„Az előadó egyénisége is meghatározza az adott vers mondását” – Interjú Lázár Balázzsal

A költő és színész Lázár Balázs a versírás mellett versszínházi és egyéb izgalmas előadásokkal igyekszik népszerűsíteni a magyar költészetet. A közönség legközelebb a Tokaji Írótáborban találkozhat vele. Maszkokról, versmondásról és a nagysikerű Pinceszínházról is beszélgettünk Lázár Balázzsal.

 AYHAN GÖKHAN / IZSÓ ZITA – 061.hu                                      

Általában költő-színészként határozod meg magad. Ennyi év távlatából el tudod még mondani, mit tanult a színész a költőtől és a költő a színésztől?
Ez egy folyamatos párbeszéd a két énem, egymást erősítő szimbiózis az önfelmutató színész és a befelé forduló lírai alkat között. Színészként karaktereket, maszkokat húzok magamra, költőként szívesen bújok a szereplíra mögé. S amit nem játszhatok ki magamból, azt megírom, és fordítva. Fizikai színházi, maszkos tanulmányokat is végeztem, majd hét évig a Színművészeti Egyetemen vezettem maszkos kurzusokat, ebből a témából is doktoráltam, később ez megjelent könyv formában is Maszkaland címmel. Nagyon izgat a maszk, ez a csodálatos instrumentum és annak hatásmechanizmusa, mely egyszerre elfed és felfed, tehát ahogy elbújok színész, költő, vagy épp családapa maszkjaim mögé, más-más oldalról fedem fel magam. Jó kérdés, hogy hol is van a sok kis én, a maszkok között – ami persze mind én vagyok- a nagybetűs Én? Tulajdonképpen ezt próbálom körbejárni a művészi munkámban. Jacques Lecoq francia színésztanár mondta, hogy mindenki legalább három maszkot visel, egyet, amit ő gondol, hogy visel, egyet, amit mások gondolnak, hogy visel és egyet, amit valóban visel.

A hamarosan kezdődő Tokaji Írótábor a Halottak élén címmel kerül megrendezésre, és a magyar irodalom és művészet első világháborús helyzetével foglalkozik. Feleségeddel, Tallián Mariannal közös versszínházi előadásotok az első világháborús versekre van kihegyezve. Hogyan kezdtek neki egy ilyen nagyszabású munkának, mi a koncepció, a dramaturgia?
A téma és a versanyag meghatározza a munkafolyamatot és már hat éve dolgozunk együtt Rózsássy Barbara József Attila-díjas költőnővel versszínházi előadásainkon, a mostani Ember az embertelenségben című válogatást is ő szerkesztette, s aztán együtt formáltuk tovább. A válogatás a Nyugat költőinek versei által idézi meg a Nagy Háborút, Ady és Babits költeményei adják a gerincét. Színpadi koncepcióként azt találtuk ki Mariannal, hogy a versek zeneiségét felhasználva, a háborús káosz és a melodikus dallamok között játszva a szöveggel, két szólamban adjuk elő a verseket. Mariann hegedűszólójával indul az előadás, mely megidézi a boldog békeidőket, aztán a hegedűjáték kezd elromlani, ahogy a világ is. Áthallásként a mai Európához is szól az összeállítás vége, és mondanivalóként azt szeretnénk megfogalmazni, hogy a háború borzalmain túl végül mindig győz az Élet.

A mostani műsorban számíthat a közönség meglepetésekre? Sikerült előbányásznotok kevéssé ismert, de a tetszésetek valamiért elnyerő szövegeket?
Barbara válogatását határok közé szorította, hogy olyan Nyugatos szerzőket válogathattunk, akik már nem jogdíjasok, számomra Kosztolányi Dezső és Somlyó Zoltán egy-egy első világháborús verse hatott a felfedezés erejével. 

Több versszínházi műsort szerveztetek már, a legérzékenyebb témáktól sem riadva vissza. Eddigi tapasztalatod szerint mi a legmegterhelőbb az ehhez hasonló előadásokban? Ha már a maszkok szóba kerültek, könnyű egyik versszerepből a másik versszerepbe átlépned?
Számunkra, számomra ez egy speciális kifejezési forma – ami mára szinte a védjegyünkké vált-, versnyelven megfogalmazott, totális igénnyel fellépő, de minimalista színházi előadás, ami inspirálóan kiegészíti a „rendes” színházi munkáinkat. Több hónap munka egy versszínház létrehozása, a téma, a versek kiválasztásán, megtanulásán keresztül a színpadra álmodásig. A költőházaspárok -Weöres Sándor-Károlyi Amy, Nagy László-Szécsi Margit- életét feldolgozó estjeink jobban szituatívak, mint mondjuk az 56-os, a Fülemile című humoros Arany, vagy a mostani első világháborús, melyek jóval elemeltebbek. Talán a verstanulás a legnehezebb, s hogy sok darabot tartunk repertoáron, de van, hogy több hónap szünet után adjuk csak elő a régebbieket, s erre ilyenkor egy héttel előtte már készülni kell fejben. Nagy koncentrációt igénylő fellépések ezek, alkati adottság is kell hozzá, nem csoda, hogy van olyan színész, aki egyáltalán nem is vállal versmondást.

