“Az lenne a legszebb, ha az emberek megelégednének azzal, amit éreznek, a feltétlen értés igénye nélkül” – Interjú Vecsei H. Miklóssal

Az utóbbi hónapokban Koltai Lajossal forgatott a Semmelweis című nagyszabású történelmi filmben, közben egy Cseh Tamás-esten dolgozott, hamarosan pedig bemutatja új koncertszínházi előadását, a QJÚB-ot. A Junior Prima-díjas Vecsei H. Miklós, vagy “Hasi”, ahogy mindenki ismeri, még csak harminc éves, de számos értékes projekt kapcsolódik a nevéhez, ilyen például az olvasás-népszerűsítő Poket, vagy az állandó alkotótársával, ifj. Vidnyánszky Attilával közösen vezetett, fiatal színházi alkotók közösségeként alakult Sztalker Csoport. Vecsei H. Miklóssal többek között a színházi szakmát is elért kettészakadottságról beszélgettünk, de mesélt egy Pilinszky-szöveggel való különös élményéről, és arról is, miért van szüksége arra, hogy egy mester fogja a kezét.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

A magyar kultúra napján, január 22-én a 80 éve éppen ezen a napon született Cseh Tamásra emlékeztetek a Füst a szemében című esten. Milyen érzések vannak benned most? (A beszélgetés a bemutató másnapján készült – a szerk.)
Nyáron forgattam a Semmelweis Ignác életéről szóló filmet, és akkor adta a kezembe Bérczes Laci rendező barátom a Cseh Tamás beszélgetőkönyvet. Ahogy mentem előre a könyvben, szinte észrevétlenül elkezdtek csorogni a könnyeim, és rájöttem, az, hogy olvasom ezt a könyvet, talán a legfontosabb dolog, ami most történhet velem, mind a magánéletemben, mind az alkotói pályámon. A szöveg ott kezdődik, hogy Tamás megtudja, hogy halálos beteg és valószínűleg nem éli túl. Ebből a nézőpontból tekint vissza a XX. század második felére. Nincs benne olyan igény, hogy felmentse magát a bűnei, vagy a gyarlóságai alól, inkább szembesülni szeretne, és egyenesnek lenni. Elmondani, hogy így sikerült az élete. Elmesél valami olyat, ami nekünk nagy példa lehet, leginkább az, ahogy meséli.

Mikor rajzolódott ki neked ebből egy színházi est lehetősége?
Korábban nem tudtam, hogy Cseh Tamás nem írt szöveget. A szövegei kilencven százalékát Bereményi Géza írta, a többit Csengey Dénes, elvétve más.

Egy nem szabályos zeneszerző, nem szabályos gitáros és egy szabálytalan sorokat író, szabálytalan dalszövegíró találkozása a XX. század második felének egyik meghatározó intézménye lett. Az ő történetük, kérdéseik, vívódásaik úgy éreztem, hogy kirajzolhatnak egy színház érvényű estét.

A vallomásos forma nagyon izgalmas tud lenni a színpadon, amikor az ember érezhetően a szerepén keresztül mesél a saját helyzetéről. Ez hozzám nagyon közel áll. Rengeteg minden történik az életemben, és jó érzés osztozni a terheimen a XIX., XX. századi nagyokkal, vagy akár egy Shakespeare-karakterrel is. Úgy éreztem, ha elindulok ezen az úton, akkor lesz belőle valami. Akkor még nagyon elvakult voltam, és nem ismertem fel, hogy ez az állítás nagyképű. Rájöttem, hogy ehhez kellenek még társak, többen kell, hogy zászlóként vigyük ezt az életművet, többek között ezt a huszonöt dalt, ami elhangzik az esten. Így csatlakozott hozzám először Ratkóczi Huba, majd Szabó Balázs. A Magyar Zene Háza-beli bemutatón pedig ott volt velünk Bereményi Géza és Beck Zoli is. Telt ház volt, álló taps, és azt hiszem, hogy az történt, amit megálmodtam, amikor becsuktam a könyvet fél évvel ezelőtt. Nagyon hálás vagyok ennek a találkozásnak. Váratlanul jött, nem volt betervezve se a naptárba, se a lelkembe, de pont egy olyan lépéssé vált, amivel azt érzem, hogy jó irányba folytatódik az élet.

