Valamivel több, mint 50 éve, 1967-ben jelent meg a The Doors egyik legjobb lemeze, a Strange Days, néhány hónappal a mindenkit megadásra késztető bemutatkozó album után. Az évfordulóra a Warner újra kiadta az albumot, a gyűjtőkre is gondolva hozzágombolták az album mono verzióját is.

PZL- 061.hu

A Stange Days van olyan jó, mint a rock and roll történetének egyik legnagyszerűbb bemutatkozása a The Doors első albuma, a két lemez valójában különös egységet alkot, hasonló hangképpel, ugyanazzal a lendülettel, amikor is a stúdióban nem a “Felvétel” gomb piros fénye világított, hanem a zsenik intim vöröse izzott. A zenekarban legalább két igazolt zseni játszott, az egyik természetesen maga Morrison volt, aki már ebben az időben megalább olyan jó szövegeket írt, mint Dylan, viszont vele ellentétben jó hangja volt, és olyan erős színpadi jelenléte, mint amilyen korábban csak Elvisnek.

A másik zseni Ray Manzarek, aki maga volt a The Doors-sound, nélküle nem létezne a rock and roll egyik legerősebb zenés univerzuma, de persze meg kell említeni Robby Krieger fúziós játékát, aki a fickós rockgitározásba simán beépített flamencós vagy éppen mocskos blues-rock elemeket és remekül szervesült Manzarek éteri „bárzongorázásával”. És ne felejtsük el, hogy azért rengeteg dal épül markáns gitárriffekre, ott van például a zenekar egyik legnagyobb slágere a People Are Strange, ami egy szexi riffből teljesedik ki. És ha már a felsorolásnál tartunk, akkor miért hagynánk ki John Densmore jazz hatású dobolását, amire lehet, hogy egyesek azt mondanák, hogy csapkod, mint hal a szatyorban, azonban nagyon feszessé teszi a Doors játékát, és néha tényleg megy az események után, de mégis: ő az, aki összerántja a zenekart.

Az album gyakorlatilag egy best of, az első négy dal (Strange Days, Your Lost Little Girl, Love Me Two Times, Unhappy Girl) például állandó szerelői a válogatásoknak, és akkor nem beszéltünk még az album talán legnagyobb slágeréről, a People Strange-ről. A Strange Days a popkultúra talán legerősebb évében, 1967-ben jelent meg, megidézi mindazt, amiért még ma is szeretni lehet a hatvanas éveket, az albumot hallgatva olyan érzésünk van, hogy ha a különös napok el is múltak, azért bármikor visszaidézhetőek. Nem kell hozzá más, mint a lemezborítón látható illuzionisták és persze ez a bizonyos The Doors-album.

Vezető kép: Worldpress

The Doors
Strange Days
Warner
35 perc 10 szám