Talán a hazai bemutató előtti nemzetközi fesztiválsiker, talán más az oka, mindenesetre máig rejtély, hogy a Megáll az idő, Gothár Péter második, 1981-es nagyjátékfilmje hogyan kerülhette el a letiltást. A Kádár-korszak kemény kritikáját hordozó film szimbolikája ma sem szorul magyarázatra, és szinte minden képkockája, mondata telitalálat. Bereményi Géza zseniális bonmot-jai, az örökérvényű monológok és dialógusok mentén fejtjük fel, miről is mesél voltaképpen Gothár 35 évvel ezelőtt készült remekműve. Gesztusértékkel, hiszen a teljes forgatókönyvet kimásolhattuk volna.
MARKOVICS PÉTER – 061.hu
Aligha született vagányabb, időtlenebb és igazabb film 1956-ról Gothár Péter 1981-es alkotásánál. Pedig a Megáll az idő – akárcsak a témát pedzegető többi, rendszerváltás előtt készült film – nemigen szólhatott magáról a forradalomról. A film a megtorlásokat követő kádári konszolidáció kezdetén, a még csak barnaöves gulyáskommunizmus pandemóniumában tipródó lelkek tűpontos látlelete, amelyet az a vitathatatlan erénye énekelt be az 56-os filmek kánonjába, hogy rámutatott: a forradalom tudatunkban és zsigereinkben lerakódott hordaléka ellapátolhatatlan.
De a Megáll az idő nem ettől vált több nemzedék kultuszfilmjévé. Hanem attól, hogy laza bravúrral teljesíti azt, amiben a legtöbb kísérletező mozgóképes vállalkozás rendszerint elbukik. Azaz egyszerre művész- és közönségfilm, amelyben a nyomaték életkor, hangulat, tapasztalat szerint érzékelhető és értelmezhető. A film így lehet ’56 szellemével kísértő korrajz, filmes fejlődésregény, keserédes dráma vagy minden időben érvényes ifjúsági film. Ahogy tetszik.
A történet, amelynek a Kádár-rendszer két legbűnösebb éve, 1956 és 1968 szab keretet, nem is lehetne valóságosabb, hiszen a rendező Gothár Péter és az író Bereményi Géza a forgatókönyvben lényegében kamaszkori emlékeiből és a korszak legendáiból merített, majd az operatőr Koltai Lajossal kiegészült alkotói mesterhármas görcsmentes együttműködésében filmtörténeti remekmű született. Koltai retinába égő, neonfények szabdalta, fátyolos derengésben fogant képsorai hollywoodi karriert hoztak a film képírójának, cannes-i és New York-i elismerést a rendezőnek, míg a zseniális és elnyűhetetlen bonmot-ok, a maguk dísztelenségében is költészetbe hajló egysororosok és párbeszédek szállóigeként velünk maradtak és ma is köztünk repkednek – még ha sokan nem is sejtik, hogy valójában honnan erednek.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni.”
– hangzik el az első tételmondat a film előjátékának végén. Az ablakból a romos utcát bámuló Éva (Kakassy Ágnes) mondja ezt két kisfiának, miután lázadó apjuk egy barátjával, Bodorral (Őze Lajos) elássa a fegyvereiket, majd vöröskeresztes teherautón elhagyja az országot. 1956. november 5-ike van: a ruszkik már a spájzban, a forradalom elbukott. Köves apuka (Hetényi Pál) vinné a családot is, a feleség azonban maradni akar. Igen, itt fognak élni, hiszen ide tartoznak. Bár a dacos megjegyzés másik olvasatában a maradás távozással ér fel: mintha életük e töréspontján dimenziókapu nyílt volna egy másik világra, ahol Köveséknek egy ismerős, mégis idegen, veszélyes és kiszámíthatatlan jövőjű környezettel kell szembesülniük. „Nem ez a búcsú a végső / várj kicsit, majd elül a szél” – szól a dalocska a film elején és végén. Éva tehát vár, oldalán a gyerekek kamasszá válnak, a film pedig elkezdődik. Hét év telik el.
„Bent mi volt?”
„Miért, kinn mi volt?”
Az amnesztiával frissen szabadult Bodor kérdezi ezt a konyhában egykori harcostársa feleségétől, mielőtt bejelentkezik pótapának. (A negyedikes Nagyköves – a 35 évesen elhunyt Pauer Henrik alakítja -, aki az apja múltja miatt hiába is próbál felvételt nyerni az orvosi egyetemre, az elfogadás előtt azért benyögi: „Ha téged itt legalizálunk, olyan lesz ez a lakás, mint egy bűntanya”.) Időközben beállt a szélcsend, ám a levegő most mozdulatlan, ritka és fojtogató, mint a „keszonban”. Az életet márpedig, legyen bármilyen alantas, élni kell, ennek legkevésbé problémás útja pedig a beletörődés. A 16 éves Dini, azaz Kisköves (Znamenák István) bízik az elveiket magabiztosan őrző, ám óvatos és olykor megalkuvó pártfogóiban, az egymásnak ellentmondó túlélési technikák és értékrendek példabeszédeinek kereszttüzében azonban megsérül hite az általa addig tisztelt felnőttekben. Látja maga körül az elcseszett életeket, a keserű és kényszerű kompromisszumokat, és nem akar ő is „tönkrement pali lenni”. Így hát a polgári világot képviselő, leváltott osztályfőnöke intelmei helyett a mintakommunistává avanzsáló Bodor tanácsaira hallgat.
„Fontos ember lettem. Az Agrotápnál. Mint függetlenített tanácsadó.”
