Az eltűnőben lévő paraszti világ krónikása – Interjú Mohos Zsófia fotográfussal

A múltmentés családja egyik alapgondolata, ő maga pedig már 14-15 évesen elhatározta, hogy falumúzeumot alapít a Nógrád megyei kis faluban, Kisecseten, gyerekkora egyik legfontosabb helyszínén. Aztán fényképezőgépet ragadott, hogy megörökítse az eltűnőben lévő paraszti világ értékeit. Kezdetben csak a szomszédasszonyt, Zsuzsika nénit fotózta, innen indult minden, mint mondja, később egyre többen engedtek bepillantást az életükbe. Görbeország című dokumentarista sorozata hatalmas népszerűségre tett szert, ezután a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként három éven át követhette nyomon a palóc asszonyok és fiatalok mindennapjait Rimócon és Kupuszinán. Gyönyörű fotóival márciusban a Highlights of Hungary közönségszavazásán, a nagykövetek ötven jelöltje közül végül elnyerte az első díjat. Ma már szinte hazajár Rimócra, “én vagyok az ő Zsófijuk”, mondja, könyvet ír, és szervezi az első palóc népviseletes bált, amellyel hagyományt szeretne teremteni. Interjú.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Az eltűnőben lévő paraszti világot örökíted meg fotóidon, fő projektedben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként két palóc falu, Rimóc és Kupuszina életét dokumentáltad. Érezni némi hasonlóságot Korniss Péter szemléletével és munkásságával. Vele milyen kapcsolatban vagy?
Nagyon érdekes, sorsszerű történet a miénk. Másfél-két évvel ezelőtt szerettem volna felkeresni őt, ekkor tudtam megszerezni a könyveit, amelyek óriási hatással voltak rám. A bennük szereplő szövegekben teljesen magamra ismertem, mintha én írtam volna azokat. Ugyanazokkal a célokkal, ugyanazzal a szemlélettel indult el, amivel én is, tőle egyébként függetlenül. Hónapokig halogattam, hogy fölhívjam, izgultam persze, aztán mikor rávettem magam, épp akkor jelent meg egy fotós magazin címlapján a Máriás lányokról készült fotóm. Felvette, mondtam, hogy Mohos Zsófia vagyok, erre visszakérdezett, hogy tessék? Nagyon meglepődött, mert ő is épp fel akart engem keresni. Később találkoztunk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot.

“Meg kell örökíteni azt, ami hamarosan eltűnik” – fogalmazott Korniss 1967-ben (ekkortól kezdett járni Erdélybe fotózni), több mint ötven éve. Most, 2023-ban mit mondhatnánk: hogy az utolsó utáni órában vagyunk?

Ez azért érdekes, mert egy, az 1910-es években íródott néprajzi értesítőben pont ugyanezeket a gondolatokat fogalmazták meg, azaz, hogy az iparosodás és a polgárosodás miatt eltűnőben van a paraszti kultúra, az utolsó órában vagyunk. Most, száz évvel később is ugyanezt tudjuk mondani.

Én legfőképp a népviseletet éltető asszonyokat szeretem fényképezni, de tény, hogy ha az ő generációjuk elmegy, akkor ezt már nem fogom tudni megörökíteni. Ugyanakkor sok hely van még, ahol továbbélnek a hagyományok, és azt gondolom, nekem az a dolgom, hogy bemutassam, 2023-ban hogyan él a paraszti kultúra. Valóban nem úgy, nem olyan autentikusan, ahogy az 1800-as években, de száz év múlva meg az lesz az érdekes, hogy most, 2023-ban milyen volt. Úgyhogy, ha egy Művelődési Házban van egy rendezvény modern környezetben, akkor azt is le kell fényképezni, mert most, a jelenben így él ez a kultúra.

