Keresztury Tibor író, az Alföld folyóirat egykori szerkesztője, a litera.hu főszerkesztője. A Temetés az Ebihalban című új prózakötetében kivételes érzékletességgel ír a belvárost átmetsző villamosok, az agglomeráció végtelenébe járó buszok, és a HÉV járatok népeiről, a lecsúszottak és megszomorítottak világáról.
POÓS ZOLTÁN- Nullahategy
– Jórészt a kisebb formákat preferálod, tágasabb térben, például regényben nem gondolkodtál?
– Alkatilag ezt a köztes formát szeretem a legjobban, valahol a tárca, a novella, a kispróza és a publicisztika határmezsgyéin, de egy regény is készül, vagy tíz éve, van belőle úgy százötven használható oldal. Egyáltalán nem biztos, hogy valaha is el bír készülni – a korszak nem kedvez különösebben a nyugodt, elmélyült alkotómunkának, hogy finom legyek.
– A szegénységnek számos formáját írták már meg, Tar, Borbély, Barnás…, szóval, sokféle a szegénység. A te szegényeid miben különböznek más szerzők lecsúszott figuráitól? Abban hogy esetleg több közülük egykori középosztálybeli volt?
– Miskolcon nőttem fel, az Avas alján, kora gyerekkoromban azt gondoltam, az a természetes felnőtt-állapot, hogy mindenki be van rúgva, állandó jelleggel dől-borul. Kemény kurzus volt, orvos szüleim hiába próbáltak ettől a közegtől távol tartani. Az ipari lumpenproletár alapvetően különbözik az említett debreceni kollégák alföldi szegényeitől: nyersebb, őszintébb és brutálisabb. A lecsúszó középosztály már az elmúlt két évtized fejleménye, nincs köze a gyerekkori környezethez. Az elszegényedő középosztálybeli önreflexív, szégyelli magát, igyekszik eltitkolni a helyzetét, holott többnyire egyáltalán nem ő tehet róla, hogy a legkülönbözőbb módokon naponta emlékeztetik rá, hogy lúzer: tudására nincsen szükség, nem tud megélni belőle, teljes erejét és energiáját a hónapról hónapra történő megélhetési források előteremtése köti le.
– Egy-egy szövegedből kiderül, hogy a lábadban van a boogie, hogy sokat tudsz a rock and rollról. Ehhez képest ritkán írsz erről a témáról. Miért?
– Irodalomról is egyre kevesebbet tudok írni, a rendszeres kritikusi tevékenységgel is fel kellett az évek során hagynom, nem hogy a rock and roll… A nyolcvanas évek undergroundja állt hozzám a legközelebb: az a vonulat, mely a Trabanttól, a Balatontól, a Kontroll Csoporttól mondjuk a Quimbyig húzódik. És volt a Debrecenben töltött húsz év alatt egy erős Tankcsapda-vonzalom. Ahogy ők beleszartak ebbe az egészbe, és megcsinálták a semmiből magukat minden megalkuvás, kompromisszum nélkül, az szerintem példátlan a mai magyar rock-szcénában.
– Úgy tűnik, szinte minden bizarr szituációról lenne véleményed, de inkább leíró eszközökkel élsz, rögzíted a látványt, az atmoszférát…
– Ez pontosan így van. Irtózom a mindent tudó, mindenről flott, határozott véleménnyel, megingathatatlan állásponttal rendelkező emberektől: írói tevékenységem során is mindent elkövetek, nehogy ilyen legyek én is. Abban bízom, a szöveg leíró, atmoszférikus elemei mögött/által is felismerhető azért, hogy mit gondolok.
– A figuráid jórészt szegények. A stuttgarti magyar intézetet vezetted, megismerhetted úgymond az elit problémáit is, a kultúrdiplomácia világát… Ezt a világot miért nem írtad meg olyan vehemenciával, mint a perifériákon vegetálókat?
– Előző, a 2012-ben megjelent A készlet erejéig című könyvemben van azért egy komplett stuttgarti ciklus, A másik Madárné. A kulturális diplomácia nyilvánvalóan egy izgalmas, érdekes és egyáltalán nem könnyű kitérő volt az életemben; pontosan lehetett tudni, hogy mindez ideiglenes – beleértve azt a csodálatos, feledhetetlen egzisztenciális élethelyzetet, hogy öt évig úgy élhettem a családommal, mint egy német középiskolai tanár… Sok élményt, tapasztalatot adott ez az időszak, amit kulturális attaséként abszolváltam – talán nem is eredménytelenül – , de annak a világnak a szereplői azért nem foglalkoztattak annyira, hogy ne lett volna felhőtlen öröm levenni az öltönyt és a nyakkendőt, mikor lejárt a megbízatásom. A fogadásokon többnyire szerepet játszanak a jelenlevők a salátástálak fölött, azt mondják, amit a partnerük hallani akar. Nincs benne íróként semmi igazán érdekes.