Gyakran hívnak irodalmi estekre felolvasni, elég, ha csak a Parnasszus esteket vagy a Magyar Írószövetség rendezvényeit említjük. Hogy látod, változott a versmondás hagyománya? Másképp kell verset mondani ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt?
Ez is sokat változott, mint az egész életünk, életformánk az elmúlt harminc évben. A versmondás egyszerűsödött és jól van ez így, de nem lehet ezt sem általánosítani, hogy akkor most görcsösen profanizálni kell, minden versnek megvan a saját íze, zeneisége, mely más-más kifejezési lehetőséget kínál, s persze az előadó egyénisége is meghatározza az adott vers mondását, nem mindegy, hogy milyen médiumon keresztül jut el a befogadóig a szöveg. A legfontosabb a hitelesség, az őszinte közlésvágy, s persze a professzionális előadásmód.

Végzettségedből adódóan szerencsés vagy: egy-egy elkészült versed azonnal felolvashatod, tapasztalatot szerezhetsz arról, körülbelül hogyan hangozhat a közönség előtt. Felolvasod a saját verseidet ellenőrzés céljából?
Mindig furcsa visszahallanom, főleg a saját számból a verseim, mert szinte intim viszonyban vagyok velük. De volt már úgy, hogy ilyenkor ugrott be, hogy valamit másként kellett volna megírnom. Viszonylag ritkán mondok saját verseket, általában csak ha könyvbemutatóm van, de szerelmes tematikájú estünkbe – a Ketten a versbe, mely egyben versszínházi projektünk címe, facebook/kettenaversben – magyar klasszikus és kortárs versek közé azért becsempésztem egy Lázár Balázs költeményt is.

A közhellyé híresült Kányádi-idézet szerint a vers az, amit mondani kell. Minden versre érvényes lehet ez a megállapítás? Egy kortárs szöveg nyilván más hozzáállást igényel egy színésznek, mint egy Vajda János vagy Tompa Mihály-vers.
Egyrészt csak ismételni tudnám magam, hogy az anyag mennyire meghatározó, másrészt az alapérzelmeink százötven éve -mi több tízezer éve- is ugyanazok voltak, mint ma, úgyhogy Vajda János és Tompa Mihály is lehet aktuális, ha van mögötte gondolat. A vers egy sűrített élet-élményanyag, a kimondás által „testet” kap a szöveg, „érzéki viszonyba” kerül a verssel az is, aki mondja, s az is, aki hallja.

A ferencvárosi Pinceszínház irodalmi referense vagy. Miben igyekszik eredeti, egyedi, rendhagyó lenni a hely, a műsorok, előadások kiválasztása milyen szempontok alapján történik?
Elsősorban a kortárs magyar drámát szeretnénk központba állítani Soós Péter igazgatóval. Háy János A Gézagyerek című előadásának első fővárosi bemutatója például nálunk volt s szeptember 21-én mutatjuk be Háy drámatrilógiájának második részét, a Herner Ferike faterját is.  A közönség reakciójából ítélve ez jó döntésnek bizonyult. E mellett én még felolvasószínházakat szervezek, rendezek, irodalmi rendezvényeket szerkesztek, moderálok könyvbemutatókon keresztül irodalmi talk-showkig- 56-os irodalmi és Arany témájú is volt az elmúlt években- nemzeti évfordulókhoz kapcsolódó rendezvényekig, sőt már Tompa Mihály emlékkiállítást, műsort is csináltam, ha már szóba hoztad a lelkész-költőt. Ezek mellett a Ferencvárosi Ádámok és Évák iskolaszínházi program szakmai vezetője is vagyok.

Tavaly érettségi tétel voltál Szolnokon. Váratlanul ért? Érkeztek visszajelzések, hogyan vizsgázott valaki a költészetedből?
Hú, hát ez nagyon meglepett és először meg is ijedtem, mert bennem az élt egykori érettségi emlékeimből, hogy érettségi tétel a nagy, már régen halott költő lehet, meg egyáltalán, hogy jövök én ehhez. Majd felvilágosítottak egykori gimnáziumomban, a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban, hogy régiós, kortárs költőt is lehet választani, s ekkor megnyugodtam s nagyon megtisztelőnek éreztem a felkérést. Ezt a lehetőséget nagyon jónak tartom egyébként, s azt hiszem, hogy így a magyar irodalmat, s a kortársakat is közelebb lehet vinni a fiatalokhoz. Felemelő élmény maradt az érettségizőknek tartott rendhagyó óra egykori iskolámban, alig fértünk el egy nagy tanteremben, pedig már előtte elnézést kértek a tanárok, nem tudván mennyien jönnek majd el az érettségi szünetben. Hát jöttek… Kicsit nosztalgiáztam az én gimnáziumi korszakomról, a korszakról, s elmondtam néhány, ezt az időszakot leíró versemet. Aztán a magyar klasszikusok megidézése után verseiknek az én tollamból született átiratait olvastam. Beszélgetésre sajnos már nem volt idő, de a visszajelzésekből úgy éreztem, nagyon tetszett nekik az óra, két lány, akivel a nyáron Kapolcson találkoztam, még ott is emlegette. Úgy tudom, négyes és ötös érettségik születtek.

2018-08-22T11:38:24+00:00 2018. augusztus 22.|