Nemrég Másik Jánossal, Cseh Tamás egykori alkotótársával beszélgettem arról, szerinte minek köszönhető Cseh Tamás generációkon átívelő népszerűsége. Így fogalmazott: “a dalokban rejlő üzenet az, amely bármelyik generációt megérintheti. A közös dalainknak szokatlan a hangütésük, másrészt kortalanok (…) ugyanakkor Tamás speciális, különös előadásmódja is vonzóvá tette ezeket a dalokat.” Te hogy látod?
Nagyon nehéz kérdést teszel fel, egy év se lenne elég, hogy ezt megválaszoljam. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, miért szeretjük József Attilát. Mert olyat írt le, amiről se előtte, se utána nem hittük volna, hogy megfogalmazható szavakkal. És mégis. Cseh Tamás és Bereményi életműve valóban univerzális, valóban kortalan, de inkább katarzishoz hasonlít, mert nincs receptje, hiszen az a tapasztalat, hogy nagyon hasonlót érzünk, amikor őket hallgatjuk. Van benne egy olyan életérzés, amire vágyunk, és amit szeretnénk a magunkénak tudni. És persze van egy olyan vetülete is, hogy ezeket a három-négy akkordos dalokat, ha az ember a kezébe vesz egy gitárt, még ha nem is tud gitározni, pár óra alatt meg tudja tanulni.

Színházi zene, amit ő csinált?
Ezek olyan fogalmak, amik minden egyes este mást jelentenek, balgaság lenne azt mondani, hogy könnyűzene vagy színházi zene, mert ezek a megnevezések, legalábbis számomra, nem jelentenek semmit. De előadói hozzáállás tekintetében talán kijelenthető, hogy Tamásé egy színházi attitűd volt.

A Csoóri Sándor önéletrajzi írásaira és verseire épülő, Párbeszéd, sötétben című előadás után újabb koncertszínházi produkcióra készülsz. QJÚB a neve. Miért pont ez?

Amikor két éve eljöttem a Vígszínházból, sok minden nyomta a lelkemet, leginkább szakmailag éreztem azt, hogy egy új formát kell keresnünk, ki kell törni a kőszínházi keretekből. A kettészakadottság és a sárdobálás a színházi szakmában már annyira erős, hogy egy kőszínházi előadás már nem jelenti saját magát, hanem alapból egy prekoncepcióval indul. Így aztán a színház szinte lényegét veszti, mert nem egy tiszta, hanem egy már bepiszkolódott térbe érkezik a néző.

A művészetnek viszont végtelen variációs lehetősége van, és amikor azt mondja Kosztya A sirályban, hogy új formák kellenek, az tulajdonképpen minden művész ars poeticája lehetne. Azt vettem észre, hogy a színház, performansz, zene és a videóinstalláció határterülete, egy olyan hely, ahova még nem férkőzött be ez a kettészakítottság, ott még nem járt le a szavak szavatossági ideje, ott még nem árultuk el azt, amiről beszélünk. Kíváncsi voltam, hogy ha egy anyagot elmagyarázunk egy zeneszerzőnek, mutatunk neki referenciazenéket, akkor ő zenei nyelven fel tud-e építeni egy szerepet. Tud-e a zenéje által szereplőjévé válni egy alkotói folyamatnak. Tavaly volt ennek az első kísérlete, a Csoóri Sándor-est. Öt zenész, köztük én, és a Kiégő izzók vetítésében csináltunk egy hetven perces performansz-szerűséget. Rengeteg ember eljött előadásról előadásra, úgy érzem, sikerült felélesztenünk a Csoóri-életmű azon részét, ami értékrés a mi generációnkban. Mondom ezt úgy, hogy ahányan voltunk az alkotói sorban, annyifélék voltunk, de megegyezés volt köztünk ennek az anyagnak a kérdésfelvetéseinek pontosságában. Szerettük volna folytatni ezt az utat, ezért elnevezzük magunkat QJÚB-nak. A kocka kibontása egy Pilinszky-esszé központi motívuma, ami arról szól, hogy egy kockát, amikor látunk, sosem tudhatjuk, hogy egy kockát látunk, mert mindig van egy oldala, amit nem látható. Csak sejtjük, hogy az egy kocka, de csak akkor látjuk igazán, ha kibontjuk. Kibontva pedig az már egy kereszt. Ez önmagában még nem indokolná azt, hogy ez legyen az előadás és a csapat neve, de volt egy nagyon különös élményem ezzel kapcsolatban.

Tudtam, hogy Pilinszkyvel szeretnék foglalkozni, és gyűjtöttem hozzá az anyagokat, ekkor már kerestük a nevét a társulatnak. Felírtam a lap tetejére, hogy QJÚB. Aztán elkezdtem azon gondolkozni, hogy nagyon tetszik az, amit a kocka a művészetünkben jelenthet, szimbolizálhat, de valami szakralitás, valami hiba hiányzik belőle, ezért elkezdtem olyan rajzokat készíteni, hogyan lesz a kockából kereszt. Így is aludtam el. Másnap folytattam a könyvet, és öt oldallal később erről szólt az esszé, hogy a kocka kibontása, és a kereszt. Majdnem elájultam. Szeretem, amikor az élet jelez, és ami történik jóval túlmutat a realitáson és önmagamon, ilyenkor nem is szabad más irányba menni.

