“Az egészet talán inkább a felnőtteknek ajánlanám a Kaláka újrafelfedezéséhez – Sallai Lászlóval és Szabó Benedekkel beszélgettünk a Kaláka feldolgozáslemezről

A Kaláka megalakulásának 50. évfordulójára jelent meg a fiatal honi underground Kaláka átiratait tartalmazó De jó elhagyni magamat című lemez. Az”értelmi szerzőkkel”, Sallai Lászlóval, a Felső Tízezer gitárosával és Szabó Benedekkel, a Szabó Benedek és a Galaxisok zenekar vezetőjével beszélgettünk.

PZL – 061.hu

Ajánlanád a gyerekeknek is az albumot, vagy inkább az eredeti Kalákát mutatnád meg nekik, míg a Kalákán felnőtteknek inkább a feldolgozás-lemezt?
Sz.B.: Ha meghallgatod a Kaláka 1976-os, az Egyetemi Színpadon adott koncertjének felvételét, nem egy gyerekzenekart hallasz, hanem egy ízig vérig underground produkciót, a megzenésített versek és a freak folk, a népi és az urbánus határmezsgyéjén. Az, hogy mára sokak számára egyet jelent a zenekar neve a gyerekdalokkal, a körülmények furcsa összjátékának köszönhető, de ha egészében nézzük az életművet, egészen másféle kép rajzolódik ki belőle. A feldolgozáslemezzel ezt a képet próbáltuk felskiccelni. 

S.L.: Szerintem a Kaláka jobban ismeri azt a formanyelvet, amin keresztül a gyerekek könnyen megszólíthatóak, így habár vannak dalok a lemezről, amiket bátran ajánlanék kisebbeknek is, az egészet talán inkább a felnőtteknek ajánlanám a Kaláka újrafelfedezéséhez. Annak egyébként nagyon örültünk, hogy túlsúlyban voltak a zenekarok választásaiban a „felnőtt-dalok”, mert amikor kitaláltuk a projektet, akkor volt egy olyan szándékunk, hogy szeretnénk megmutatni a Kaláka kicsit komorabb, sötétebb oldalát is.

Hogy állt össze ez a kollektíva? 
S.L.: Nagyrészt olyan zenekarokat kerestünk meg, akikkel a saját zenekarainkkal különböző klubokban és a fesztiválokon is gyakran találkozunk, de az is szempont volt a válogatásnál, hogy a lehetőségekhez képest sokszínű legyen a paletta. Így azért nemcsak az ismeretség volt szempont, például nagy vágyam volt, hogy a Bajdázó és a Tej is szerepeljen a lemezen, akiket személyesen a projekt indulásakor egyáltalán nem ismertünk.

Sz.B.: Természetesen a saját ízlésünk és ismeretségeink részben óhatatlanul befolyásolták a lemezen szereplő zenekarok kiválasztását, de merem remélni, hogy még pont elég fiatalok és érdeklődők vagyunk ahhoz, hogy többé-kevésbé jól tudjuk felmérni, kik azok, akiken keresztül be lehet mutatni, hogy néz ki most ez a színtér.   

Sallai László és Szabó Benedek (fotó: Komróczki Dia)

Főleg az underground legfiatalabb évfolyamai játszanak a lemezen. A mai 40-es, 50-es korosztálynak nem jelentett annyit a Kaláka?
S.L.: Ebben kicsit az is benne volt, hogy ez az egész projekt lelkesedésből és lényegében pénz nélkül készült és szerintem a saját generációnknak kicsit egyszerűbb volt elmagyarázni, hogy mi ez az egész és miért csináljuk.

Sz.B.: Részemről ez tudatos döntés volt már a 2012-es Kispál- és a 2014-es Európa Kiadó-feldolgozáslemezen is; olyan zenekarokat szerettem volna megmutatni, akik szerintem nagyon jók, de úgy érzem, nem ismerik őket elegen. Viszonylag kevés izgalmat látok abban, hogy országosan ismert zenekarokkal gründoljunk egy sokadik ugyanolyan válogatáslemezt.   

Kellett-e konzultálni az előadókkal, hogy azért ne legyenek nagyon eltérőek a hangképek, azaz ne legyen túlságosan eklektikus az anyag…
S.L.: Nem adtunk semmilyen direktívát a zenekaroknak, de most az óriási segítség volt, hogy szinte az összes felvétel Kirschner Péter stúdiójában készült, mert így a lemez hangzása egységes maradt. A korábbi feldolgozáslemezek esetében a felvételek javarészt otthon és különböző házi stúdiókban készültek, és ez kétségtelenül kölcsönzött egyfajta bájt a korábbi lemezeknél, de nem könnyítette meg a hallgathatóságát a dolgoknak. Péternek nem lehetünk eléggé hálásak, hogy ilyen lelkesen és önzetlenül bevállalta ezt a projektet, mert nélküle alighanem ismét erre a sorsra lettünk volna ítélve.

Sz. B.: Sőt, én azt hiszem, Péter nélkül harmadszor már bele sem fogtunk volna. A Kaláka esetében többszörösen nehezített pályáról beszélünk, ha feldolgozásokról van szó: mivel a dalszövegek eleve mások által írt versek, azokhoz nem nyúlhatsz, ha viszont a zenét teszed felismerhetetlenné, nincs semmi értelme. Éppen ezért csodálatos, hogy mindenki úgy nyomta rá a saját – zenei – bélyegét a választott számra, hogy közben az eredetivel való kapocs is megmaradt. És mindezt úgy, hogy senkit sem kellett instruálnunk.     

