“Ebben a világban, ahol egyre erőteljesebbé válik a woke-kultúra, ami a kulturális emlékezet teljes eltörlését célozza, nagyon nagy a veszélye, hogy az ember teljesen irányt vesztetté válik. Veszélybe kerül a saját identitás is, legyen szó egyénről, családról, nemzetről” – fogalmaz Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, akit az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozót nyitó Hamlet-előadása mellett arról is kérdeztünk, szerinte mennyire tetten érhető a színjátszásban a valódi liberalizmus helyére lépő progresszív liberalizmus, a politikai korrektség, az identitáspolitika, és az ezekhez köthető beszédmódok.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Április 20-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hamlet-előadásával nyit az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozó. Több szempontból is jelképes ez az előadás. Miért?
Már negyedszer térek vissza Hamlethez. Az 1986-87-es évadban a Kolozsvári  Állami Magyar Színháznál rendeztem az első Hamletemet Héjja Sándorral a főszerepben, ekkor 30 éves sem voltam még. Az előadást többször letiltották, sok mindenbe belekötöttek, ideológiai főpróbákon kellett átmennie ahhoz, hogy engedélyezzék. Hozzáteszem, az előadás erősen politikus volt, hiszen a rendszerről, az egyén és a hatalom viszonyáról beszélt. Azt is mondhatnám, hogy ellenzéki előadás volt, hiszen Hamletet úgy fogtam fel, mint egy rendezőt, akivel tulajdonképpen azonosítottam magam: aki akkor válik rendezővé, amikor felfedezi, hogy a színház az egyedüli eszköz, az egyedüli lehetőség kideríteni az igazságot, és leleplezni a zsarnokságot. Ebből az előadásból tudta meg egy egész ország azt, hogy tulajdonképpen mi történt. Mert ahogyan ma is nagyon sok igazság elferdítve érkezik a lakossághoz, akkoriban pedig még ezzel sem számolhattak, mert teljes hírzárlat volt. A 90-es években rendeztem Hamletet a Román Nemzeti Színháznak is, és Glasgowban is volt egy Hamlet-előadásom. 

Visky András, Vecsei H. Miklós és Tompa Gábor (Fotó: Biró István)

Minden korszaknak megvan a Hamletje, ebben a rendezésben Hamletet Vecsei H. Miklósban látta meg. Egyértelmű volt, hogy ebből a generációból választja a címszereplőt?
Ez egy szerencsés találkozás volt: a Pesti Színházban rendeztem a II. Richárdot, itt találkoztam két olyan fiatal művésszel, Vecsei H. Miklóssal és ifj. Vidnyánszky Attilával, akiket rendkívül nagyra tartok. Ők egy új színházi nyelv és gondolkodásmód képviselői a magyar színjátszásban. Ifj. Vidnyánszky Attila két előadását is elhoztam Kolozsvárra, az egyik a Woyzeck, és nálunk rendezte a Rómeó és Júliát, ami rendkívüli sikernek örvend azóta is. Bennük tulajdonképpen azokat a fiatalokat fedeztem fel, akik egyfajta kivezetést keresnek ebből a rendkívül manipulált, digitalizált, a profitra és a fogyasztásra épülő, a média és a politika által teljesen uralt világból. Megnyugtató, hogy léteznek még, mondjuk úgy, hogy egyfajta neoaszkéták, akiket nem a pénz és nem a hatalom érdekel, hanem az emberi értékek megőrzése, az igazság keresése. Akik, ha kell, az árral szemben mennek, nem félnek szembefordulni a rendszerrel. Ők másfajta szellemi örökséggel, másfajta felkészüléssel érkeznek, bizonyos szempontból megelőzik a korukat, más szempontból kötődnek a saját legjobb hagyományaikhoz, ami elkerülhetetlen, mert a hagyományok nem ismerete csak káoszhoz és tragédiákhoz vezet. 

A hagyományokkal lehet vitatkozni, szembe lehet fordulni velük, és lehet módosítani is rajtuk, hiszen az élet változik velünk együtt. Mi is megteremthetjük a magunk hagyományát, akkor van a baj, amikor nem teremtünk semmit. Ebben a világban, ahol egyre erőteljesebbé válik a woke-kultúra, ami a kulturális emlékezet teljes eltörlését célozza, nagyon nagy a veszélye, hogy az ember teljesen irányt vesztetté válik, veszélybe kerül a saját identitás is, legyen szó egyénről, családról, nemzetről.