Így lett a nevünk QJÚB. Egyébként is gyakran megesik, hogy egy színházi produkciót mintha szentesítene egy véletlen. Több ilyen is történt velem az utóbbi évtizedben.

Mi fogott meg a Pilinszky-életműben?
A kiindulópont a tavaly megjelent Pilinszky Önéletrajzaim című kötet volt, melyben azt mondja Pilinszky, hogy az én önéletrajzom, az a figyelmem önéletrajza. Merthogy az én életemet nem azzal lehet leírni, hogy mi történt velem, hanem azzal, hogy mit vettem észre. Nagyon izgalmas egy olyan életművön végigmenni, ami tulajdonképpen egy figyelem életműve, ami bár egy ember figyelme, mégis ahogy írja, egy ötéves kislányé, egy prostituálté, egy öreg tudósé is. Az előadásban egy életet fogunk leírni, de nem azt, hogy mi történt vele, hanem azt, hogy mit vett észre. A sok absztrakt esszé mellé pedig olyan verseket választottunk, amelyek egyrészt jól megzenésíthetők, másrészt az esszé által leírt érzéseket felerősítik. Zeneileg azért érdekes ez, mert itt nem csak megzenésítésről van szó, hanem arról is, hogy a zenének követnie kellett az egész életmű hangulatát. Így összeállt egy alternatív, szinte progresszív rock lemez a Pilinszky-életműből.

A Csoóri-életmű is helyet kap ebben az előadásban. Milyen kapcsolódási pontokat találtatok Csoóri és Pilinszky között?
Nekem mindig nagyon furcsa volt, amikor egy kőszínház bemutatja a Ketten egy gatyában című produkciót, utána pedig a III. Richárdot. Értem, hogy egy színháznak fontos a komplexitás, így viszont kevésbé érthető a színház identitása. Inkább egy olyan térnek látom ilyenkor az adott színházat, ami mindent befogad, mindenkit vár, és ez mondjuk egy olyan vidéki város esetén, ahol egy színház van, teljesen érthető. De szerintem a mi korunkban még nem kell, hogy beálljunk egy ilyen többszálú identitásba, hanem bátran lehet egy olyan társulatban gondolkodni, aminek van egy iránya. És ha mi a Csoóri-életművel kezdtük el a közös gondolkozást és Pilinszkyével folytatjuk, akkor érdemes megfontolni azt, hogy Csoóri vezessen át Pilinszkyre.

Ha már az egyik fő témánk a kettészakítottság Magyarországon, és ennek a teljesen kultúrán kívüli kommunikációja, akkor izgalmas egy olyan költőpároshoz nyúlni, melynek tagjai a költőtársadalom két pólusáról valók. Pilinszky az urbánusnak kikiáltott oldal képviselője, Csoóri pedig a népié, Nagy Lászlóval karöltve. Az ő költői barátságuk és egymás felé való figyelmünk, a híd, amit ők képeztek, nekünk példamutató és fontos.

De ez nem történetek szintjén fog megjelenni az előadásban, hanem esszék fognak ütközni. Túlnyomórészt Pilinszky esszéi, de lesz egy-két olyan Csoóri-esszé is benne, amely nagyon szépen reflektál Pilinszky gondolatiságára.

A színházi világot is elérő kettéosztottság mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapjaidra, akár szakmai, akár magánéleti szempontból? Elvárás-e tőled, hogy megnyilatkozz bizonyos ügyekben?
Elvárás, de nem akarok mások ellenőrizetlen akaratának megfelelni. Vannak pillanatok, amikor talán érdemes felszólalni egy-egy ügy kapcsán, igyekszem ezeket elkapni. Volt, amikor rosszul kaptam el, de úgy látom, hogy a mi feladatunk inkább az, hogy alkossunk, és azon keresztül hozzunk létre valami közöset. Nagyon sok megmondóember van Magyarországon, de nem látom azt, hogy ezeknek igazán hatása lenne a társadalomra. Az a felső tízezer, aki egymással hadakozik, szerintem nem látja az alatta lévő kilenc és fél milliót, a parttalan vitáknak pedig nem sok értelmét látom.