Ha elmegy az utolsó generáció, mit fogsz fotózni?
Együtt dolgozom egy népviseletgyűjtővel, Holland Marcsival, vele megkeressük azokat az öltöztető asszonyokat, akik még tudják a sorrendet, hogy mit mivel kell felvenni, és persze vannak fiatalabbak is, akik még értenek ehhez. Ezt szeretném megörökíteni, másrészt azt, hogyan veszik át a fiatalok ezt a kultúrát. A hároméves projektem sem csak abból áll, hogy az öregasszonyokat fényképezem – bár tényleg nagyon szeretem őket -, Rimócot és Kupuszinát is azért is választottam, mert ezekben a falvakban jól látható, hogy a fiatalok is átveszik ezeket a hagyományokat. És ez nem csak abban merül ki, hogy alakítanak egy tánccsoportot, hanem például Kupuszinán egy lakodalomba felöltöznek viseletbe az örömszülők, a közeli női rokonok és a barátnők is. Vagy húsvétkor, az öntözéskor, amikor éjszaka kettőkor a rezesbandával megjön a legény, viseletben várják őt a lányok. Ezek nem olyan előadások, mint amik Hollókőn vannak, nem a turisták miatt történnek, ők maguk miatt élik meg ezeket a hagyományokat.

A hollókői felfogás ezek szerint nem szimpatikus neked?
A fiataloknak és a gyerekeknek jó “hívogató”, vagy erős élmény lehet egy ilyen húsvéti fesztivál, amelyből később kialakulhat valami sokkal mélyebb kapcsolódás is ehhez a világhoz, hozzáteszem, én húsvétkor még nem voltam Hollókőn. Szóval szerintem egyrészről jó dolog, ugyanakkor nagyon nagy felelősség, hogyan öltözködnek fel, hogyan elevenítik föl a szokásokat: vasalt szoknyában például nem volt öntözködés. Jobban rámennek a látványra, mindenki a legszebb viseletét akarja mutatni, de igazából ezek az események hétköznapi viseletben történtek, az pedig itt nem jelenik meg. Ez valahol egy érdekes folyamat, szerintem arról (is) szól, hogy 2023-ban valószínűleg erre van igénye az embereknek.

A Rimócról, vagy Kupuszináról elszármazottak egy urbánusabb környezetben is őrzik a hagyományaikat? Te mit tapasztalsz? Nyilvánuljon meg ez akár öltözetben, akár attitűdben.
Szerintem akinek igazán fontos, az akkor éli meg, amikor hazamegy. Kupuszinán például fényképeztem egy olyan lakodalmat, ahol a pár Ausztriában él, de hazajöttek azért, hogy kupuszini lakodalmuk lehessen. Rimócon a rezesbandában fiatalok is játszanak, és a Máriás lányok is huszonévesek, és annak ellenére, hogy közülük néhányan már egyetemre járnak Budapestre, vagy dolgozni nagyobb városokba, évente arra az öt-hat búcsúra hazamennek, és viseletbe öltöznek. Nem könnyű ez a kétlaki élet, de valahogy azt látom rajtuk, hogy nekik az otthont mégiscsak a falujuk jelenti, még akkor is, ha végül egy életre kétlakiak maradnak.

A nagymamád a Palócföldhöz tartozó Kisecseten vett nyaralót a ’80-as években, így kerültél közel a falusi világhoz. Ehhez köthető gyerekkori élményei sokaknak vannak, amelyekre szívesen emlékeznek vissza, de a történet itt meg is áll. Neked miért volt ennyire fontos később is ez a közeg?
Ez egyrészt családi örökség, mert az anyukám régész, a nagymamám pedig restaurátor. Ezért mondhatom, hogy

a múltmentés, vagy megőrzés a családunk egyik alapgondolata. Kisecseten már 14-15 éves korunkban kitaláltuk egy-két barátnőmmel, hogy falumúzeumot alapítunk. Minden házba becsöngettünk, megismertem azokat a falusiakat is, akiket korábban nem ismertem, láttam a padlásokon tulipános ládákat, belenézhettünk a szekrényekbe.

Nagyon magával ragadott, hogy mennyi érték van, és megtapasztaltam, hogy ahogy mennek el ezek az öregek, úgy vesznek el az értékek. Ezért kezdtem először csak a szomszédasszonyt, Zsuzsika nénit fényképezni, aztán 17-18 évesen a templom előtt megkérdeztem egy-két nénit, hogy átmehetek-e beszélgetni. Valahogy így kezdődött az egész.

