Az elegancia diszkrét bája – A Fantomszál című filmről

A Fantomszál című Paul Thomas Anderson moziban minden ruhaköltemény olyan, mint egy szonettkoszorú, Reynolds Woodcock divattervező (Daniel Day-Lewis) olyan jól ismeri a ruhák lejtését, ritmusát, mint a költők a metrumot, így aztán ne csodálkozzunk, ha a filmre azt mondjuk: lírai. De senki ne ijedjen meg, a mozi inkább a szabásminta 50 árnyalata, mintsem a Büszkeség és balítélet haute couture-ban.

PZL – 061.hu

Az úri szabó Woodcock nemcsak a minőségi anyagokat varrja össze, hanem a megtépázott, szétesett személyiségeket is, mert ő elsősorban önbizalmat ad a hölgyeknek, és ünnepivé teszi minden mozdulatukat azáltal, hogy a kreációit viselik. A film egyik legfőbb sajátossága, hogy a vonzásokról és a választásokról, sőt a szexusról szól, de mégsem úgy éri el az izgalmat, hogy Woodcock levetkőzteti a hölgyeket, hanem úgy, hogy ruhákat ad rájuk. A ruha egyszerre hatalom, fétis, és Woodcocknál maga a tökéletes illúzió is. A film tengerparti jelenetei olyanok voltak, mint az ötvenes évek technicolor látomásai, a rebdező Paul Thomas Anderson ügyelt arra, hogy a kor színvilága, a filmekben megjelenő világítások, fényelések is visszaidézzék az ötvenes évek arisztokratáinak világát.

A rendezés egyik nagy erénye a kapcsolatok dinamikájának a finom változásainak megmutatása, ott van például az a jelenet, amikor Woodcock már nem száll ki a kocsiból, hogy kinyissa előzékenyen Almának az autó ajtaját, hanem az autóból ülve épp hogy csak kihajta neki az ajtót. A filmben szinte minden mozdulatnak külön szertartásrendje van, az elegancia legfőbb letéteményese maga Woodcock, akit olyan tökéletes eleganciával, charme-mal és kigyakorolt allűrökkel ruház fel Daniel Day-Lewis, hogy már csak miatta is érdemes beülni a moziba. Az ötvenes évek sztár dizájnere annyira vigyázza az autonómiáját, hogy nem is akar megnősülni, éli a házsártos, jómódú agglegények kissé sótlan életét, amikor egyszer csak megpillantotta Almát (Vicky Krieps), a vidéki pincérnőt, akibe azonnal beleszeret.

A film nemcsak a kettőjük bonyolult viszonyrendszerét építi fel – melyben a második vonalba taszítitt nő küzd a férfi figyelméért -, de Almának meg kell vívnia Woodcockot mindenhová elkísérő nővérével, Cyrille-lel (Lesley Manville), így Alma kétfrontos háborúba kezd, amit a nagybetűs történelemben nem lehet megnyerni, viszont a hálószobákban és a konyhákban talán igén. Még akkor is, ha a dominanciajáték egyik fő fegyvere mérges gomba lesz. A hat Oscarra jelölt filmben (Legjobb Film, Legjobb férfi főszereplő – Daniel Day-Lewis, Legjobb női mellékszereplő – Lesley Manville, Legjobb rendező – Paul Thomas Anderson, Legjobb eredeti filmzene, Legjobb jelmeztervezés) talán pont az a motívum a legizgalmasabb, amelyben Alma úgy akarja megmutatni a férfi iránt érztett szerelmét és gondoskodását, hogy mérges gombával gyengíti le, csak hogy ápolhassa. A szeretet, a rajongás, a metsző gyűlölet és a bosszú ilyen ízléses, remek lejtésű szabásmintáját ritkán mutatták meg filmben, már csak ezért is kivételes kvalitású mozi  Fantomszál.

Minden motívum tökéletesen elvarrtak, sehol nem feslik az anyag, még az az üzenetes, önreflexív motívum is remekül fel van építve, mely szerint minden ruhába bele lehet varrni gondolatokat. Valóban, nemcsak Woodcock helyezett el finom  a bélések mögé, hanem maga Paul Thomas Anderson is. Ha nagyon kötekedni akarunk, akkor talán azt róhatjuk fel hibaként, hogy már a film 1955-ben játszódik, a rock and roll robbanásának idején, a rendező mégsem helyezi az alkotást társadalmi dimenzióba, nem mutatja meg a divat változó világát, csak egyetlen finom utalással, amikor Woodcock egy beosztottja otthagyta a céget, és elment dolgozni egy ún. sikkes céghez. Egyedül a sikk szó jelzi a kulturális és társadalmi robbanást, egy olyan szektorban, aminek lényege maga a változás, azaz a divat.