Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 261
  •  
    261
    Shares

Orcsik Roland író, költő, műfordító, szerkesztő kapta idén a kísérletező és kockázatvállaló szerzőknek járó Hazai Attila Irodalmi Díjat, tavaly pediga  Csáth-díjat, utóbbiért egy fél disznó volt a jutalom. Orcsik Rolandot kérdeztük most Hazairól, a vajdasági magyar irodalomról, és a Lajka zenekar mellett sem mentünk el szó nélkül.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Nemrég Hazai Attila Irodalmi Díjban részesültél. Azóta sikerült újra elővenned a Hazai-életművet, más megvilágításba kerül ettől a munkássága, hogy lassacskán Hazai-kultuszról beszélhetünk? Röviden: Hazai Attilával és írásaival még valamikor a ’90-es évek második felében találkoztam Szegeden, ahol a deKON-csoport tagjai gyakran meghívták Hazait is felolvasni. Azokban az írásokban volt valami vonzó infantilizmus, ahogyan pl. Marika néni leejti a téliszalámit a boltban, s az elbeszélő részletes leírásba kezd a szalámi formájáról stb. Egészen egyedi volt, a felolvasása is, azt hiszem sokakra hatott, pl. Grecsó Krisztiánra, Kiss Ottóra, Aaron Blummra, majd később Berta Ádámra. Ám talán Aaron Blummot leszámítva, egyikük sem követte Hazai radikalizmusát a mondatok szintjén, ugyanis nála anti-mondatokkal találkozunk, és amikor ez egzisztenciális tétekkel, illetve ezek paródiájával párosul, akkor igazán nagyot üt a prózája. Nagy merészség és pofátlanság kellett ahhoz, hogy valaki szembeszálljon a kritika által preferált Mészöly-Esterházy-Nádas-féle modernségi mondat-eszménnyel, és kevesen jutottak olyan messze ebben, mint Hazai. Ezzel persze nem azt állítom, hogy jobb lenne, vagy fontosabb az említetteknél. Aztán ahogy múlt az idő, egyre kevesebb Hazai-műre bukkantam a folyóiratokban, úgy kavarodtam más szerzők irányába. Most a díj hatására újra elővettem, és elolvastam a zseniális Feri: Cukor kékség című regényt. Szórakoztatott a humora, ugyanakkor ez kegyetlen humor, mindvégig érezni, hogy itt valaki szemünk láttára kivégzi saját magát. Persze nem Hazaira gondolok, hiszen a regény a szerzőség kérdését ironikusan kezeli, ugyanakkor több is, mint puszta paródia, helyenként a paródia paródiáját nyújtja. Az pedig, ahogyan a testi tapasztalatról ír benne, eredeti. A magyar irodalom három csúcspontja a testről való írás kapcsán: Hajas Tibor, Nádas Péter és igen, Hazai blöffnek tűnő Feri: Cukor kéksége. Ugyanakkor Hazait nem lehetne belőlük levezetni, hanem inkább Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor prózapoétikájával rokonítható. Emellé pedig hozzá kell látni az amerikai irodalom kontextusát, nem pusztán a carveri minimalizmusét, hanem tágabban is. És akkor még nem beszéltünk a zenei, képzőművészeti munkáiról. Ám így is remélem, választ adtam arra, hogy érdemes-e Hazai dolgaival foglalkozni, konferenciát szervezni róla. A kultuszról pedig annyit, hogy amennyiben kizárja a kritika lehetőségét, értelmetlenné, előbb-utóbb kiüresedetté válik. Amennyiben viszont felhívja a figyelmet erre a gazdag, és sajnos félbemaradt életműre, annyiban fontos és hasznos. Természetesen nem minden Hazai-mű sikerült jól, ám ki beszél itt erről? És van-e egyáltalán hibátlan szerző?

