttam az értő közönségen, hogy meghökkentek, amikor kiderült róla, hogy besúgó* volt. Vannak olyan történeteink, amelyekkel még mi, erdélyiek sem tudunk mit kezdeni. Ott van Szilágy Domokos esete is… Hatalmas költő, de miután kiderült róla, hogy beszervezték, már nem beszélünk róla. Pedig ki kéne tenni az asztalra… Sok dolgot hallgatunk el, ami 1989 előtt történt, ami nem jó az erdélyieknek, de az összmagyarság számára sem. Ezeket ki kell beszélni! És hadd tegyem hozzá: senkit nem akarok stigmatizálni. Ki kell beszélnünk a közös dolgainkat, mert ha nem, akkor folyamatosan hamis mítoszokat fogunk gyártani, és bele fogunk bukni. A könyvterjesztési anomáliák miatt a külhoni és az anyaországi irodalom nem mindig ér össze. Számos olyan remek írója van Erdélynek, akikről a szűk szakmán és az erdélyieken kívül mások nem hallottak. Nincs mese, el kell mondanunk egymásnak a történeteinket. Nekem erdélyiként például Kárpátalja friss élmény. Amikor néhány éve eljutottam oda, és megismertem a személyes történeteiket, akkor lett csak némi fogalmam magáról a kárpátaljai létezésről. Sokkal nehezebb volt az életük, mint nekünk, erdélyieknek. Ha ezeket a történeteket megismerjük, empatikusabbak leszünk. Nem akarok árkokat betömni, nem foglalkozom azzal, hogy egyik írószervezet mit gondol a másikról. Ez az ő privát ügyük, oldják meg egymás között. A sokszínű magyar kultúrát szeretném minél tágabb értelemben bemutatni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Voltak sajtóhírek, melyek szerint a kormány az 1993-ban létrejött Nemzeti Kulturális Alap megszüntetését tervezi, annak érdekében, hogy „nemzetstratégiai szempontok érvényesülhessenek a kulturális célú pályáztatás során is”. Felmerült az is, hogy elavult az NKA. Miért? 
Az NKA megszüntetéséről nem volt szó. De a jogalkotás a törvényhozás dolga, nem venném el a kenyerüket. Tőlem döntéselőkészítői anyagot kért a kulturális döntéshozás, arról a szerződésemben lévő titoktartási záradék értelmében nem beszélhetek. NKA pénzt soha nem osztottam, nem is terveztem osztani, az nekem nem pálya. Mint ahogyan soha nem hajtottam állami díjra, MMA-tagságra sem. Egyiktől sem leszek sem jobb, sem rosszabb író, a pénzt meg munkával keresem.

A törvénytervezet így fogalmaz: „a kulturális szféra dinamikus és fenntartható fejlődésének záloga az egyes kulturális ágazatok összehangolt, szinergikus irányítása…” Miért is kell összehangolni az egyes kulturális ágazatokat felülről, miközben ezek összehangolódnak maguk is, ha úgy kívánja egy-egy produkció karaktere…
Azért nem ez az általános tapasztalatom. Lehet, hogy rossz produkciókat nézek. Léteznek társművészeti előadások is, nem vitatom, de tízből kilenc író-olvasó találkozóra nem jellemző, hogy túl sok társművész keretezne a színpadon. Márpedig nagyon izgalmas dolgok szoktak abból kisülni (pont a társművészeti produkciók sikere mutatja), ha egy író és egy zenész, vagy színész, vagy vizuális művész találkozik az olvasói boncasztalon, és ott élveboncolják magukat. Ez az egyik. A másik, hogy a különböző művészeti ágazatok szereplői nem nagyon szoktak beszélgetni egymással. Mindenki elvan a maga céhes problémáival. A harmadik: rengeteg párhuzamos rendszerben folyik el a pénz. Fenntartunk ilyen hálózatot, olyan hálózatot, a könyvtár vetélkedik a művelődési házzal, a múzeum a színházzal, mittudomén, pedig az együttműködésükből az úri közönség profitálhatna a leginkább.

Egy augusztusban kihirdetett, januárban hatályba lépő kormányrendelet szerint az Országos Széchényi Könyvtár hozzáférhet a könyvkiadók érzékeny adataihoz, így például megismerhet példányszámokat. Miért fontos ez, hiszen az eladási listákból egyébként is lehet következtetni a példányszámokra? 
Fogalmam sincs. Ebbe az egész történetbe úgy kerültem bele, mint Pilátus a Krédóba. Tudomásom szerint 2017-től folyik ennek a kötelespéldány-rendeletnek az előkészítése, fél éve tették közzé a Magyar Közlönyben a vonatkozó kormányhatározatot. Biztosan van könyvtárszakmai oka, de nekem nem az a dolgom miniszteri biztosként, hogy minden könyvtárszakmai kérdést tüzetesen átvizsgáljak és leokézzak. Arra kért fel Kásler miniszter úr, hogy egyrészt próbáljam meg megmenteni a csődtől a nemzeti könyvtárat, másrészt hassak oda, hogy szülessen egy XXI. századi vízió, amit az OSZK a magáénak érez, ami miatt a következő tíz-száz évben megéri nekik felkelni. A csődhelyzetet elkerültük. Egyelőre. Az új vízió alapelemeit már látjuk, és tegnapra elkészültek azok a szakértői átvilágító jelentések is, amelyekből kiolvasható egyfajta reorganizáció szükségessége. Szóval haladunk, haladunk ezzel is. De nem az én kompetenciám egy több éves könyvtárszakmai ügy minden részletét figyelemmel követni.

