“Az életutamban is megerősít ez a díj” – Rangos elismerésben részesült Döbrentei Kornél

Hit és hűség – Sinkovits Imre emlékezete díjat kapott november 5-én, szombaton Döbrentei Kornél Magyarország Babérkoszorújával, József Attila-díjjal és Alternatív Kossuth-díjjal kitüntetett költő. Az elismerést azok a magyarországi és külhoni magyar jeles személyiségek vehetik át, akik a lehető legtöbbet tették a magyar nyelvért és kultúráért. Döbrentei Kornélt interjúnkban többek között arról kérdeztük, ki volt az, aki ifjú költőként útmutatást adott neki, s hogy mennyire tartja feladatának akár költőként, akár magánemberként, hogy reagáljon a jelen vészterhes állapotaira.

061.hu

Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Nagyon sokat. Sinkovits-Vitay András, Sinkovits Imre fia alapította ezt a díjat, amelyet olyan nagyszerű művészek kaptak meg, mint Farkas Árpád erdélyi magyar költő, vagy Császár Angéla Jászai Mari-díjas színművésznő. A díj neve egészen pontosan Hit és hűség – Sinkovits Imre emlékezete. Ma, 76 évesen azt mondhatom, hogy ez összefoglalja az én életemet is. Az, hogy rám gondoltak, úgy ért, mint mennyből a villámcsapás, pozitív értelemben. Annál is inkább, mert Sinkovits Imrével jó barátságban voltam. Jóval fiatalabb voltam nála, de volt, amikor fölléptünk együtt, elég jól ismertem őt és Latinovits Zoltánt is. Össze is hozott a sors, mert ők is részben olyan helyen szavaltak, ahol bántották őket, a Petőfi-szobornál és ’56-ban is. Hasonló gondolkodású nagy művészek voltak, úgyhogy engem az életutamban is megerősít ez a díj.

Több szempontból is jelentéses ez a november eleji díjátadó. Egyrészt nagyon közel esik a születésnapjához (november 3.), másrészt a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának születésnapjához is – ugyanis 120 éve, 1902. november 2-án született Illyés Gyula. Vele fiatalon volt alkalma találkozni. Felelevenítené ezt az eseményt?
Illyésre akkor már eléggé haragudott Aczél a román-magyar ügy elmérgesedése miatt. A románok nagyon támadták Erdély ügyében Magyarországot, és Illyés írt erről egy nagyon komoly tanulmányt, ami miatt a közte és Aczél közötti régi, jobb viszony – ami nyilván a közös érdek miatt kötötte össze őket – meglazult. Én egy darabig tartózkodó voltam Illyéssel kapcsolatban, mert olyan tananyagszerű műveket tanítottak tőle, mint például a Cserepező. Elégedetlen voltam vele, és persze fiatal is voltam. Azt hiszem, egy egyetemi tanárral össze is vesztem ez ügyben. Aztán Száraz György hívására eljutottam a Írószövetségbe, ahol éppen Illyés Gyulát ünnepelték. Távolságtartó, protokolláris attitűd érződött rajta, unta az egészet. Aztán átsuhant rajtam valami, és eszembe jutottak azok a művei, amelyek tényleg óriásiak, például a Bartók, vagy A reformáció genfi emlékműve előtt című versei. Ott volt egyedül, fogtam magam, és odamentem hozzá, és felköszöntöttem. Annyira megenyhült, megváltozott a rossz politikai hangulat, odalépett hozzám, a vállamra tette a két kezét, és azt mondta: Ismerlek, olvaslak! Csak így tovább! Ez egy olyan élmény volt, hogy azután egész más szemmel néztem őt, és úgy hallottam, hogy ő is figyelemmel kísérte az én pályám.

Mely alkotó gondolatisága állt a leginkább közel Önhöz, ki volt, aki valamilyen útmutatást adott?
Kormos István fedezett fel, akiről kevesen tudják, hogy zseniális költő is volt, hozzá pedig Nagy László küldött el.

Nagy Lászlótól nagyon sokat kaptam erkölcsileg is, mert ő volt az, aki megmutatta, hogy jellem is kell a költészethez.

Ilyen értelemben sokkal közelebb állt hozzám, mint Juhász Gyula. Tulajdonképpen Nagy Lászlót és Juhász Ferencet is Kormos fedezte fel, mert egy kollégiumba jártak. Kormosnak elképesztő szeme volt, nem volt olyan fiatal költő, író, aki ne szerette volna. És én tőle kaptam egy hatalmas, meg nem fogalmazható útravalót, egy magatartásformát.

A költészetében a nemzeti sorsgondok, a nemzet sorskérdései gyakran megjelennek. Miért tartja ezt fontosnak?
Ez neveltetés kérdése is, illetve valaminek a belátása állandó jelleggel. Amikor én születtem és fiatal voltam, Magyarországot kisajátították, földarabolták, tehát tulajdonképpen mindig az volt az érzésem, hogy Magyarországot el akarják pusztítani, vagy rabigába dönteni. A nemzeti szuverenitás a Rákóczi-szabadságharcban, 1848-ban és 1956-ban is megmutatkozott.

A magyarságban van egy erős szuverenitásra való hajlam, és nekem azt adta meg az Úr, hogy ezt meg is tudtam fogalmazni, belső költői erővel.

De meg tudta ezt fogalmazni Sajó Sándor, Reményik és Dsida Jenő is. Úgyhogy ez egy nagyon komoly, több száz éves vonulat, amely hatását tekintve engem rabul ejtett. Ezt a gondolkodásmódot igaznak, bizonyítottnak és állandóan aktuálisak érzem. Most is, hiszen ma valóban szabadságharc folyik.

Mennyire tartja feladatának akár költőként, akár magánemberként, hogy reagáljon a jelen vészterhes állapotaira (járvány, háború, gazdasági recesszió), ezekre a már-már apokaliptikus képekre?
Ez egy belső kényszer, arról pedig nem tehet az ember, hogy költő, festő, zeneszerző lesz, ha ilyen indíttatása van. Én, mint igazságra szomjazó ember, nem is tudom ezt a kettőt különválasztani. Az igazságérzetem kiskorom óta nagyon fejlett, és ezért én hajlandó voltam és vagyok kiállni, ha kell, megszenvedni. Ezt nem tudom elválasztani a magánéletemtől. Szabad ember akarok lenni, és az országomat is szabadnak szeretném tudni.

Fotó: Hatlaczki Balázs