A dalok tematikájánál figyeltetek arra, hogy meglegyenek az arányok a gyerekdalok és a komolyabb folkos felvételek között?
S.L.: Ez most sokkal inkább a résztvevő zenekarokon múlt, úgyhogy mi Benedekkel lélegzetvisszafojtva vártuk azt, hogy ki melyik dalt fogja választani, de ez teljesen a mi hatáskörünkön kívül alakult így. A tizenötből három klasszikus értelemben vett gyerekdal van a lemezen, a Pelikán, a Tengerecki Pál, illetve a Fiók című Takács Zsuzsa-vers – bár például utóbbi Barkóczi Noémi előadásában egyáltalán nem tűnik annak, a Mambo Rumble pedig a saját zeneiségével csavart egyet a Pelikánon.

Sz.B.: Szerintem a Tengerecki Pál sem gyerekvers, és ezt nem csak a harmadik, obskúrus és kissé vulgáris Tengerecki-vers ismeretében mondom, hanem azért, mert nekem mindig a Sztrugackij-testvérek regényei jutottak eszembe róla. De a zenekarok választásai ismét hűen tükrözik azt, amit korábban elmondtam a Kaláka életművéről – sokkal több van benne, mint néhány örökzöld gyerekdal. Eleinte egy kicsit tartottam tőle, hogy a legtöbben a legismertebb számok közül válogatnak majd, és nagyon örültem, amikor nem így történt.   

A Halász Judit-élmény a Kalákához képest valahogy egyértelműbb a gyerekeknél. Ha így van, miért van így?
S.L.: Gyerekként az ember még nem rendelkezik azokkal a prekoncepciókkal, amiket az ember később akaratlanul is beleépít a saját befogadási reflexeibe. Nekem gyerekként ugyanolyan zene volt Halász Judit és a Kaláka, mint amiket apukám egyébként hallgatott, például a Piramis, az Omega, a Beatrice, vagy éppen Buddy Holly. Néha azt gondolom, hogy szuper lenne ezt a típusú ártatlanságot visszakapnia az embernek a saját zenehallgatásában, mert néha nagyszerű dolgokról maradhatunk le, ha nem vagyunk elég nyitottak.

Sz. B.: Ebből a szempontból nagyon hasonló volt a gyerekkorunk Lacival, mert nálunk is egyszerre szólt a Kaláka, Halász Judit, Leonard Cohen, a Beatles és az Emerson Lake & Palmer. Nem is érzem egyértelműbbnek Halász Juditot a Kalákánál. Mindkettő időtlen és kortalan. Érdekes, hogy mindkettő sokat használt kifejezetten pszichedelikus elemeket is, amikor pedig ez itthon még egyáltalán nem volt általános. A kedvenc Halász Judit-számom például a Mákosrétes, ami a magyar zenetörténet egyik legszebb és legszomorúbb száma; a mai napig el tudom sírni magam, ha hallom.

Mit szóltak Gryllus Vilmosék az átiratokhoz? Volt, amit túl vadnak találtak? Voltak-e javaslataik, vagy mindenki önállóan dolgozott?
S.L.: A Kaláka tagjai semmibe nem szóltak bele és egyik feldolgozás létjogosultságát sem kérdőjelezték meg, szerintem nagyon példamutató volt ez a nyitottság.

Sz. B.: Korábbi tapasztalatainkból okulva közvetlenül az ötlet felmerülése után Péterrel megkerestük Gryllus Danit, leültünk, elmondtuk, mire gondoltunk, ő elmondta, hogy nagyon örül neki, és onnantól kezdve minden segítséget és támogatást megkaptunk tőle és a Kalákától. Könnyű volt így dolgozni.  

Volt olyan, hogy ugyanazt a dalt más is meg akarta csinálni? Hogyan osztottátok fel végül a tracklistát?
S.L.: Volt egy-két helyen érdekegyezés, ráadásul az egyikben én is érintett voltam. Eredetileg a Felső Tízezerrel mi is az Elviháncolt a tavaszi záport szerettük volna feldolgozni, de aztán a Bozo is ezt a dalt választotta, mi pedig átengedtük. Utólag azt gondolom, hogy ez egy elég szerencsés baleset volt, mert én az eredetit egy ilyen XTC-jellegű powerpoppal szerettem volna vegyíteni, a Bozo azonban csinált egy álomszép pszichedelikus változatot ebből a számból, úgyhogy egyáltalán nem bánom, hogy ez így alakult.

Sz. B.: Ilyen hatalmas életműből szerencsére bőven lehetett válogatni.

Élőben is láthatjuk a produkciót? Egyáltalán, hogy lehet ennyi előadót összehangolni?
S.L.: A lemez megjelenése után volt egy zártkörű lemezünneplő koncert az A38 kiállítótermében, amiről készült egy koncertfilm is. Ez egyébként elsősorban a Kaláka kezdeményezése volt, ők is játszottak, illetve hat zenekar előadta a saját feldolgozását is. Ez egy igazi barátkozós-beszélgetős-egymásnak zenélős este volt.

Sz. B.: Ami pedig a továbbiakat illeti, olcsó közhellyel élve csak annyit mondhatunk: elképzelhető, hogy még találkozunk. Mi nagyon szeretnénk.

Vezető kép: Papp Csilla Fanni 

2019-12-31T13:46:49+01:00 2019. december 30.|