„Az csak szakmunka. Politikailag nem mos ki téged egyáltalán.”
„De igen, ha tudni akarod. Ezzel megkezdődik a kimosdatásom.”
– mondja Bodor Évának, jelezvén hogy felkapaszkodásával nevelt nagyfia is végre eséllyel jelentkezhet az orvosira. (A jelenethez hozzácsatolhatjuk Honthy Hanna feltűnését is egy film végi bejátszásban. Minden idők legnagyobb operett primadonnáját a hatalom az „ellenforradalom” szimpatizánsának tartotta, ezért sokáig tiltólistán volt. Idővel ő is átesett a „kimosdatáson”.) Ahogy Bacsó Péter 13 évvel korábban készült A tanújában, Gothár filmjében is Őze Lajosnak osztották a legtöbb emlékezetes mondatot.
„Mindenkinek i-g-a-z-a van! Még a szar is le van szarva!”
A konyhai asztalnál gúnnyal elkántált tantétel, noha Bodor nem viccnek szánja, csiklandozásnak tetszik a verbális ostorcsapásokhoz képest, amelyekkel később rávezeti Kiskövest, hogyan evezzen a langyos posványban.
„Azért ezt a kevertet még nem tudták elrontani.”
– mondja Dininek a talponálló groteszk panoptikumában. A császárkörte és rum generációk agysejtállományát megtizedelő alattomos kotyvalékáról Bereményi egyébként Cseh Tamás Frontátvonulás című albumán is megemlékezett: „Van még a konyhában némi kevert/emlékszel, szerettük – lelkendezett/Mennyire szerettük, lelkendezett, nem ittunk mást, csakis keverteket.”
„Aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják. Ne jelentkezz, ne szólj soha feleslegesen!”
– folytatja a neonfényes félhomályban, intelme pedig porrá zúzza a fiú maradék hitét a „szentségekben”. Kisköves az útmutatás és kudarcélményei hatására több kapcsolatát is felbontja, illetve parkolópályára helyezi. Bár a film az emberkatalógus mértékadó karaktereinek egyikéről sem mond ítéletet, a nézőnek Bodor azért okozhat kudarcélményt. Hiába ő az, aki a család új őrangyalaként megmondja a tutit, ezt a szerepét felülírja, hogy a börtönpriccsről a húsbizottság párnázott székébe teleportált.
„A te férjed ott volt, ahova az én férjeim lőttek ötvenhatban. Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy tudom? Tudjuk.”
Az anya és Dini új osztályfőnöke, Lovas Lívia (Ronyecz Mária), vagyis Malacpofa közötti párbeszéde a film egyik kulcsjelenete. Mindketten tisztánlátó, érző, gondoskodó anyafigurák, akik a gyerekek javát akarják, és maguk mögött akarják tudni a múltat. A feltehetően hithű kommunista tanár azonban naivan hisz abban, hogy a gyerekek helyre tudják hozni mindazt, ami ők elrontottak. Az anyának ugyanakkor nincsenek illúziói.
„Éljenek a hülyék, ne legyen semmi! Le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!”
A felnőttek világától elszakadó Dini Kisköves egyetlen példaképe bátyja cimborája, a negyedikes Pierre (Sőth Sándor) trollkodja szét így az igazgató ünnepi propagandabeszédét a „faszisták” leverésének évfordulóján. A suliban félistenként tisztelt fiú az ellenállás, az 56-os forradalom és a 68-as diáklázadások szimbóluma, az anarchista rendbontó archetípusa, az örök kamasz lázadó, „Kliffricsárd Endösedóz” és a Sid Vicious-i előember egy személyben. Mitikus figura: megfoghatatlan, betörhetetlen és elpusztíthatatlan. Nem véletlen, hogy ellenpontja, a keménykedő igazgatóhelyettes Rajnák sem talál rajta fogást: fenyíthetik, kirúghatják, kiugorhat az ablakon, mindenképpen ő győz. Az igazi Rajnák elvtárs az Ifjúsági Park rettegett igazgatója és kerberosza volt, aki a hetvenes években személyesen tiltotta ki vagy verette meg azokat a fiatalokat, akiknek megjelenése „zavarta a kulturált szórakozást”. Rajhona Ádám szintén zseniális alakításában a Nosferatu-figura karikatúraszerű vöröspaprikajancsiként köszön vissza („Halálra adminisztráltam magam”).
„Pierre, ezt kóstold meg! (…) Coca-Cola, teljesen kikészít! (…) ez kábítószer (…) én már képeslapokat látok…. Az apámék hozták. Hoztak Londonból, egy egész üveggel. Őrület, Pierre, őrület…
A legviccesebb jelenetben, mielőtt megpróbálná felkötni magát a vécétartályra, Vilma, a szemüveges lúzer (Gálfy Péter) kínálgatja a nyugati menőséget a jófej Malacpofa házibuliján, de Pierre-ről minden kamu lepattan. Szar ez, kiköpi. Másnap már Dinivel és csajával hármasban igyekeznek elhagyni az országot egy lopott Wartburgban. („Egy csaj ezért a kocsiért ment hozzá egy krapekhoz.”) Szukics Magda (Iván Anikó) és Kisköves lamúrja korántsem problémamentesen alakul a filmben, a kocsiban is vitatkoznak, mire Pierre bepottyant közéjük egy bombát:
„Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok.”
Pierre végül egyedül robog tovább a határ fel, Dini és a csaja, Szukics Magda az addig sosem látott Balatonnál elvarázsolva a maradásra szavaznak. Senki sem menekül a sorsa elől.
Képek: Mafilm