Fotó: Terék Anna

A könyvhétre megjelent szerb antológia a te szerkesztésedben látott napvilágot. Hogyan nézett ki a válogatás, milyen szerzőket részesítettél előnyben, látsz-e hasonlóságot a magyar és a szerb irodalom irányai között, milyen problematikák-tematikák köré szerveződik az ottani irodalom?
A válogatást a szerb kritikussal, Vladimir Arsenić-tyel jegyezzük közösen, ő inkább a prózát, én pedig a lírát rostáltam, ám a névsor közös munkánk eredménye. A legnehezebb volt a fő szempont kiválasztása, így jutottam oda, hogy a ’73-ban született generációktól fölfelé kerüljenek be szerzők, hogy megmutatkozzon az az írói (al)világ, amely a ’90-es években lépett színre. Azért fókuszáltam a ’90-es évekre, mert ekkor bomlott fel Jugoszlávia, s innentől lehet külön szerb irodalomról beszélni, akkor is, ha a hatásokat nézve ez még mindig a jugoszláv kontextus továbbélése volt. A másik szempont az volt, hogy a szerzők minimum három kötettel rendelkezzenek, ettől csak indokolt esetben tértünk el néhány név kapcsán. Azért volt a három könyv a határ, mert így lehet egy szerzőt több aspektusból és a legjobb művei alapján bemutatni. A magyar és a szerb irodalom között természetesen vannak hasonlóságok, és itt elsősorban a Telep-csoportot kell említeni, amely bátran felkavarta az újholdas-holmis magyar irodalmi beszédmódot, előásta a marginalizált avantgárd és neoavantgárd szerzőket, beépítette azok hatásait a magyar líratörténésbe, ez pedig nemcsak a szerb, hanem a világlírához is közelebb hozta a fiatal magyar költészetet. A ’90-es évek visszacsempészték a szerb irodalomba a posztmodern által törölt „valóság”-fogalmat, a történelemnek Szerbiában még ma sincs vége, és világpolitikai folyamatokat látva, kérdés, hogy ez egyáltalán bekövetkezhet-e (arról nem beszélve, hogy amennyiben a fukuyamai „történelem vége” a kapitalizmust ünnepli, akkor az korántsem ideológiamentes konstrukció). Visszatérve a magyar-szerb párhuzamokra: a magyar irodalomban is éles kérdéssé vált a politikai elkötelezettség, illetve annak kritikája. A különbség viszont mindenképpen az, hogy a fiatal szerb írók nemcsak a nacionalizmust, de az elvtelen vadkapitalizmust is bírálják. Ezzel szemben a nyugati kapitalizmus értelmezését a magyar értelmiségi kontextusban továbbra is a rendszerváltás előtti ábrándos projekciók határozzák meg.

Phd-disszertációdat Domonkos Istvánból írtad. Jelentősége a Vajdasági magyar irodalom életében vitathatatlan. Látsz arra esélyt, hogy Tolnaihoz hasonlóan az ő életműkiadása is elindul?
Tolnai életműkiadása sem indult el, hanem az válogatás az életműből. Domonkos esetében az újvidéki Forum vállalkozik erre, viszont miután Domonkost igen nehezen lehet elérni, egyeztetni vele, az életmű válogatása, újrakiadása is nehézkesen működik. Ám előbb-utóbb ő sem menekül a kritikai kiadások elől.


YUHAR néven nem rég elindult a Jugoszláviai Magyar Archívum. Nyomon követed? A jugoszláviai kulturális élet melyik időszaka a legizgalmasabb számodra és miért?
Nem foglalkoztam még vele. A jugoszláv kulturális élet szinte minden időszaka izgalmas, meglepetésekkel teli időszak, már csak azért is, mert folyamatosan változott a kultúrpolitikája az állam nevű szörny alakváltozásaival együtt.