A fotóid, az Instagram-oldalad hatalmas népszerűségre tettek szert. Melyik munkád hozta meg az áttörést?
Egy kisecseti asszonyról, Rózsi néniről készítettem egy fotósorozatot még 2014 őszén, ennek az a címe, hogy Csendes magány. Kitettem az internetre, felfigyelt rá egy portál, átvette tőlem ezt a bejegyzést, amelyre aztán rengeteg megosztás érkezett. Majd megszülettek a gyerekeim, nem volt nagyon időm ezzel foglalkozni. 2020-ban aztán elnyertem az MMA ösztöndíját, ekkor kaptam nagy lendületet, és célommá vált, hogy ne csak ebben a két faluban, hanem máshol is tudjak fényképezni. De az nagyon meglepett, hogy az Instagram-oldalam egyik napról a másikra felrobbant, egyúttal boldogsággal töltött el, hogy ennyi ember tudott ehhez kapcsolódni. Nagyon sok személyes élményt megosztanak.

Milyen történeteket mesélnek neked?
Sokszor mutatnak fényképeket a nagymamájukról, felmenőikről. Volt olyan, aki írta, hogy ha valamikor Győr-Moson-Sopron megyében járok, fotózzam le ezt meg azt. Írtam, hogy arra nem nagyon járok, de arra bíztattam, fényképezze le ő, örökítse meg ő, amit fontosnak tart, mert ezt ő ugyanúgy megteheti. Lehetetlen, hogy egymagam bejárjam az egész országot, másrészről, ez akkor tud jól működni, ha tényleg be tudok illeszkedni az adott közösségbe, nem csak odamegyek, találkozom egyvalakivel, készítek néhány fotót róla, és kész. Ez olyan felületes. Akkor jó, ha egy-egy faluba többször is vissza tudok menni.

Viszonylag zárt közösségekről van szó. Mennyire nehéz a fotóalanyok bizalmába férkőzni? Vannak előzetes beszélgetések, és csak utána veszed elő a gépet?
Sokszor az első találkozásnál még nem fényképezek, csak elmondom, ki vagyok, honnan jöttem, ha nem hallottak még rólam, de azért általában valakin, mondjuk unokákon, vagy a szomszédasszonyon keresztül igyekszem eljutni hozzájuk, nem csak úgy betoppanok.

Néha újságírónak vagy tévériporternek gondolnak, meg is ijednek, aztán pár perccel később, mikor megbizonyosodnak arról, hogy nincs velem stáb, megnyugszanak, és elkezdenek nyitni felém. De ez valóban egy lassú folyamat. Ki kell várni, és nem ajtóstul rontani a házba.

“Nem mondom, hogy sosem rendezem meg egy kicsit a képeket. Úgy emlékszem, egy nagy műanyag vizes ballont innen is eltávolítottam. De a harisnyákat a világért sem szedtem volna le onnan. Ez az élet!” – írod egy képedhez. Mikor spontán, és mikor beállított egy fotó?
Akit jobban ismerek, azzal könnyebb beállított képeket készíteni. Az említett fotó a Vajdaságban, egy horvátok lakta faluban készült, ahol akkor jártam életemben először. Nem beszéltem közös nyelvet az asszonyokkal, tolmács volt velem, viszont annyira tetszett a harmónia azokkal a barna harisnyákkal a barna ház előtt, a barna ruhába öltözött nénivel, hogy azt a ballont muszáj volt eltávolítani. De sokszor munka közben fényképezem őket, akkor pedig a spontaneitás jellemző: ahogy a pillanat magával ragad. Az is jó, hogy Rimócra most már sokszor megyek úgy, hogy nem is jelentkezek be előre senkihez, csak odamegyek, sétálgatok, találkozom valakivel, behív magához, közben átjön a szomszédasszony, akit mondjuk még nem ismerek, akkor átmegyek hozzá is, és ezekből nagyon jó dolgok tudnak születni. Úgyhogy ez mindig izgalmas.