A Semmelweis-forgatás közben jött a Cseh Tamás-projekt. Két lelkileg ennyire megterhelő munkát hogyan lehet elbírni? Ezeket kiszálazni, majd letenni, magasfokú önismeretet igényel.
Amikor a Semmelweist csináltam, az már az átélés fázisa volt. A Cseh Tamás-estnél ebben az időben pedig a szöveg összerakása, a szöveggyűjtés, a zenék hallgatása történt. Ez a kettő tehát össze tudott illeszkedni. Ha már ott is az átélés fázisában kellett volna lenni, akkor az nem működött volna.

Az utóbbi öt évben szinte az összes szerepem meghalt vagy megbolondult. Rómeó, Hamlet, Nemecsek Ernő, József Attila, Miskin herceg, II. Richárd. Ez nagyon ráment az idegeimre, nem rossz értelemben, de most lebegő üzemmódban vagyok, ezért is jó a koncertszínházi műfaj. Ebbe nem úgy kell belehalni, mint egy színházi esten.

Az előadás nagyon komplex élményt nyújt – a látványvilág, a zene és a fényművészet elemeit próbáltátok meg a lehető legkatartikusabb formában előállítani. Nem lehet kontraproduktív egy ilyen sok fókuszú előadás?
Amikor mindenki kész a saját munkájával, akkor ezt össze kell fésülni. Van, hogy kontraproduktív, máskor pedig pont azt eredményezi, hogy valaki még háromszor-négyszer meg akarja nézni ugyanazt az előadást. Pont azért, hogy össze tudja rakni magában azt, amit már érez, de még nem ért. Az lenne a legszebb, ha az emberek megelégednének azzal, amit éreznek, a feltétlen értés igénye nélkül.

Úgy fogalmaztál korábban, hogy a zenei világban kevesebb acsarkodást és ármánykodást tapasztalsz, mint a színháziban. Ezt tartod még?
Nem, sőt vannak nagyon rossz tapasztalataim is. De én pacifista, békés figura vagyok, épp ezért vagyok a határterületen. A színházban ott vagyok a háttérben, ifj. Vidnyánszky Attila barátom mellett, zenésznek pedig nem mondanám magam, épp, hogy csak elprüntyögök. Ebben a közegben tehát egy ártalmatlan figura vagyok, és így is kezelnek, nem folyok bele az ottani csatározásokba. Az életem nagy ajándéka, hogy olyan művész barátokkal áldott meg a Jóisten, hogy alkotói szempontból semmiféle hiányérzetem nincs. Elképesztően inspiratív környezetben töltöm a napjaimat, és ezért nagyon hálás vagyok.

ifj. Vidnyánszky Attilával terveztek most valamit?
Igen, Szlovéniában a Maribori Színházban fogunk dolgozni Viripajev Részegek című darabján, ami egy nagyon komoly neoszakrális orosz dráma.

Petőfi 200, Madách 200, Himnusz 200. Van dolgod ezekkel az évfordulókkal?
Néha igen. Például tavaly elém került Nemes Nagy Ágnes, akivel soha nem foglalkoztam, de nagyon meg tudtam őt szeretni, ezért csináltunk egy Nemes Nagy Ágnes-estet Juhász Annával, Hegedűs Borival és Tempfli Erikkel, Horváth Panna szövegkönyve alapján. Mindemellett nem hiszek az évfordulós gondolkodásban, az emlékezésben és az emlékezetben annál inkább. Mégis örülök, hogy ilyenkor a kultúrának van igénye arra, hogy emlékezzen.

Azt mondtad egy interjúban, hogy egész életedben szükséged van arra, hogy egy mester fogja a kezed. Van most ilyen mestered?
Nincs. És hiányzik. A Cseh Tamás-est végén felálltak a nézők, könnyes szemeket láttam, és onnan nagyon hiányzott Marton László. Ha látta volna ezt az előadást, mondott volna három olyan dolgot, amivel ez az élmény kerek lett volna. Ezt a három dolgot én nem fogom tudni. Ő tudta, ezért volt ő a mesterünk. Vannak “kismesterek”, fontos tanítók, tanárok az életemben: a Tompa Gáborral és Visky Andrással való találkozás például mérföldkő, ahogy a Koltai Lajossal való is. Hegedűs D. Gézát is említhetném, aki mesterem volt az egyetemen, és apámként tekintek rá. De olyan, aki Martont pótolná, nincs.

---

A QJÚB első előadása február 23-án lesz Veszprémben a Holtszezon irodalmi fesztivál keretében, amely a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) program kiemelt irodalmi rendezvénye. Ezután március 12-én a Magyar Zene Házában tart lemezbemutatót a társulat, utána Debrecen, Pécs, Szeged, Paks, Zalaegerszeg, Szombathely, Kecskemét, Győr, Zsámbék következik országos turnéban, és Erdélyben is elviszik az előadást.

A fotók a MITZIben készültek (Fotó: Hatlaczki Balázs)