Hogy látja, ez milyen irányba viszi a színjátszást? Mennyire tetten érhető a színjátszásban a valódi liberalizmus helyére lépő progresszív liberalizmus, a politikai korrektség, az identitáspolitika, és az ezekhez köthető beszédmódok?
Tizenhat évig tanítottam Amerikában, az egyik oka annak, hogy abbahagytam, éppen ez az erős váltás volt, ami rendkívül hasonlít arra a kommunista rendszerre, amelyben például a Hamletet letiltották. A Ceausescu-diktatúrára, amely ugyanazt az új típusú szocialista ember kialakítását célozta, ahol megszűnik a szabad gondolkodás, ahol ráerőltetnek korlátozó, kizáró ideológiákat az emberre. Én végigkísértem ezt a folyamatot lépésről lépésre Amerikában. Hozzáteszem, én nagyon is értékesnek tartom a hagyományos liberális eszméket, a vélemény szabadságát, a kifejezés szabadságát, de ezek a szabadságok már nincsenek  meg ebben az új ideológiában.

Véleményfasizmus van inkább, és ami a legabszurdabb az egészben, hogy ezeket a progresszív ideológiákat megpróbálják visszamenőleg érvényesíteni. Shakespeare-t szexistának, vagy rasszistának nevezni, vagy Ted Hughes-t, az egyik legkiválóbb XX. századi költőt kitenni a British Library-ből azért, mert állítólag 350-400 évvel ezelőtt volt egy olyan felmenője, akinek rabszolgái voltak, ez abszurdum! Ez egy újfajta rasszizmus.

Amikor az iskolákban azt tanítják, hogy ha fehér vagy, akkor eleve rasszistának születtél, az igen nagy probléma. Rengeteg ilyen esetet tudnék mondani. Az, hogy a modern amerikai állam megalkotóinak a szobrát ledöntik, szintén elképesztő. Ez egy agresszív ideológia, épp olyan, amilyen a bolsevizmus volt. Romániában úgy kezdődött a kulturális forradalom, hogy letiltották a Revizor című előadást a bukaresti Bulandra színházban, és ettől kezdve elkezdődött a teljes cenzúra, az ideológiai megfelelés, amit ma mondjuk politikai korrektségre kereszteltek át. Félreértés ne essék, én mindenfajta egyenlőségnek híve vagyok, hagyományos liberálisnak is vallhatnám magam, de ennek ma már nyoma sincs. A hagyományos liberalizmus nem zárja ki az önazonosság megőrzését, éppen arról kellene szólnia, hogy a sokféleség épít valamit, amelybe mindenki a saját identitását viszi be. 

Mi lehet a színház szerepe ebben a kérdésben?
A színház a kultúrák közötti híd és a jobb megértés egyik legfontosabb eszköze. De ez nem azt jelenti, hogy mi ugyanúgy csinálunk színházat. Mi a saját hagyományainkból, nyelvi kultúránkból, saját történelmünkből építkezünk, de a másikat befogadva, elismerve. A színház tehát nem más, mint a másik elismerése. De most olyan kizáró jellegű ideológiával van dolgunk, ami egyfajta ideológiai diktatúra. És ez sajnos a színház világát is eléri, nem beszélve az oktatási rendszerekről. 

Jelenet a Hamlet előadásból (Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Az Európai Színházi Unió elnökeként hogyan tud segíteni a színházi világ megosztottságának enyhítésén?
Szerencsére az unión belül józan és értelmes emberekkel, színházi társulatokkal van dolgunk. Nem azt mondom, hogy nincsenek ilyen jellegű próbálkozások, de mindig a józan ész szempontjai érvényesülnek. A Színházi Unió nagy fesztiválja – ahol évente találkoztak a színházak – 11 évig szünetelt, 2019-ben föltámasztottuk Kolozsváron, aztán jött a járvány, de szeretnénk évente folytatni. Most egy hatalmas projekten dolgozunk, amelyben az ókori görög drámát alkalmazzák kortárs helyzetekre fiatal dramaturgok, rendezők. Épp ez a párbeszéd a hagyománnyal, ami megengedi, hogy még akkor is, ha politikus színházat csinálunk, az üzenet az általános embert célozza. Emberközpontú, és nem ideológiaközpontú színházat szeretnénk. Nem pályázunk meg olyan, például a Kreatív Európa által kiírt pályázatokat, amelyeknek kizáró feltételei vannak, ezeket inkább mellőzzük. Ez persze leszűkíti a lehetőségeket, de azoknak a színházaknak, amelyek szeretnének az Európai Színházi Unióban lenni, a nemzetközi együttműködés a célja, minőségi, jó színházat akarnak csinálni, ez volt az unió létrehozásának is az alapelve.

Az unióban megvan az egyensúly, nincsenek ideológiák által vezetett tervek. Vannak reakciók, és kell is, hogy legyenek a körülöttük levő világ jelenségeire, de végső soron magas színvonalú, általános emberi, a kortárs problémákkal is bátran szembenéző színházat szeretnénk csinálni.