Mi alapján választottad ki az ösztöndíjhoz ezt a két települést: Rimócot és Kupuszinát?
Mindenképpen a palócokhoz köthető helyszíneket szerettem volna. Kisecset környékén, például Kétbodonyban már többször fényképeztem, és olyan falut szerettem volna keresni, ahol idősek és fiatalok is vannak. Több falut is körbejártam Nógrádban, és nagyon élénken emlékszem arra, hogy Rimócon éreztem azt, hogy megvan, amit kerestem. Kupuszináról pedig a Palóc Világtalálkozón hallottam. Itt Toldi István mesemondóval fölvettem a kapcsolatot, ő mesélte el nekem, milyen élet van ott, vagy hogy ők miben élik meg azt, hogy palóc felmenőkkel rendelkeznek. Ez a két falu lélekszámban is hasonló, mindkettőben működik rezesbanda, szóval Rimóc és Kupuszina párhuzamba állíthatónak tűntek. Persze nagyon más világ a kettő, de az összeköti őket, hogy palócoknak vallják magukat.

Azt tudni kell, hogy Vajdaságban, azon a környéken (Nyugat-Bácska) szinte ez az egyetlen falu, ahol csak magyarok élnek, a többi településen inkább kisebbségben vannak, úgyhogy ez egy nagyon zárt közösség. Ezért is olyan jó, hogy ennyire befogadtak engem, és három éven át követhettem a falu életét. Én vagyok az ő Zsófijuk, és ez nagyon jó érzés.

Erről a három évről könyv is készül. Mire fekteted a hangsúlyt?
A fotók lesznek előtérben, de azt mindig fontosnak tartottam, hogy a képekhez tartozó történetet is leírjam. Sokszor hanganyagokat is rögzítettem, ezeket dolgoztam fel az elmúlt fél évben. Hiába emlékszik sok mindenre az ember, nagyon jó visszahallgatni ezeket a felvételeket, akár olyanokkal is, akik időközben meghaltak. Nem igazán tudom meghatározni a könyv műfaját, kicsit olyan lesz, mint egy mesekönyv.

Az idei Highlights of Hungary közönségdíjára érkezett több mint százezer szavazat beküldői közül a te, Görbeország című fotóművészeti projektedre voksoltak a legtöbben. Hogyan fogadtad, mennyire lepett ez meg téged?
Nagyon is. Én sem tudtam előre, csak ott a díjátadón derült ki, hogy én nyertem a közönségszavazást. De már a szavazás közben is úgy éreztem, hogy nyertem, hiszen annyi szeretetet kaptam a közösségektől, ahol megfordultam. Rengetegen megosztották, hogy “szavazzatok Zsófira”, polgármesterek posztoltak a Facebookra, nagyon jólesett a sok támogatás. Szerintem ez az elismerés nemcsak az én érdemem, hanem mindenkié: azoké is, akik a képeken szerepeltek, és azoké is, akik eljuttattak hozzájuk.

A Görbeország egy Mikszáthtól kölcsönzött kifejezés, ő nevezte így Palócföldet. A te értelmezésedben mit jelent az, hogy Görbeország?
Én újraértelmeztem egy kicsit, mert nem csak Palócföldet értem alatta – már csak azért sem, mert a Vajdaságban, a Sárközben, és Kalotaszegen is voltam fényképezni -, hanem általában az eltűnőben lévő paraszti világot.

A könyv mellett mit tervezel még a közeljövőben?
Szeptemberben Rimócon szervezünk egy palóc népviseletes bált, most ekörül forognak a gondolataim. Az összes nógrádi önkormányzatnak küldtem meghívót, várom a visszajelzéseket. Szeretnék ezzel az eseménnyel hagyományt teremteni, hogy a fiataloknak is legyen lehetőségük ezt megélni. Ez egy találkozási, kapcsolódási pont lehet közöttük. Emellett a környező településeken is fényképeztem, sok olyan anyagom van, amit még nem publikáltam, mert egyelőre nem tudom, hogy milyen formában kellene ezt megtennem, de elaprózni semmiképp sem szeretném. Az írás is egyre inkább érdekel: annyi történet van bennem, hogy egyszer érdemes lenne ezeket összegyűjteni, akár összegyúrni egy kicsit a képzeletemmel.

Fotó: Hatlaczki Balázs