Terék Anna, Bíró Tímea, Benedek Miklós, Szabó István, csak néhány név, akik a fiatal vajdasági magyar irodalom részei, de mintha Magyarországon kevésbé vennének róluk tudomást, például az évente megjelenő Szép versekből is rendre kimaradnak. Na de miért? Adható erre értelmes magyarázat?
Terék Annak jobban jelen van az általad említetteknél, többet is publikál a magyarországi folyóiratokban, a Halott nők című kötete pedig kiváló kritikai figyelmet kapott eddig, és szerintem is az utóbbi évtized legerősebb verseskötete, függetlenül attól, hogy a szerzője éppen vajdasági születésű. Hogy miért maradnak ki az említett szerzők a Szép versek antológiából, ezt nem tőlem, hanem a szerkesztőtől kell megérdeklődni. Viszont nem pusztán arról van szó, hogy a magyarországi olvasók nem figyelnek a határon túli magyar irodalomra. Hogy is tennék, amikor nehezen jutnak el Magyarországra a határon túli magyar orgánumok? A másik pedig az, hogy a magyarországi kánonképződés folyóirat-centrikus: az kap nagyobb figyelmet, aki rendszeresen, több magyarországi lapban, s azok közül is a meghatározókban közöl. Én itt látom a gondot: a vajdasági szerzők nagy része megelégszik azzal, hogy a helyi lapokban közöl, megelégszik a regionális dimenzióval, és nem veszi figyelembe a magyarországi irodalom folyóirat-központúságát. Ahhoz, hogy nagyobb figyelmet kapjanak, mindegyiküknek többet kellene közölniük a jelentős magyar folyóiratokban, az Alföldben, a Jelenkorban, a Kalligramban, a megújult Esőben, az ÉS-ben, a Hévízben, a Műútban, az Új Forrásban stb. Lehet, hogy egy-egy kéziratot visszautasítanak, ám emiatt nem kell megsértődni, mert ez visz előre. Fontos és megkerülhetetlen az újvidéki Híd folyóirat vagy a rendszertelenül megjelenő Symposion, és regionális szempontból a zEtna, a Sikoly is jelentős. Ám ez nem elég, nemcsak a saját köreinkben kell próbára tenni a műveinket, hanem ott is, ahol egyáltalán nem ismernek személyesen. Végső soron magyar nyelven írunk, bárkinek, aki magyarul olvas, nem? A másik probléma az, hogy a vajdasági magyar folyóiratokban nincs igazi kritika, szinte nincs is olyan írás, amely a tehetséges szerzők üresjáratait is szóvá teszi, és ez nemcsak az idősekre, a már kannonizáltakra, hanem a legfiatalabbakra is érvényes. Az én felfogásomban a kisebbségi irodalom kritikus irodalom, ám nem pusztán a többségi paradigmákkal, hanem a saját ideológiai mechanizmusaival szemben is. A kritika kialvása pedig állóvízszerűvé teszi az irodalmat. Emiatt is érdemes figyelni a vajdasági magyar irodalmi termésre, ám azt senkitől sem várhatjuk el, hogy a szerzők helyett publikáljanak az országos terjesztésű magyar folyóiratokban.

A Lajka Zenekar körül mostanság történik-e valami, az irodalom mellett van rá energiád? Egyik versesköteted „hősének,” Gustav Mahlernek is tetszene az általad művelt zene?
Az első lemezünk felvétele előtt vagyunk. Hogy mit szólna a zenénkhez Gustav Mahler? A sok hamis hang, csúszkáló ritmus hallatán befogná a fülét, ám néhány ötlet, izgalmas zaj-kísérlet és zenei atmoszféra szerintem őt is lázba hozná… A Lajka vonyítása, ugatása arra figyelmeztet, amit Adorno így fogalmazott meg: „az emberiség a mindenütt jelenvaló rádió és gramofon korszakában teljesen elfelejti a zene tapasztalatát.”

Tavaly a Csáth Géza-díjat is elnyerted, jutalmul lett egy fél disznód. Tudtommal egy ideje visszafogottabban eszel húst. Van ennek valami köze a Csáth-díjhoz?
Ennek inkább a jógához van köze, mint Csáthoz. Ugyanis három hónapja aktívan jógázom, és kevesebb húst eszem, vagy inkább azt mondanám, jobban figyelek arra, hogy mit és mikor eszek. Magyarul: nincs az az ideológia, amelynek hatására megtagadnám apósom isteni marhapörköltjét!

 Vezető kép: Fakan Csaba


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 261
  •  
    261
    Shares