Hogy viszonyul a PIM ahhoz, hogy a Várkert Bazárban például vannak olyan irodalmi estek, amelyek több száz főt vonzanak. Figyelik a trendeket az irodalmi estek világában?
Eleve úgy kezdtem a munkámat, hogy a PIM-et bevittem az A38 hajóra. Havonta négy előadásunk van. Az egyik a pályakezdő írók és pályakezdő zenekarok bemutatkozása, amelyre a MOME-sok készítik a vizuális anyagokat. A slam poetryt önmagában jónak tartom, viszont a hazai megvalósulását már gyengének, némiképp egydimenziósnak gondolom, de az, hogy feláll egy fiatal és a többi fiatalnak többé-kevésbé kötött, ritmizált formában megpróbál előadni valamit, az nagyon jó felállás. Behívtam Pion Istvánt és Csider István Zoltánt, felkértem szerkesztőknek, mögéjük raktunk egy nagyon tehetséges zenészekből álló rezidens zenekart, és azt mondtam, hogy inkább élő zenére mondjátok a szöveget, legyen spoken world, ha már. Vannak zenés mulatságaink kortárs írókkal, és van az Árnyjátékok című produkciónk, amit a muzeológusaink készítenek. Ezeken az esteken modern formákban hozzuk helyzetbe Móriczot, Kosztolányit, és a többi klasszikust. Ez itt egy rendezvénytér, ahol az írók nem úgy viselkednek, hogy kinyilatkoztatnak valamit, hiszen eleve megszüntetjük a színpad és a nézőtér közötti határt. A Juhász Anna-féle jelenséget pedig nyilván figyelem. Már hónapokkal ezelőtt felajánlottam neki, hogy vigyük el egy-egy estjét Kárpát-medencei turnéra, sőt, a PIM-ben való szereplés lehetőségét is felajánlottam neki, miután a Hadikkal különváltak az útjaik. Maga a jelenség arról szól, hogy van a magyar irodalomnak egy háziasszonya, régen voltak szalonok, annak voltak nagyasszonyai, kicsit ez köszön vissza ezekben az estekben, hogy van egy hiteles személyiség, aki olvas, benne él az irodalomban, és remekül közvetíti azt. Szeretnék még több összművészeti produkciót, de nem feltétlenül a PIM-en belül. Ide bejönni biztonsági játék, itt mindenki arcról ismeri egymást. Azt szeretném, hogy az írókat billentsük ki komfortzónájukból, menjenek el Borsodba vagy Beregszászra, és az ezeken a helyeken elért sikernek jobban örülnek majd, mintha a barátaiknak olvasnának fel. A Petőfi Irodalmi Ügynökségben ezt szeretnénk a magunk módján megtámogatni, például azzal, hogy kifizetjük az írók útiköltségét, sőt honoráriumot is kapnak. Cserébe annyit kérünk, hogy készítsenek irodalmi naplót az adott rendezvényről. Szeretnénk megrajzolni a Kárpát-medence kortárs irodalmi térképét, és számos író mutathatja meg, hogy milyennek látja az adott régiót, illetve települést. Ráadásul a szerző több könyvet adhat el néhány esten, mint amennyit egy könyvesboltban értékesítenek a művéből egy évben. Szeretném, ha az élet mutatkozna meg az irodalomban, és nemcsak a könyvtárszobák.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

  • Megkérdeztük, hogy biztos-e abban, hogy Székely János valóban besúgó volt. Ezt a választ kaptunk: 

    „Van Székely Jánosnak egy önvallomása, idézem. “Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (Nem is igénylek azóta semmilyen kitüntetést.) Felelősségem tudatában kijelentem: bánom ugyan, már akkor is bántam, ami történt, de megbánni sosem fogom. Mindig is, most is megtenném, ha visszakaphatnám érte az enyéimet. »Mind e durva bűbájt«? természetesen, megtagadom ma. Ami »elkötelezettet« 1962-ig megrendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet.” Ebből valóban nem lehet arra következtetni, hogy besúgó – is – lett volna, de a romániai viszonyokat ismerve életszerű, hogy nem csak verseket írt megrendelésre. A fene tudja.Bizonyítani, nyilván, nem tudom, cáfolni érdemben a román rezsim(ek) archívumait feltúrni lehetne, és akkor sem teljes bizonyossággal.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 691
  •  
    691
    Shares