– Vannak írók, akik ösztöndíjjal eltöltenek néhány hónapot Németországban, és önálló könyvet írnak belőle, ezt hívjuk mi ösztöndíjprózának. Te éveket töltöttél Németországban, meghitt a viszonyod a német nyelvhez és kultúrához, ehhez képest alig találunk utalásokat a német világodra…
– Diplomataként írni végképp nem volt időm, első külföldi ösztöndíjamat tavaly kaptam, 52 évesen, úgyhogy olyan meghittnek ezt a viszonyt nem nagyon mondanám… Mindenesetre semmiképp nem szeretnék beállni a Berlinről áradozók kórusába, az új könyvben van néhány ott született írás; vonzó, imponáló, jól működő ország, de nem lett hozzá bizalmas viszonyom. Főképp pedig nem inspirál íróilag.
– Irodalomtörténész vagy. A publicisztikáidban nyomokban ugyan, de előfordulnak irodalmi utalások, de a témád szinte soha nem meríted úgymond a Borges bibliotékájából, vagy a Canetti nagy könyvtárából…
– Igen. Ezt is jól látod.
– Amikor nálad aludtam, még Debrecenben, feltűnt, hogy szinte folyóméterekben voltak mérhetőek polcaidon a folyóiratok. Számtalanszor költöztél, volt, hogy külföldön is éltél. Vitted magaddal ezeket? Mi lett a sorsuk? Most egy webes irodalmi orgánum főszerkesztője vagy. Számtalanszor merült fel az elmúlt 1-2 évben a kultúrpolitikai közbeszédben, hogy szép lassan át kéne költözniük a folyóiratoknak is a webes felületekre. Mi erről a véleményed?
– A legutolsó költözéskor váltam meg több folyómétertől: majdnem belehaltam. Kereken húsz évig voltam az Alföld című irodalmi folyóirat szerkesztője Debrecenben, s ennek fényében igazán érdekes volt, amikor 2002-ben az első átfogó irodalmi portál, a Litera főszerkesztője lettem. Mindkét oldalról van tehát némi tapasztalatom, összehasonlítási alapom. A Holmi megszűnése, a 2000 vegetálása, legfőképp pedig a nyomtatott lapok eladási statisztikái arra utalnak, hogy a régóta hallható sötét jóslatoknak megfelelően most tényleg megkezdődik a nevezetes magyar folyóiratkultúra erodálódása. A dologban csak az a szomorú, hogy evvel párhuzamosan nem épült ki az online kulturális portálok támogatásának eszközrendszere, vagyis úgy szűnik meg a szemünk előtt szépen lassan valami, hogy a fenntartók nem támogatják érdemben azt az újat, amit szavakban ők maguk is preferálnak. Nincsenek jó előérzeteim. Nem látom, hogy a kultúrpolitika érzékelné a lezajló folyamatokat és dolgozna a megoldáson…
– Sok fiatal költőt te fedeztél fel, publikáltad verseiket az Alföldben. Nem hiányzik, hogy orientáld, segítsd az ifjú költőket, ahogy tetted ezt 25 évvel ezelőtt…
– Csinálom a Literában azért, ha nem is napi szinten. Ez a szerkesztői munka lényege, erről lemondani sohasem lehet. . Máig meg tudnak nemzedéktársaim hatni avval, hogy fejből idéznek az ismeretlenül beküldött kézirataikra adott többoldalas válaszaimból, 1986-ból, teszem azt. Mindenesetre időközben elég jó névsor lett azoké, akiket – úgymond – én fedeztem fel, vagy – szerényebben – én indítottam el…
– Vannak napi politika irányába erősen kilengő szövegek, amelyek egy része kilóg az életképeket megfestő, novellisztikus jellegű írások közül… Felmerült a szerkesztéskor, hogy ezeket kirostálod a könyvből?
– Fel. De néhány dolog annyira felidegesített a közelmúltban, hogy akkor sem rostáltam ki ezeket a szöveghelyeket, noha tudván tudtam, ez néha esztétikai engedményeket jelent. Ha egyszer magamhoz brutális kíméletlenséggel viszonyulok a könyveimben, miért kéne megkímélnem bárki mást? Csak azért, mert ő történetesen politikus?
– A könyvedben többször feltűnik a városi futók sziluettje. Írsz a göthös, beteges folyóirat szerkesztőkről, könyvet írtál az alkoholista és láncdohányos Petriről, csak ehhez képest furcsa a vivicittázás… Szóval, tényleg futsz?
– Módjával, de rendszeresen. Hetente úgy kétszer háromszor, és évek óta bevállalom a balatoni szezonkezdő- és záró félmaratonokat. Ennek is a nő az oka, gyerekeim anyja, aki különösebb előjelek nélkül elkezdett maratonokat, majd még hosszabb távokat futni ötven évesen, és eluntam, hogy a partvonal mellett ácsorgok órákon át. Neki persze könnyű: ő élvezetből fut, míg jómagam egészségügyi okokból, óvatosan, kíméletesen. Nem akarok semmilyen rekordot dönteni, magamat próbálom legyőzni alkalomról alkalomra; kizárólag az vezérel, az az egyedüli célom, hogy eljussak addig, amikor a futás örömet okoz.
Fotó: Facebook, Szilágyi Lenke
A könyv bemutatójáról ITT tájékozódhatsz részletesen.